Mikor válunk rohanó felnőttekké, akiknek nincs ideje magukra?

Végre ezen a héten túlestem az utolsó vizsgámon is. Reggel van, megkönnyebbülve ugyanakkor iszonyú fáradtan kevergetem a kávémat.

Nem is annyira régen, még Budapesten a Liliom utcában ültem az ablakban köntösben, dohányoztam, és próbáltam kifelé fújni a füstöt, hogy ne legyen az egész lakásban cigiszag.

Nem kellett beérnem az iskolába, a legkorábbi programom a délutáni próbám volt, vagy egy ebéd a barátaimmal. Sosem fordult elő, hogy kicsit is zsíros hajjal induljak el otthonról. És tessék. Itt vagyunk 1300 kilométerrel odébb, kicsit zsíros hajjal, a kávé maradt, a cigi nem, és késésben vagyok.

Nem tudom, hogy mikor válunk rohanó "felnőttekké", akiknek nincs elég idejük magukra... Mindenesetre hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem hiányoznak azok az évek amikor a barátnőimmel a legnagyobb problémánk az volt, hogy hogyan dobjunk össze egy üveg jobb fajta borra a vacsoránk mellé.

Jelenleg borozgatásról szó sincs, éppen az egyik számomhoz készítek kottákat, mert az e heti feladatom, hogy egy saját dalt tanítsak be egy zenekarnak.

Korábban még a saját zenekaromnak is bizonytalanul mutattam meg az ötleteimet, és most teljesen ismeretlen emberek elé kell állnom határozottan, és hinnem abban, hogy működni fog.

Sokat gondolkozom azon, vajon kinél, hogyan fordul át ez a bizonytalanság. Miként történik meg, hogy egyik napról a másikra elengedjük a hülye gondolatokat, vagy csak belefáradunk, esetleg történnie kell valami nagy dolognak ahhoz, hogy elhiggyük, hogy amit csinálunk az jó úton halad?

Szerintem én belefáradtam abba, hogy állandóan azon jár a fejem, elég jó-e amit csinálok, tetszik- e a zenésztársaimnak. Ebből is kiderülhet, hogy számomra a bizalom egy meglehetősen érzékeny pont. Kis túlzással kijelenthetem, hogy nem megy. Mindig mindenkivel (kivétel a szüleim) azt érzem, hogy persze-persze minden szép és jó, de valahogy ott van bennem, hogy valójában nem hiszem el. Szerintem a mai világ legnagyobb átka ez.

Rohan a világ, mindenki up to date, ha valami tönkremegy, másnap lesz új, és ha valamivel kicsit is ki akarunk tűnni, mindenki előtt kell járnunk. Ez a folyamat sajnos az emberi kapcsolatok rovására ment. Hajlamos az ember a karrierje miatt átgázolni másokon legyen szó barátokról, szerelemről vagy munkatársakról.
Ennek köszönhetően kialakulhat bennünk egy védekező mechanizmus, ami nem más, mint a bizalmatlanság. Az agy megvéd a csalódástól, méghozzá úgy, hogy eleve nem engedi meg a bizalmat így a későbbiekben kisebb eséllyel eshet "bajunk".

Sokat cikkeztek mostanában arról, hogy a mi generációnk, tehát az X és inkább az Y generáció tagjai minden idők legmagányosabbjai. Mindenki hasít a social platformokon miközben egyedül kuksol egy szobában, vagy ha eljár szórakozni, akkor is folyamatos identitásbeli kérdésekkel küzd, és nem tudja mit akar igazán. És persze, nem kérdés, hogy ez az egyre gyorsuló világ eredménye, a kérdés az, hogy meddig bírjuk majd. Meddig akarjuk görcsösen megvalósítani magunkat, hogy a végén egyedül élvezhessük a sikert.