16 évesen körbeutazta a világot, 12 évesen regényt írt ez magyar származású csodalány!

Az ausztrál, de a szülei révén magyar származású lány lassan hat éve járja a világot a családjával, különleges életükre, és Réka Dreamtime Traveler nevű blogjára világszerte felfigyeltek. Mindössze 12 évesen kezdett regényírásba, most Az Őrző hajnala című regénye, amit világszerte bemutatott már, magyarul is megjelent. A családjával most éppen Budapesten élő fiatal szerzővel a nem mindennapi életéről beszélgettünk:

Hogyan a családodnak az elhatározás, hogy teljesen új életet kezdjen?

A legfontosabb ok talán az volt, hogy nagyon kevés időt tudtunk együtt tölteni, én és a testvérem iskolába jártunk, a szüleink pedig dolgoztak, így keveset láttuk egymást. Talán szokatlan, de talán más is érezte, amit felismertünk, hogy szinte alig tudunk egymásról valamit. Így aztán kivettek minket az iskolából, és amikor apukánk kilépett a munkahelyéről újra lehetőségünk volt családként élni, és akkor rájöttünk, hogy számunkra nem a helyhez való ragaszkodás, hanem az egymáshoz való kötődés a fontosabb. Az utazás mindig nagy szerelem volt az egész családunk számára, végső soron a szüleim ennek köszönhetően találkoztak, ezért határoztuk el, hogy együtt családként fogunk utazni és tanulni a világról.

Volt azért nehézség neked, ebben a lépésben?

A tesóm és én nagyon könnyedén és vidáman éltük meg ezt, persze voltak barátaink Ausztráliában, akiket magunk mögött kellett hagynunk, de tudtuk, hogy valami nagyon izgalmas előtt állunk. Tudtuk, hogy rengeteg újdonságot fogunk megismerni, rengeteg új felfedezést teszünk majd, és új barátokat is szerezhetünk, szóval, nagyon lelkesek voltunk.

Teljesen természetes volt, hogy ezt a kalandot írásban is rögzítsed?

Igen, nagyon pici koromtól imádtam olvasni és írni, úgyhogy amikor elkezdtük az utazást egyből leírtam, hogy mik történtek velünk, merre jártunk. Először persze nem gondoltam blogra, de elküldtem emailben a barátaimnak, a családomnak ezeket a beszámolókat, de aztán ahogy egyre több barátunk lett, egyre többfelé jártunk, már nehézkes volt mindenkinek írni. Ekkor született meg az ötlet, hogy csinálhatnék ebből egy világutazó blogot, ahol beszámolok a kalandjainkról. Az ötlet Ecuadorban merült fel, de a most is létező Dreamtime Traveler éppen itt Budapesten indult el.

Az Instagramon, vagy a blogodon egy sor komment van olyan emberektől, akik felajánlják, hogy ha feléjük jártok, akkor látogassátok meg őket. Volt már, hogy egy-egy meghívásból végül találkozás lett?

Több ilyen is volt, igen. Valóban sokan írnak, és ha éppen úgy adódik, és arra járunk, akkor meglátogatjuk azokat, akik meghívnak, és nagyon sok barátot szereztünk. A regényem egyik olvasója Kanada keleti partján lakik egy kisvárosban, ő írt a saját blogján a könyvemről, de nekem is írt, hogy örülne, ha meglátogatnám egyszer. Nagyon meglepődött, amikor visszaírtam, hogy persze, megszervezte a helyi könyvtárban a könyvbemutatómat, nagyon sokan eljöttek, és ott végre mi is találkozhattunk, Julia azóta is az egyik legjobb barátom.

Mindennek van nehéz pontja, gondol ennek az életmódnak is azért akad ilyen, neked mi a legnehezebb?

Nem könnyű búcsút mondani. Eljutsz egy fantasztikus helyre, megismerkedsz sok emberrel, de eljön a nap, hogy tovább mész, és nem tudod, hogy valaha visszatérsz-e még valaha. Szerencsére elég rugalmasak vagyunk, úgyhogy a körülmények például sosem jelentek nehézséget.

Az utóbbi idő átálltatok a "slow travel" utazási stílusra, mesélj erről, mit jelent ez?

A lényege az, hogy van egy bázisunk, egy lakás, vagy ház, ahová visszatérhetünk, ez jelent egyfajta biztonságérzetet. Erről a bázisról szervezzük az utazásainkat, de mindig van hova visszatérni pihenni, itt mélyebb kapcsolatok is ki lehet alakítani, több idő jut arra, hogy tanuljunk, vagy jobban elmélyüljünk egy adott hely életében, tanuljunk nyelveket. Hosszabb ideig éltünk így Spanyolországban, és Budapesten is, itt írtam egyébként a regény első változatát is. Igyekszünk ezeken a bázisokon jobban belefolyni a hétköznapi életbe, és olyan dolgokkal is foglalkozni, amiknek előre mutatók, itt Budapesten például egy hajléktalanokat segít szervezet munkájával ismerkedünk meg és segítjük. Ez nem turizmus, ha valóban tanulás, így tanulunk.

Nagyon érdekes, hogy az első regényed legfontosabb karaktere egy kutya, az utazás könnyű a házi állatot tartani, neked van?

Nem sajnos nincs, de mindig is szerettem volna, de valóban nincs nagyon lehetőség erre. Igazából azért lett egy kutya a főszereplő, mert találkoztam ezzel állattal, Fükóval a való életben, és sokat figyeltem a gondolkodását, a viselkedését, és végül ez inspirált a történet megírásához, hogy elkezdtem gondolkodni erről a kutyáról. Természetesen emberek is szerepelnek a regényben, de igazán az foglalkoztatott, hogy miként lehet megjeleníteni, szavakba önteni ennek a kutyának az érzéseit, gondolkodását, a történetét.

A te regényed is fantasy, retélyes-misztikus történet, és úgy tűnik, a te generációd nagyon is vonzódik az ilyen sztorikhoz, szerinted ennek mi lehet az oka?

Talán az lehet a magyarázat, hogy az álmodozásnak kevés helye van, járnod kell az iskolába, ahol feladataid vannak, teljesíteni, és azt próbálják elfogadtatni veled, hogy jobb két lábbal a földön állnod. Az ilyen történetek lehetővé teszik, hogy kimenekülj ebből a világból, és szabadon engedd a képzeleted.

A történet főhőse Füko, egy kutya, aki különleges képességek birtokában van, képes átjárni világok között, és ugyanakkor különleges feladata is van, meg kell védenie a Földet a gonosz ősi erőktől, akik a rémálmok igájába hajtanák a világot. Elképesztően izgalmas történet, ami arra tanít, hogy merj kilépni a komfortzónádból, és ne add fel az álmaidat. (Kolibri)