Florence Pugh szép csendben a Netflixre szállította az ősz legjobb filmjét, A csodát
Hátborzongató és vérfagyasztó. Pedig egy csepp vért sem ontanak (na jó, pont csak annyit) a Florence Pugh főszereplésével készült A csoda című filmben. Ami, bár nem kapott akkora médiafigyelmet, mint a Nincs baj, drágám, mégis minden perc figyelmet megér, és megkockáztatjuk, hogy ennél izgalmasabb és okosabb filmet most nem láthatsz a Netflixen!
Ezeket láttad már?
A csoda november 16-án debütált a Netflixen, és azóta nem kevés rajongót szerzett, ami legfőképpen Florence Pugh főszereplésének köszönhető. A 26 éves tehetséges színésznő korábban is szerepelt már thrillerben, mint például a Fehér éjszakák, ami szintén bevéste magát az emlékezetünkbe - egy életre. A legutóbbi filmben, amiben játszott, a sötét hangulatú Nincs baj, drágám című moziban szintén brillírozott, és túl is ragyogta színésztársát, Harry Stylest. A Sebastián Lelio rendezte A csodában sincs ez másképp.
Csodát látunk vagy arcpirító szemfényvesztést?
A sztori 1862-ben játszódik egy írországi faluban, ahová elhívják főhősünket, Elizabeth Wright (Florence Pugh) nővért, pusztán azért, hogy megfigyeljen egy csodaként emlegetett jelenséget. Ennek a kosztümös nyomozós filmnek a középpontjában az O’Donnell család kislánya áll, a mélyen vallásos Anna (Kíla Lord Cassidy), aki állítólag négy hónapja egy árva falatot sem evett, ennek ellenére majd kicsattan az egészségtől Ez az a rész, ahol a néző felhúzza a szemöldökét, hogy csak nem misztikus irányt vesz majd a történt? Röviden: nagyon nem.
Elizabeth feladata kideríteni, hogy valóban csodát látunk-e, vagy egy okosan felépített szemfényvesztésről van szó a család részéről, melynek anyagi motivációja van (a kislányhoz csak úgy özönlenek a zarándokok, akik fizetnek azért, hogy találkozhassanak vele), és a háttérben valójában etetik a kislányt. A Lib becenévre hallgató angol nővér végtelenül szkeptikus, aki a tudományt képviselve kerek-perec rákérdez a lánynál, mit evett utoljára, mire az azt a választ kapja: mennyei mannát.
Természetesen nemcsak a tudomány oldalának van képviselője, mivel a falu tanácsa egy apácát is odarendel a lányhoz, így a két nő felváltva őrzi, figyeli a 11 éves Annát, tilos azonban beszélniük a tapasztalataikról a vizsgálat ideje alatt, ami roppant érdekesre, és egyúttal nyomasztóra sikerül. A sötét tónusú film, a baljós, lehangoló zene, az emberek komor és várakozó viselkedése olyan alaphangot ad a történetnek, amit elvárunk egy thrillertől. Folyamatosan feszengünk, szorongunk, és miközben várjuk a csodát, azon szurkolunk, hogy sikerüljön Libnek lelepleznie az igazságot, és megmenteni a lányt, akinek váratlanul romlani kezd az állapota.
Finom kritika a vallásfanatikusokról
A csoda senkinek semmit nem vág az arcába. Nincsenek nagy kimondott bölcsességei vagy kemény kritikái. Mégis leheletfinom eszközökkel alkot határozott véleményt a vallásfanatikusokról, hiszen Lib egy bigott keresztény közösségben találja magát, akitől igazság szerint a saját megerősítésüket várják. A falu orvosa (Toby Jones) szeretné, ha a lány tudományosan alátámasztva is csodának minősülne, míg a pap (Ciarán Hinds) minél hamarabb szeretné közzétenni az isteni csoda tényét. Eközben a lassan kibontakozó szálak összekötik Libet és Annát, akik tökéletesen illeszkednek egymáshoz a képernyőn, és egy idő után sokkal inkább anya-lánya párosnak tűnnek. Épp ez a lényeg, a film a meghitt kapcsolatukra fókuszál, nem az ítélkezésre. Pedig bőségesen akadnak elgondolkodtató momentumok.
