2014-ben menő a magyar film

Hát, megdöntöttük
Az év egy erős nyitással indult, hisz ott volt a GLAMOUR számára is oly kedves Megdönteni Hajnal Tímeát Osvárt Andrea, Simon Kornél és Szabó Simon főszereplésével. Aki nem látta még a filmet, az mindenképpen pótolja, hiszen az év egyik legnagyobb kasszasikerét produkálta idehaza. Ez persze nem véletlen, hiszen a remek karakterek és markáns poénok mellett Osvárt Andiban is gyönyörködhetünk majdnem két órán át. Mindenképpen élvezhető vígjátéknak nevezném Herczeg Attila rendezését, ami visszalehelte belém a magyar film fellendülésének reményét. És ezt a több mint 100 ezer néző bizonyítja talán a legjobban.

A magyarok istene

Ha készült olyan magyar film az utóbbi időben, ami igazán nagy nemzetközi sikereket ért el, akkor az mindenképpen Mundruczó Kornél Fehér Istene volt. Az, hogy Cannes-ban közönségdíjas lett, vagy, hogy a film főhősét alakító négylábút is kitüntetésben részesítették, mind eltörpülnek amellett, hogy a Fehér Isten hosszú évek óta az egyik legjobb magyar produkció. Nem is mondok róla többet, aki nem látta, sürgősen szerezze be.

feher isten

Kell nekünk a szuperromantika?
Mindenképpen említésre méltó a nyár egyik legkellemesebb utórezgése, a halhatatlan Moszkva tér alkotójának, Török Ferencnek aranyos "szuperromantikus" vígjátéka, a Senki szigete. Kétségtelenül a mellékszereplők erős karakterei viszik el hátukon a filmet (ám Stohl András mennyivel többet kihozhatott volna abból a maffiózóból!), mint amilyen a főszereplő hajóskapitány férjét alakító Keresztes Tamás, vagy a zseniális Margitai Ági vagyonára éhes Schell Judit. A kissé abszurd elvágyódás-történet főhőse a gyönyörű Jakab Juli, aki bájos pofijával, aranyos szettjeivel és meztelen jelenetével garantáltan nem merül feledésbe. Bár nyilván nem ütött akkorát Török Ferenc filmje, mint ahogy a Moszkva tér tette több mint 10 éve, de igazán kellemes színfoltja volt az évnek a Senki szigete.

senki szigete

"Nincs ronda nő, csak lusta"
Mi tagadás, a 10 év kihagyás csodákat tett Fazekas Csabának, aki nemcsak rendezte, hanem írta is az év magyar romkomjának nevezett Swinget. Minden kockájáról sugárzik a rendező szeretete szereplői és története iránt, mely négy generáció megtört és reményvesztett hölgyét mutatja be, amint egymásra találnak egy esős éjszakán. A lehetetlent nem ismerő szingli anyuka (Ónodi Eszer), a megcsalt középkorú feleség (Csákányi Eszter) és a vidéki naív kislány (Törőcsik Franciska) elhatározzák, hogy az énekesnő legenda (Törőcsik Mari) menedzselésével haknizenekart alapítanak. Ebben nem más lesz segítségükre, mint a transzvesztita revütáncos-énekes Ali (Kulka János). Külön felhívnám a figyelmet az ígéretes Törőcsik Franciskára, akit ugyan semmilyen rokoni viszony nem fűz az idősebb Törőcsikhez, de mivel a név kötelez, ezért remélhetőleg legalább akkora színésznőt köszönthetünk személyében, mint amilyen Törőcsik Mari. A nevetés és a pár csepp könny garantált, ahogy a happy end is, de ezzel egyértelműen nem árultam el nagy titkot. Viszont a kedves, zenés és rendkívül szórakoztató Swinget már csak Kulka észbontó alakítása és elképesztő lábai miatt is meg kell nézni.

