2017 legjobb lemezei, amiket hiba lenne kihagynod

2017-ben ezeket az albumokat szerettük a legjobban:

A Haim annak köszönhetően vált igazán népszerűvé, hogy fülbemászó dallamokat kevertek olyan pop-rock elemekkel, ami nagyjából bárkinek bejön a szüleidtől kezdve a kistesódig. Ez a módszer a második lemezükkel is bejött, igaz, a Something to Tell You nem übereli a Days Are Gone sikerét, mindenesetre mindent megad, amit a Haim rajongók ettől az albumtól csak elvárhattak. Már csak azt reméljük, hogy a következő lemezre is nem kell majd 4 évet várni.

A legendás Compontból származó rapper az utóbbi években azzá vált, ami Kanye West volt a 2010-es évek fordulóján, bármivel jön ki, a zenei szaksajtó leborul a lábai előtt. Úgy tűnik, Kendrick Lamar nem tud hibázni. Az ilyen fellángolásokat persze érdemes némi fenntartással kezelni. A tavaly kiadott Untitled Unmastered című lemeze előtti hajbókolás például némileg eltúlzott volt. Ugyan kétségkívül lenyűgöző, hogy a 2015-ös elképesztő To Pimp a Butterfly című albuma mellett még maradt egy lemezre való izgalmas resztli a zenész fiókjában, de azért egyértelműen érződött, hogy ezek a befejezetlen szerzemények nem véletlenül maradtak le a kiismerhetetlenül izgalmas, rengetegen zenei regisztert megmozgató opus magnumról, mert hogy a To Pimp a Butterfly tényleg mestermű, ahhoz nem nagyon férhet kétség. Nem is tűnt valószínűnek, hogy Kendrick Lamar azt a szintet újra el tudja érni. De neki sikerült. A Damn alighanem egy tökéletes rap lemez, nincs meg benne a 2015-ös lemez lenyűgöző zenei burjánzása, de elképesztően feszes, az első pillanatától az utolsóig tudatosan kiérlelt alkotás. A helyenként szinte minimalista zenei kulissza ellenére minden dalban vannak váratlan apró megoldások, amelyekre felkapod a fejed. Gyenge pillanatai nincsenek Damnnak, csúcspontjai annál inkább, ezek meg is egyeznek 2017 legnagyobb slágereivel: Humble, Element, DNA. Szinte bizonyos, hogy Kendrick Lamar növelni fogja a Grammy-díjainak a számát, már a To Pimp... lemeznek is kijárt volna az év lemezének járó díj, de az idei felhozatalból legfeljebb Lorde jelenthet rá veszélyt.

Lana Del Rey a megtestesült modernkori dráma, az örök szerelmes, a mindig melankolikus, bánatos tragédia, ami csak arra vár, hogy megtörténjen. Negyedik stúdióalbumával azonban eltávolodik az eddigi szívfájdalmas, kilátástalan fájdalomtól és egy optimistább, felvilágosultabb kollekciót ad a rajongók kezébe. A Lust for Life hangzásvilágában továbbra is hű marad Lana Del Rey kaliforniai, napsugaras dallamaihoz, azonban sokkal pozitívabb, hip-hoposabb oldaláról mutatkozik be rajta az énekesnő, miközben olyan celebekkel dolgozik együtt, mint ASAP Rocky vagy The Weeknd.

Olvastad már? Ezek voltak 2015 kihagyhatatlan lemezei szerintünk

Dua Lipa első albuma igazán remek belépő a pop szinterére egy 22 éves énekesnőtől. A lemezen remek slágereket találni, de azokban a dalokban remekel leginkább a sztár, amelyben őszintén beszél az érzéseiről. A New Rules szuperül leírja, hogyan kell egy exet kiiktatni az életünkből, a No Goodbyes pedig intuitívan megjósolta párkapcsolatának a végkifejletét, miközben Dua Lipa még benne volt. Pont emiatt annyira ütős ez a lemez főleg egy olyan fiatal előadótól, aki készen áll, hogy kibontakozzon egy újabb fejezetében az életének.

Nem mondhatunk mást, csak azt, hogy minden bizonnyal 2017 legaljasabb, legcsúnyább albuma ez. Ugyan az Idles saját definíciója szerint nem punk, de ha nem az, akkor nem tudjuk, hogy micsoda. Annyi artikulálatlan üvöltözést, óbégatást, ami a Brutalism albumon van alig lehet elviselni, de mégis ez egy hibátlan lemez. Aki valamiért élvezi, hogy közel 40 percen át ripityára törik a fejét, annak idén jobb beruházása nem akadhatott az Idles lemezénél.