Mennyi rémtettet vagy éppen áldozatot vagyunk hajlandók vállalni azért, amiben hiszünk? Egyáltalán: mi választja el a vakhitet az őrülettől? Hogyan képes végignézni egy szülő a gyermeke lassú haldoklását, amikor tehetne is ellene? Ezek a kérdések mindenkiben felmerülnek, még a főszereplőkben is, de nem kapunk rájuk válaszokat, hiszen nem is ez a cél. Ám ezzel tökéletesen lefesti azt, amikor időszakonként a vakhit elképesztő mértékű pusztítást okozott, néha csak egy család, máskor egy ország életében. A film olyan diszkréten, mégis hatásosan int be a vallási fanatikusoknak, akik vakbuzgó hitükkel emberek életét tették tönkre vagy oltották ki, hogy egy árva szót nem szól ellenük. Az is nyilvánvaló tanulság, hogy az embernek szüksége van a magyarázatra. Meg akarja érteni, amit nem ért, hogy csodálhassa, vagy pedig ne kelljen félnie tőle.
Amiért sikerült ezeknek a magvas gondolatoknak ilyen szépen kivirágozniuk az bennünk a film folyamán, az annak is köszönhető, hogy az Emma Donoghue regényéből készült film forgatókönyvén együtt dolgozott a szerző Alice Birch forgatókönyvíróval, és kivételesen patent szövegkönyvet raktak össze. Anélkül jut el hozzánk a feszültség, a felháborodás, a reménykedés, majd a tanulság, hogy látványosan drámáznának benne, holott, hangsúlyozzuk: mindvégig egy lassú gyilkossági történet gondos előkészítését nézzük végig a főszereplő nagyon racionális nézőpontján keresztül.
Rejtélybe csomagolt rejtély
Habár a végén kiderül az igazság, mégis akad egy rejtély a filmmel kapcsoltban, és ez nem más, mint az eleje és a vége. A díszleteket látva kezdődik és végződik a film, amit Niamh Algar, Anna testvére narrál. Azzal indít: higgyünk a történetben, ahogy a „karakterek” is. Alapból feláll a szőr a hátamon attól, ha egy szereplő megszólítja a nézőt, de ezt a keretet sem tudom mire vélni - mégis mit akartak vele szimbolizálni? Talán ilyen módon akarták nyomatékosítani a készítők, hogy amit látunk, az kitaláció? Ugyanis a sztorihoz semmit sem tett hozzá, de szerencsére számottevően nem is vett el.
Ettől a nehezen értelmezhető részlettől eltekintve olyan produkciót kaptunk, ami elejétől a végéig leköti a nézőt. A történet igazából egy pontra, a családra fókuszál, túl sok szereplőt nem mozgat, de akiket igen, azok mind-mind hozzátesznek a történethez - mint a Lib után kajtató újságíró William Byrne (Tom Burke), aki valójában ugyanúgy az igazságot kutatja a sztoriéhes hiéna álca mögött, mint a főhősnő. Van valami szép kettejük szerelmi történetében is, ami az emberi kapcsolatokat úgy ragadja meg, ahogy a popkultúrában kevés romantikus szál: közös motivációra, megoldásra törekedve és erős szövetségre építve.
És pont emiatt lép ki a film a nyomasztó medréből, és válik izgalmassá: Libbel együtt a történet szakít aközött, hogy a tudományos szempontok vagy a vallás erősebb-e, és úgy próbál megoldani egy problémát, hogy képes megérteni a másik nézőpontját, miközben annak térfelére merészkedik, és nagyon okos pszichológusként belemenni a játékszabályokba, majd úgy jönni ki belőle nyertesen, hogy már nem a saját világnézete védelme a cél, hanem kizárólag a másik megmentése.
