2015 legjobb filmjei

Papírvárosok (Paper Towns)

Manapság már nem igazán születnek kultfilmek, igaz, ahhoz, hogy valami azzá váljon éveknek kell eltelnie. A Bajos csajok épp csak most kezd erre a szintre eljutni, de vajon ugyanennyire univerzálisnak fogjuk tartani a mondanivalóját mondjuk 10 év múlva is? Erre csak az idő ad választ. Nos, a Papírvárosokban minden adott ehhez. Az év egyik legkedvesebb és legszívmelengetőbb felnőtté válás-történetét láthattuk megelevenedni a mozivásznon John Green azonos című regényéből. A főszereplő Nat Wolff-tól pedig még nagy dolgokat várunk. Mindenképpen érdemes megnézni, főleg akkor, ha még benned is elevenen él az első szerelem és a gimnáziumi évek édes-keserű emléke.

Valami követ (It Follows)

Szeretjük a jó horrorokat. Sajnos az utóbbi évtizedekben nem igazán voltunk ellátva velük, de az elmúl pár évben mintha újra visszatért volna a műfaj becsülete, és olyan remek darabokat láthatunk, mint a Babadook vagy az osztrák Ich seh, ich seh. A trend pedig kezd populárissá válni, amit az is mutat, hogy a Valami követ már a hazai mozikba is eljutott. Egy kamaszlány élete első szexuális élményén van túl, ám a szerelmével töltött romantikus éjszaka után nem várt események veszik kezdetüket: a fiú ráragasztott valamit a lányra, ami különböző emberek képében követni kezdi őt, azzal a céllal, hogy elpusztítsa. Az egyetlen menekvés az átok elől, ha átadja azt valaki másnak. Mindenkinek ajánljuk, aki szeret ésszel borzongani.

Mentőexpedíció (The Martian)

Imádjuk az űrhajós történeteket. Bár az Interstellart a csillagokig dicsérték, mégis szinte teljesen kimaradt a díjazásokból – és ez nem véletlen. Sajnos nekünk sem tetszett, és erről bárkivel nagyon szívesen vitatkozunk is, de most nem erről van szó. Idén megszületett Matt Damon főszereplésével Ridley Scott válasza a tavalyi Christopher Nolan ballövésre. Izgalmas és hibátlan történet, Matt Damon alakítása pedig első osztályú. Nem lepődnénk meg, ha ez a film viszont már bezsebelne néhány jelölést és akár díjat is jövőre.

Macbeth

Mindig is szerettük a Shakespeare-drámákat, Marion Cotillard pedig az egyik kedvenc színésznőnk, Michael Fassbendert is nagyon szeretjük, Justin Kurzel rendezőt pedig a Snowtown-i gyilkosságok óta nagyra tartjuk. Szóval minden adott volt, hogy a filmet azonnal meg akarjuk nézni, ahogy a mozikba került, és – sokakkal ellentétben – nem is csalódtunk benne. Csodálatos atmoszféra, kitűnő színészek, izgalmas képi világ, és természetesen az ismert dráma máig fontos üzenete. Élvezetes, katartikus filmélmény volt.

Szerdai gyerek

Horváth Lili első nagyjátékfilmjét nem csak mi szerettük, hanem szinte minden egyes nemzetközi nagy filmfesztivál is, ahol megfordult. Lassan már számon sem bírjuk tartani, hogy hány elismerést sikerült az árvaházi gyerekek nehéz sorsát átölelő történetnek bezsebelnie. Hihetetlen büszkeséggel tölt el bennünket, hogy egyre több ilyen fontos, értékes és nemzetközileg is nagyra becsült filmünk születik. Az pedig, hogy mindezt egy női rendező hozta létre, csak hab a tortán.

Foxcatcher

Egy birkózó bajnok és az őt támogató, különc milliomos igaz történetét dolgozza föl ez a film, amely elsősorban Bennett Miller rendező profizmusa miatt ragadott meg. Szerintünk ez a tökéletes rendezés. Ahol a színészek minden mozdulata, minden képkocka a helyén van, miközben olyan atmoszférát teremt a rendező, hogy szinte a néző is benne van a filmben. A színészek is nagyszerűek, Channing Tatum, Mark Ruffalo és Steve Carell a legjobb formájukat hozzák. Így kell elmesélni egy történetet. (A film 2014-ben készült, de itthon 2015-ben mutatták be).

Legenda (Legend)

Ezt a filmet nem azért kell megnézni, mert különösen jó lenne, pedig kétségtelenül az év legjobbjai között kell említenünk Brian Helgeland kitűnő rendezését, hanem azért, mert Tom Hardy élete egyik legnehezebb alakítását nyújtja benne igencsak sikeresen. A rettegett londoni bűnözők, a Kray ikrek kapcsolatáról szóló film mindent hoz, amit egy ilyen stílusú mozitól elvárunk, nem mellesleg egy olyan szeletét ismerjük meg az angol kultúrának és immár történelemnek, amiről talán idehaza nem is hallottak még sokan. Hihetetlen munka áll két különböző (!) főszereplő megformálása mögött, amit Tom Hardy egyes egyedül visz el a hátán. És ezért mélyen meghajolunk előtte.

