Meddig fogsz még a gyerekeddel aludni?! - Miért kellene szégyellnem, hogy együtt alszunk?

Hogy a környezetemből miért váltott ki ekkora felhördülést az együtt alvás gondolata, azt nem értem. A leggyakoribb érv az volt, hogy ez teljesen föl fogja borítani az életünket. Hát… Melegen gratulálok annak, akinek első csecsemője nem borította föl fenekestől egész addigi életét, függetlenül attól, hol aludt. Egyébként ma már azt mondanám, hogy nem arról kellene diskurzust folytatni, hogy vállaljon-e valaki gyereket, vagy se, hogy tápszeres vagy anyatejes, a szüleivel együtt vagy azoktól külön alvó legyen egy kisbaba, hanem egyrészt arról, miért kell beleszólni más életébe, másrészt arról, miért az érdekel minket, hogy más mit gondol, és miért nem az, nekünk hogyan és miért jó az, ahogyan a dolgokat csináljuk.

Ha egy gyerek testi és lelki épsége nincs veszélyeztetve azzal, ahogyan a szülei nevelik és bánnak vele, akkor minden rendben van, és senkinek semmi köze ahhoz, hogyan csinálják. Ezt most már tudom. Kezdő anyaként azonban azt tettem, amit oly sokan szoktak ilyenkor: lapultam, titkolóztam és szégyenkeztem azzal kapcsolatban, hogy a gyerekemmel alszom. Három hónapos korától körülbelül két és fél éves koráig (azaz nem teljesen, de erről majd később). Pontosan nem tudtam, milyen társadalmi elvárásnak kellene megfelelnem, és legfőképpen, hogy miért, de az tiszta sor volt, hogy a rendes szülők gyereke egy szép kis rácsos ágyban alszik, külön. Szóval eleinte serényen próbáltam én is megfelelni ennek az ideálnak.

Három hónapos volt a lányom, amikor már egy jó ideje úgy aludt el, hogy megszoptattam, ringattuk picit, aztán betettük az ágyba, megkapta a cumiját, amit csak alváshoz használt, és azt szopogatva álomba merült pár percen belül. Balatonon voltunk, amikor egyik éjjel szokás szerint betettem a kiságyba, amely az én ágyam mellett volt, és lefeküdtem. De nem tudtam elaludni, mert ő sem tudott, és feszülten figyeltem, ahogyan csukott szemmel, egyre keservesebben szopogatja a kis cumiját. Az első gondolatom az volt, hogy ebben nincs semmi természetes. Úgy gondoltam, hogy a józan ésszel és szívvel ellentétes lenne most számomra az, ha hagynám. Úgyhogy felnyaláboltam szépen, és magamhoz vettem a nagy ágyba. Onnantól kezdve végül tizenhét hónapos koráig velem aludt, utána pedig az apjával, egészen két és fél éves koráig, amikor is szépen átköltözött a saját ágyába.

Egy picit nézzük meg a leggyakoribb érveket az együtt alvás ellen:

1. Hirtelen csecsemőhalál szindróma

A valódi, klasszikus bölcsőhalál esetében nem lehet megállapítani a halál okát, ugyanakkor vannak bizonyos körülmények, amelyek növelhetik az előfordulás esélyét – ezeket szerintem várandóssága végére már majd minden anya kívülről fújja, és sokan, mint például én, igyekeznek is elkerülni az összes rizikófaktort. Azért azt fontos leírni, hogy a hirtelen csecsemőhalál (SIDS) szerencsére rendkívül ritka – Közép-Európában tízezer gyermek közül átlagosan 2,7-et érint. Ezt nem azért mondom, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy elkerüljük a bekövetkezését, de jó, ha belátjuk, hogy szorongani, folyton izgulni olyasmi miatt, ami ennyire ritka, nem érdemes. Fokozottan veszélyeztetettek például a koraszülöttek, a kis súllyal világra jött babák, azok a csecsemők, akiknek anyjuk dohányzott a terhesség alatt, vagy akik körül rendszeresen dohányoznak, a tragédia pedig leggyakrabban a babák két és négy hónapos kora között fordul elő. Az egyénre szabott rizikó mellett vannak a bölcsőhalálnak egyéb, mindenkire jellemző rizikófaktorai is. Ezek közül csak néhányat említenék: túlöltöztetett baba, túl meleg szoba, nem háton altatás, és az együtt alvás. Azért érdemes ezt a témát ebből a szemszögből is vizsgálni, ugyanis sokaknak – és nekem is a lányom három hónapos koráig – az a fő érve az együtt alvás ellen, hogy veszélyes. Tény, hogy statisztikailag nagyobb az esélye egy gyereknek a SIDS-re, ha együtt alszik a szülőkkel, de akkor itt – csak, hogy érthetőbbé tegyem, miért nem olyan fekete-fehér a dolog – megjegyezném, hogy a SIDS elkerülésének szempontjából ideális körülmény az, ha egy baba anyatejes, egy éves koráig a szülei maximum 20 fokos szobájában, a hátára fektetve egy külön kiságyban vagy bölcsőben alszik, amelyben egy kemény matracon kívül semmi más nincs – főleg nem rácsvédő és plüssállatok. Tegye fel a kezét, aki mindig így altatta a gyerekét, mert minden tiszteletem az övé! Semmiképpen sem szeretnék viccet csinálni a bölcsőhalálból! Csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos értelmezni a statisztikai adatokat, és alaposan utána nézni, hogy az irányelveket mi alapján határozták meg. Nem tartom ugyanis jónak azt, hogy egy bevett gyakorlat – azaz a babával való együtt alvás – olyasmi legyen, amit szégyellni, titkolni kelljen, ráadásul azt érezni, hogy ezzel veszélyeztetjük a gyerekünk életét. Éppen ezért ma már az egyéni rizikófaktorok és alvási szokások felülvizsgálatához kötik, hogy valóban ellenjavallt-e a SIDS szempontjából az együtt alvás. Ha a kisbaba nem koraszülött és nem kis súlyú, nem alszik együtt olyasvalakivel, aki dohányzik, alkoholt, kábítószert fogyasztott vagy altatót szed, és rendes ágyban, lehetőség szerint kemény matracon, nagy dunnákat, párnákat mellőzve alszik, akkor nagyon kicsi az esélye, hogy bármi baja lesz. Tehát semmiképpen se aludj a babáddal kanapén, és soha, de soha ne aludj vele tudatmódosító szerek használatát követően! Ha viszont biztonságos körülmények között alszol vele, akkor épp annyira ne szégyelld magad, hogy veszélybe sodrod, mint akkor, ha nem tudod vagy szeretnéd szoptatni (ugyanis az is növeli a SIDS esélyét). Ha valaki nagyon precízen ügyelne a SIDS elkerülésére – különösen akkor, ha a gyerek egyéni rizikófaktora is nagyobb (például koraszülött vagy kis súllyal született) -, akkor egy mini rácsos ágyra hasonlító "bébiöböl" tökéletes megoldás szerintem. Így közel is van a baba, de nem a szülői ágyban.

