Gulyásleves négercsókkal - Exkluzív interjú Kembe Sorellel

Több szakmában is bizonyítottál már, gyakran egyszerre több feladatot is elláttál. Ha megkérdezik, mi a foglalkozásod, mit felelsz?


Most azt felelném, hogy a Magyar Afrika Társaság szóvivője és munkatársa vagyok. Jelenleg ez a legfontosabb számomra. Folyamatosan szervezünk segélyakciókat, adománygyűjtéseket.

Mi a helyzet a színészettel és az írással? Tervezed, hogy több könyvet is megjelentetsz majd?

Egyelőre nem érzem a kényszert arra, hogy írjak, nem tudom, fogok-e még. A színészkedés is fontos nekem, de az inkább egy nagyon szép hobbi. Szívesen szerepelek, most például a Vígszínház Össztánc című produkciójában láthatnak majd a nézők, de nem tartom fő szakmámnak a színészetet.

Nem tartod írónak magad, mégis, a könyvedet olvasva az az érzésem, hogy rengeteg a mondanivalód, hogy fontos volt, hogy kiírhasd magadból ezeket a dolgokat. Hogyan született a regény ötlete?


Anyám családfakutatásba kezdett, és többek között megkért engem is, hogy írjam le az összes családi történetet, amire emlékszem. Elkezdtem írogatni őket a laptopomon. Egy alkalommal, amikor a Nyitott Könyvműhely egyik bemutatóján olvastam föl, a kiadó vezetője látta, hogy írogatok a szünetben, és megkérdezte, miről. Elmeséltem, ő pedig fölajánlotta, hogy mi lenne, ha apám családjának a történeteit és a saját életem mozzanatait is megírnám, és megjelentetnénk egy könyvet a sztorikból.

A könyvben egyes szám harmadik személyben beszélsz magadról, és csak a keresztneve kezdőbetűjét használod a szereplőknek. Erre miért volt szükség?

Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy bár egy személyes történetről van szó, és mindenki tudja, ki írta, mégis olyan eseményekről írok, amelyek többekkel is megtörténhettek, és ilyen szempontból nem csak rólam szólnak. A másik ok pedig az, hogy az a Sorel, akiről a regényben szó van, vagyis S, már nem az a Sorel, aki ma vagyok. Sok mindent másképp tennék, másképp reagálnék bizonyos dolgokra.

Mit gondolsz a rasszizmusról, a kirekesztésről? Mennyit változott ez szerinted a '90-es évek óta Magyarországon? Több esetet is említesz a könyvben, amelyek nem éppen pozitívan mutatják be azt az időszakot. Többször keveredtél például csupán a bőrszíned miatt verekedésbe.

Igen, sajnos sokunknak, akik valamilyen szempontból mások voltunk, a '90-es évek nehéz időszak volt. Emlékszem olyan esetre, amikor egy buszmegállóban többen belém kötöttek, elkezdtünk verekedni, és a megállóban várakozó többi ember, ahelyett, hogy segített volna, elfordította a fejét. Mára ebből a szempontból nagyon sokat változott a helyzet, de még mindig vannak olyan népcsoportok, akik gyakran válnak kirekesztés áldozatává. Szerintem nagyon fontos, hogy azokkal is értelmesen próbáljunk meg elbeszélgetni, akik kirekesztően gondolkodnak, mert hiszek abban, hogy minden családban eredeztethető valahonnan ez a fajta gondolkodás, és egy nyílt beszélgetés során talán meg lehet győzni az illetőt, hogy nem a gyűlölködés a helyes út. Az ember tömegben hajlamos nagyon másképp gondolkodni, mint egyedül, ha hamis eszmék nevében felhergelik, esetleg bele sem gondol, honnan jön a gyűlölete. Az ilyen tömeg nagyon könnyen manipulálható, akár egyvalaki által is. Ezért szerintem a négyszemközti beszélgetés lenne a legfontosabb. Persze, ha valaki a normális kommunikációra sem hajlandó, azzal nem tudok mit kezdeni. Úgy gondolom, ahelyett, hogy azon lovagolnánk, egyes népcsoportokra vagy emberekre milyen szavakat használhatunk, inkább valódi, aktív segítésre lenne szükség. Az embereket abban kell támogatni, hogy a kezükbe tudják venni a saját sorsukat, hogy tanulni, fejlődni tudjanak.

Az életed egy nagyon fontos része, amiről a regényben is írsz, amikor megtaláltad a saját identitásodat, azt, hogy te kongói és magyar vagy egyszerre. Ma már rengeteget utazol Kongóba, a könyvbemutatón pedig említetted, hogy sok helyen, például itthon is, egészen más kép él az emberekben Afrikáról, mint amilyen a valóságban a kontinens. Mire gondolsz itt?

Volt olyan ismerősöm, aki meg tudta nevezni Afrika fővárosát. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az európaiaknak sokszor még az is gondot okoz, hogy megértsék, Afrikában rengeteg ország van, amelyeknek a kultúrája esetenként merőben eltér. Sokan, ha Afrikára gondolnak, felpüffedt hasú gyerekek jutnak eszükbe, akik AK-47-esekkel járkálnak az utcán, és persze a mindent átható nyomor. Pár éve készítettem egy műsort Kongóról, és a sztereotip negatív dolgok helyett én a modern toronyházakat, a diszkókat mutattam meg. Az is Kongó arca, de azt sokszor csak akkor ismeri meg egy európai, ha a saját szemével látja.

Mi az, amit te magad beépítettél az identitásodba a kongói kultúrából?


A család minden áron való szeretetét és tiszteletét. A legtöbb afrikai országban ez nagyon fontos. Ott nem fordulhat elő olyasmi, hogy a beteg nagymamát intézetbe adják, hanem egyértelmű, hogy a család gondoskodik róla. Nincs olyan sem, hogy egy gyerek évekig nem beszél a szüleivel, vagy valakinek a halála után marakodnak a rokonok a vagyonon. Mindig a legidősebb fiú dönt az örökség sorsáról úgy, hogy ahhoz kerüljön, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Ezt a családcentrikus szemléletet igyekszem én is követni.

A kislányod hamarosan kétéves lesz. Fontosnak tartod, hogy ő is fölfedezze a kongói gyökereit?


Természetesen. Már volt Kongóban, és szeretném, ha rendszeresen járna oda, de persze ez nem olyan egyszerű, hiszen nem egy szomszédos országról van szó.

Kembe Sorel könyve, a Gulyásleves négercsókkal megvásárolható az ababook.hu-n
Ha a Magyar Afrika Társaságról szeretnél többet megtudni, nézz szét a www.ahu.hu-n!