Egy film, aminek tényleg lesz utóélete
Most pedig a könnyed romantikus vígjátékok világától evezzünk kicsit más vizekre, ahol egy elsőfilmes csodával leszünk gazdagabbak. Nem csak Hollywoodban, de Magyarországon még ritkább valamire való női rendezővel találkozni. Ám Zomborácz Virág minden elvárásunknak eleget tesz beavatás- és fejlődéstörténetével, az Utóélettel. A filmnek sikerült elkerülni mindazokat a kliséket, melyeket egy ilyen fekete humorral fűszerezett történetben, de főként a magyar filmek esetében már amolyan keserédesen ismerősként fogadunk. Egy másik erőssége az alkotásnak a zenék remek megválogatása. Egy olyan dallam, szám nem csendül fel, aminek ne lenne pontos helye és tökéletes üzenete a filmben. És már csak emiatt is kivételes az Utóélet. Mózes (Kristóf Márton), egy szociálisan kissé retardált fiút alakít, akinek akkor kezdődnek el csak igazán életében a bonyodalmak, mikor a hirtelen színrohamban meghalt édesapjának szelleme visszatér hozzá, hogy a lehető legrosszabb pillanatokban bukkanjon fel őt kísérteni. A vidéki fiú nem tud szabadulni apjától, aki azzal nehezíti fia életét, hogy maga sem tudja, ki ő. Mivel ezzel Mózes sincsen tisztában, remekül színesíti a cselekményt. Míg a film során rengeteg groteszk szituációba sodródik hősünk, és tulajdonképpen a fő konfliktust sikerül megoldania, addig a mellékszálakon futó eseményekre nem jut elég idő és tér. Ezek a történetek még hagynak maguk mögött némi kibontakozás utáni vágyódást. Ez alól talán csak Csákányi Eszter, a hiú nagynéni karaktere kivétel. Mégis, ezekkel együtt Zomborácz Virág filmje ízig-vérig európai, levetkőzi a nyelvi, társadalmi határokat, és végre egy olyan különleges alkotásként ünnepelhetjük - talán a Kontroll óta először -, ami bátran megállja a helyét külföldön, és a fesztiválokon egyaránt.

Van valami veszélyes, de sikeres
Nem véletlenül hagytam a legjobbat a végére. Aki a 20-as évei végén jár, vagy akár már a 30-asokat tapossa, annak látnia kell a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Nem vicc, ez a mozi tényleg generációnk kultfilmje lesz, olyan, mint amilyen a Moszkva tér volt 10 éve. Ám mindez hatalmas szerencsén múlott. El is mondom, miért: Reisz Gábor zseniális első filmet készített, ehhez kétség sem fér, de vajon hányan mondhatnák el magukról, hogy gyakorlatilag forgatókönyv nélkül, minimális büdzséből, egy szál rendező-operatőrrel, és szinte teljes amatőr szereplőgárdával ilyen hatalmas sikert aratnak? Valószínűleg senki. Pontosan ezért volt óriási kockázatvállalás Reisz Gábor alkotása, de talán éppen ebben rejlik sikere. A filmről süt a könnyedség, a spontaneitás, de még sincsen semmilyen amatőrszaga. A dialógusok okosak, a sztori bár mindenki által ismert felütéssel kezdődik (a szerencsétlen bölcsész fiút, Áront elhagyja a barátnője), mégis magával ragadó, szórakoztató, és remekül táncol a magyar fiú-lány kliséken, szó szerint. Azokhoz a tipikus budapesti fiatalokhoz szól, akik ebben a városban tengődnek, kínlódnak, és élik kilátástalannak tűnő, gyakorlatilag csak a hétvégi bulizás reményéből álló életüket. Számos ismerős, kifejezetten magyar helyzettel találkozunk, mint például amilyen a számlaelosztási jelenet a kocsmában, a magyar nukleáris család viszonya és kommunikációja, vagy a folyamatos céltalanság, passzivitás és szentimentalizmus Áron karakterében. Reisz Gábor többször elmondta, hogy a VAN nem társadalomkritika, de mégis nagyon nehéz nem így tekinteni erre az alkotásra, és ettől lesz univerzális. Viszont ugyanakkor emiatt fog megmaradni rétegfilmként is. Érdekes kettősség ez, amivel nincsen semmi baj, sőt, pont az a film erőssége, hogy senkinek sem fog olyan sokat mondani, mint azoknak a sínylődő 20-as, 30-as fiataloknak, akik Budapesten, a jelenben, ugyanilyen körülmények között élnek, félig a levegőben, lábujjhegyen.

Egy biztos, 2014-ben menő volt magyar filmeket nézni a moziban és a fesztiválokon. És tulajdonképpen még számos kiemelendő alkotásról nem is beszéltem, mint a Couch Surf, a Szabadesés vagy a határokon átívelő Délibáb. Én azonban vakon bízom benne, hogy ez még mind csak a kezdet. Úgy érzem, hogy jó úton járunk, és most indulhat be igazán itthon az a filmipar, amire évek óta várunk, amibe igenis érdemes pénzt, energiát és szavakat fektetni. Én már le merem tenni az egész talpam.