2. Ha nem alszotok együtt a pároddal, akkor tönkremegy a kapcsolat

Tény és való, hogy hárman egy ágyban – hacsak nem egy szuper king size franciaágyról van szó – aludni hosszú távon nem kivitelezhető a legtöbb család életében, tehát eleinte az apuka általában külön kénytelen aludni. Ó, borzalom! Milyen érdekes, hogy az anyától külön szobában, külön ágyban alvó gyerekkel nem megy tönkre a kapcsolat, csak a párunkkal létfontosságú együtt aludni ahhoz, hogy továbbra is szeressük egymást! Szerencsére egy normális kapcsolatban, házasságban nem megy tönkre semmi, csak azért, mert egy ideig nem fogunk együtt aludni éjjelente. Ha voltunk szerelmesek abban az életszakaszunkban, amikor még a szüleinkkel éltünk, akkor tudjuk, hogy nem a közös alvás dönti el, hogy mekkora a szerelem, a szexuális együttléteknek pedig rengeteg egyéb helyszíne és időpontja lehet a nagy hálószobai ágyon, és az este tíztől reggel hatig tartó időszakon kívül is. Még talán színesedik is kicsit a dolog.

3. Ha együtt alszol a gyerekeddel, akkor nagyon nehéz lesz erről leszoktatni

Én még tényleg nem hallottam olyan családról, ahol komoly problémát okozott volna az, hogy az egyébként egészséges tizenhat éves kamasz rendre a szülőkkel szeretne aludni. Ez olyasmi lehet, mint a pelenkás vőlegények és az anyatejes PhD-zők tömege. Persze az csak most vicces ennyire, mert még egy éve is totál elhittem, hogy meg fogjuk szívni, és rettentő nehéz lesz kipaterolni az ágyunkból. De nem szívtuk meg. Most hároméves, és a saját ágyában alszik. Hogyan és mikor történt ez? Valahogyan. Valamikor. Fokozatosan, és sosem kényszerítve. Onnantól kezdve, hogy mi szerettük volna visszakapni az ágyunkat. A karantén alatt egyszer csak észrevettem, hogy a hároméves lányom minden este és délután a saját ágyában alszik. Aztán az esetek 99%-ában abban is kel. Ez most épp olyan természetes érzés számomra, mint annak idején az, hogy egy három hónapos kicsi ne az anyjától két méterre szopogassa magányosan a cumiját.

Mindez pedig még véletlenül sem jelenti azt, hogy gáz a gyerekedet az elejétől fogva külön altatni – sok baba tökéletese jól érzi így magát. Az sem gond, ha te még a négyévessel is boldogan osztod meg az ágyadat. Az a gond, ha ezek nem természetesen történnek, azért, mert így jó mindenkinek, ha a családból valakit zavar a helyzet, nem érzi jól magát benne, csak próbál megfelni egyfajta ideális szülőképnek. Ha csak az zavar, hogy mit szól a szomszéd vagy a barátnőd, akkor gyakorold és használd jó sokat azt a mondtatod, hogy: "Nekünk ez így jó!" Mert végül is csak ez a fontos.