Szinte lehetetlen olyan sikerek után, amilyet korábban csak talán az NSYNC látott, visszatérni és anélkül helyt állni, hogy mindenki ne a múltadat idézgetné, és ahhoz hasonlítgatná a mostani tevékenységedet. De Harry Styles-nak ez mégis sikerült, képes volt teljesen elhatárolódni a saját nevével fémjelzett első szólólemezével a One Directiontől, és annak hamvaiból igazi főnixmadárként született újjá egy folkos, rock & rollos beütésekkel tarkított albumon. Styles bemutatja tudását, tiszta vizet önt a pohárba és egy remek második benyomást kelt.

Csaknem négy évig dolgozott az új-zélandi csodagyerek a második lemezén, sok mindent nyilatkozott róla közben, amiből végül semmi nem valósult meg. Lorde bizonygatta, hogy óriási váltásra készül, de a Melodrama ott folytatja, ahol a nagy visszhangot keltő debütáló album, a Pure Heroine abbamaradt. De ki bánja ezt!? Annyival kétségkívül sikerült előre lépnie, hogy az új lemeze már nem csupán jó és kiemelkedő dalok gyűjteménye, hanem egy olyan egységes egész, amit újra és újra elejétől a végéig meg lehet hallgatni. Egy félresikerült magányos házibuli aláfestő zenéje a Melodrama, ami ugyan Lorde szerint nem egy szakítós lemez, de közben mégis az. Az énekesnő levetkőzte a Lana Del Rey-hasonlítgatást, hiszen sokkal mélyebb és őszintébb dalokat készített, amikben kevesebb a pátosz, mint az amerikai kolléganőjénél. Ez a lemez mélyre ránt és nem enged. A második albuma után már látszik, ha sikerül megőriznie az önállóságát, és nem enged a trendek csábításának, akkor Lorde az egyik legfontosabb dalszerzője lehet a következő éveknek.

Ha nem tudnánk a Rainbow album körítését, akkor is egy kimagasló lemeze lenne az évnek Kesha új korongja. A popsztár hosszú ideig nem tudott semmit sem kiadni a per miatt, amibe a Sony és Dr. Luke producer belekényszerítették a szexuális zaklatós üggyel. Idén azonban Kesha végre visszatért, erőteljesebben, hangosabban és fényesebben, mint eddig bármikor. Ez az album pedig ennek a rengeteg szenvedésnek a csodálatos eredménye.

Olvastad már? Top 15: 2016 legjobb lemezei

Taylor Swift visszatérése nagyon ügyesen ki volt terve, már-már machiavellista magasságokig elment új albumának a népszerűsítésében, ami a pop aranykorát idézi a rettentő nagy izgatottsággal, mely megjelenését övezte. A lemez igazából ennél a pontnál már nem is számított, hogy milyen, mert úgyis mindenki kíváncsi rá, és így-vagy úgy megveszi. Egyes fórumokon a pop hanyatlásának utolsó bástyájaként emlegetik, máshol pedig Taylor Swift, aki generációjának legsikeresebb előadója, eddigi legrosszabb lemezének nevezik. Az tény és való, hogy nagyon fülbemászó, szinte képtelen vagy szabadulni tőle. Inkább hallgasd meg és döntsd el te, hogy neked tetszik vagy sem.

Titokban csaknem két évtizede a Spoon a világ legjobb popzenekara, azzal büszkélkedhetnek, hogy ez már a kilencedik albumuk, de rosszat még sosem csináltak, miért pont a kilencediknél kezdték volna el? A Spoon egyetlen problémája talán az, hogy a potenciálisan mindenképpen bennük szunnyadó tökéletes lemezt talán sosem fogják elkészíteni. A Hot Thoughts is nagyon közel van pedig ehhez, talán csak néhány táncparkett-szaggató slágerrel marad adós a lemez, de váratlan, bravúros zenei, hangszerelési megoldások, és néhány elektronikus elszállás bőven kárpótol ezért.

Sia karrierjét két részre lehet osztani, a 1000 Forms of Fear előtti és az 1000 Forms of Fear utáni időre. Ha te is abba a táborba tartozol, aki a régi, játékos popslágerekben bővelkedő korszakot szeretted, aminek a We Are Born lemez volt a csúcsa, akkor igazán örülhettél az Everyday Is Christmas lemeznek. Igen, karácsonyi album, de ha ettől a mellékes témától eltekintesz, akkor egy igazán szuper, fantasztikus dalokkal teli albummal találod szemben magad, ami abszolút Sia korábbi énjét idézi, és szerintünk a legjobb dolog, amit évek óta kiadott.

Éppen tíz évvel ezelőtt adta ki a mindenféle műfaji besorolásnak ellenálló brooklyni zenekar a XXI. század első évtizedének egyik legfontosabb lemezét, a Sound of Silvert. Az LCD Soundsystem most hétéves hallgatás után állt elő új albummal, mi kiegyeztünk volna azzal is, ha nem okoznak csalódást, de az American Dream ennél jóval többre hivatott, kifejezetten izgalmas, sokszínű alkotás. Ez a lemez a ´70-es évek végének, a ´80-as évek elejének art rockjával folytat párbeszédet, David Bowie, a Talking Heads hatása aligha tagadható, de az áthallások ellenére az American Dream egyáltalán nem avíttas lemez. Ez egy újabb hihetetlenül izgalmas lemez lett James Murphyéktól, bátran ajánlhatjuk azoknak, akik falra másznak a zenei rádiók tucatzenéjétől.