Saul fia

Bevalljuk, féltünk a film előtt. Annyira dicsérték, annyira nagy volt az elvárás, hogy aggódtunk, mi van, ha rögtön a hibákat fogjuk keresni, ha nekünk mégsem működik. De nem így volt. Az első két perc után tudtuk, hogy ez egy emlékezetes filmélmény lesz. Emlékezetes és megrendítő. Nem könnyű a vásznon tartani a szemünket, ahogyan az auschwitzi gettó világa vérfagyasztóan valósághűen jelenik meg előttünk. A Saul fia egy egészen egyedi atmoszférájú film, ami a rendezésnek, a főszereplő szuggesztív játékának és a vágásnak köszönhetően teljesen beszippantja a nézőt, utána mg napokig nem tudunk szabadulni tőle. A film nagyon komoly kérdést tesz fel: vajon az értelmetlen gonoszságban lehet-e bármilyen cselekedetünknek értelmet adni? A filmet jelölték a 2016-os Aranyglóbusz-díjra a legjobb külföldi film kategóriájában, és ott van a kilenc film között, amelyekből az amerikai filmakadémia kiválasztja az Oscarért versenyző legjobb külföldi filmeket. Nagyon drukkolunk, hogy a Saul ott legyen köztük, és sok más díja mellett – például a Cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíja után – ezeket is elvigye.

Star Wars – Az ébredő erő (Star Wars: The Force Awakens)

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy most dicsérő szavak következnének, azt sajnos le kell lomboznunk. A Csillagok háborújának legújabb epizódja sajnos igencsak gyengére sikeredett. (Most pedig a fél világ felhördült ezen a kijelentésen – tudjuk.) Pedig szerintünk ez történt. A film egysíkú, egyszerű és kiszámítható. Minden részletes kidolgozottságot, háttértörténetet mellőzött a sztori. Ennek ellenére tagadhatatlan az a hatalmas érdeklődés, ami év eleje óta körülveszi, a Star Wars-rajongók pedig biztosan rendkívül elégedettek és boldogak voltak, hogy végre folytatódott a történet. És emellett tényleg nem lehet szó nélkül elmenni, kétségtelenül ez az év egyik legnagyobb filmje, de sajnos mi nem éreztük azt, hogy eleget tett volna annak a hagyatéknak, amit az első Csillagok háborúja filmek jelentettek.

Vadon (Wild)

Sokszor a legegyszerűbb történetekből lehet a legszebb filmeket készíteni. Cheryl elveszíti anyját, és ettől élete teljesen felfordul. A teljes összeomlás szélén áll, élete szerelmét elveszítve, amikor úgy dönt, elindul egy 1500 km-es túrára a sivatagon át. Egyedül. Az utazás, amely alatt újraéli csodálatos és rettenetes élményeit is az életének, lelkileg megtisztítja. Valahogy éreztük, hogy a Mielőtt meghaltamot is jegyző Jean-Marc Valléban nem fogunk csalódni, és így is lett. A főszereplőt alakító Reese Whitherspoon előtt pedig végre megemeljük a kalapunkat.

Mad Max: A harag útján (Mad Max: Fury Road)

Ne kerteljünk: itt nincs többről szó, mint egy vizuális és akusztikus orgiáról. A történet nem is olyan érdekes, de a karakterek, a zene, az akciók és a dinamikusan dübörgő sztori annyira magával ragadó, hogy az egész mozi tátott szájjal bámult. Úgy gondoljuk, az ilyen élményekért kezdtek el annak idején – éppen 120 éve – moziba járni az emberek. Hogy kiszakadjanak a valóságból, és gyermeki ámulattal bámulják a gyöngyvásznat.

Ifjúság (Youth)

Tavaly az év egyik legnagyobb filmjének tartottuk a David Fincher Holtodiglanját, idén ezt a kitüntetést mi az Ifjúságnak adnánk. Kifogástalan rendezés, fantasztikus színészek, gyönyörű filmzene és magával ragadó, megható, de ugyanakkor felemelő történet. Ez az a film, ami után széles vigyorral az arcodon jössz ki a moziteremből. De hogy is születethetett volna bármi más abból, ha Michael Caine, Harvey Keitel, Rachel Weisz, Jane Fonda és Paul Dano egy vásznon látható? Mindezért persze Paolo Sorrentino felel, aki ehhez hasonló élményt nyújtott a 2013-as A nagy szépség című alkotásával is. Kihagyhatatlan film az is, de ez még inkább. Hidd el, neked is a kedvenc lesz.