A 2000-es években a csontig lerágott indie rock mára szinte szitokszó lett, ha valakinek azzal ajánlgatnánk egy lemezt, hogy ez abszolút jóféle indie rock, akkor menthetetlenül lúzernek tartana. Vállalnunk kell ezt a megbélyegzést, mert a Changer kiváló indie rock lemez, olyan, ami manapság végképp nem divatos. Fred Thomas hasonszőrű kevéssé sikeres zenekarok után vágott bele a szólókarrierbe, és úgy döntött, hogy 41 évesen már nem igazán akarja magát másnak mutatni, mint ami. Talán ez az őszinteség teszi, de remek albumokat csinál, például ezt az ideit, ami nem akarja megváltani a világot, amikor Thomas úgy érzi, akkor két perc alatt lerendez egy dalt, ha nem jut eszébe semmi, akkor furcsán félbehagy egy számot, de ez a lemez így is működik. Aki egyszer meghallgatja, az valószínűleg nem utoljára fogja meghallgatni.

Elsőre azt gondolnád, hogy Dave Grohl megnyugodott, és készen áll feladni a rock királya címet, azonban ez közel sincs így, a Concrete and Gold tele van hangos, arénákat megtöltő, fejrázós rock számokkal, pont olyanokkal, amit a legnagyobb fesztiválok főzenekarától elvárnánk. A Foo Fightersnek esze ágában sincs lelassítani, és továbbra is biztosítja az amerikai zenekarnak az egyik legjobb helyet a rockzene történetében.

A tejfölös szájú Dave Grohl 27 évvel ezelőtt egy Nirvana nevű zenekar hívására átköltözött Amerika egyik feléről a másikra, vajon ha most lenne 21 éves, lenne olyan zenekar, amiért érdemes lenne megtenni a kontinensen átszelő kalandot? Igen. A Cloud Nothings lenne az a zenekar, minden megvan bennük: rengeteg düh, elképesztően jó dalok, karcos, nyers hangzás, de közben váratlan slágeresség. Az Attack On Memory és a Here and Nowhere Else után a Life Without Sound szinte hihetetlenül pozitív lemez lett, de érdekes módon ez nem tett rosszat a zenéjüknek. A Modern Act talán az év egyik legnagyobb slágere, annak ellenére is, hogy a Cloud Nothings valószínűleg abban a csapdában vergődik, hogy éppen nem jó helyen vannak, nem a legjobb időben. De legalább vannak, és bizonyítják, hogy vannak érvényes, nagyszerű gitárzenék manapság is, csak éppen most nem olyan felkapottak, pedig a Cloud Nothings bőven megérdemelné.

Amikor egy zenekar 22 év után tér vissza, akkor aligha lehet várni, hogy a régi sikereiket megismételhetik, vagy hogy újabb rajongókat gyűjthetnek. A Slowdive ugyanakkor sikerei csúcsán is inkább a bennfentesek kedvence volt. Persze, a Soulvaki című lemezük nélkül a későbbi dream pop felfutásnak se lett volna muníciója. A Slowdive 2014-es visszatérése bőven kielégítette volna a műfaj rajongóit, az új lemez inkább hatalmas rizikónak tűnt. A hosszú kihagyás után született lemez azonban nemhogy belerondított volna a Slowdive kultstátuszába, hanem alaposan megerősítette azt. Mintha a két évtized hiátus jót is tett volna a zenekarnak, érettebb, de nem öreges a hangzásuk, és az új dalok nagyon ülnek, a Sugar for the Pill például talán a legnagyobb sláger, amit eddig írtak. A cipőbámulás nem ér véget, a Slowdive húsz év elteltével is a műfaj legjobbja.

Be kell ismerni, hogy lehet ez az album elkerülte volna a figyelmünket, de legalábbis nem biztos, hogy átment volna a szitán, ha nem történik meg a rockzene egyik legnagyobb tragédiája idén nyáron, és Chris Cornell után jó barátja, a Linkin Park frontembere, Chester Bennington nem akasztja fel magát. A One More Light egy kifejezetten jó album, az biztos, hogy nem egy klasszikus Linkin Park lemez, de abszolút minden igényt kielégít, ha az ember nem azt várja, hogy egy rocklemezt hallgasson. Így viszont azonnal ikonikussá vált, hiszen ez az utolsó lemez, amin Chester Bennington hangját hallhatjuk, egy korszak végét szimbolizálja, és mint olyan, itt a helye ezen a listán.

Nagy-György Borbála, Horváth Gergő