Nem, nem akarok a 20-as éveim végén gyereket szülni, és ez minden, csak nem önzőség
A nők akkor teljesednek ki igazán, ha megházasodnak és anyává válnak. Az élet szülés esetén nyer értelmet, mert az anyaság a nő legfontosabb sorsfeladata! Kivéve annak, akinek nem. A 2020-as években ideje lenne tudomásul venni, hogy nem kell mindenkinek a gyermeknevelést, mint elsőszámú életutat választania. Véleménycikk.
Ezeket láttad már?
A szülés valóban az élet egyik legnagyobb és legszebb csodája, ezt nem vitatom. Valaki számára biztosan, de mi van akkor, ha én másképp definiálom az élet értelmét? 2024-ben töltöm be a huszonötöt és a Facebook és Instagram hírfolyamom túlcsordul a családalapítás tematikájú posztoktól. Nem telik el úgy nap, hogy valamelyik ismerősömet ne jegyeznék el, valaki ne házasodna, ne lenne terhes, ne szülne. Vannak barátnőim, akik irigykedve nézik ezeket a nőket, mert vágyakoznak arra, hogy valaki gyűrűt húzzon az ujjukra és mindez velük is hamarosan megtörténjen. Én pedig rosszul érzem magamat amiatt, hogy abszolút nem vágyok még ilyesmire. Sőt, néha megijedek: mi van, ha soha, de soha nem fogalmazódik meg bennem ez az intenció?
Gyereket vállalni vagy nem vállalni? Ez itt a kérdés!
Érdekes egyébként, mert kislányként sem álmodoztam a szőke hercegem megtalálásáról, sem a kisbabáim nevelgetéséről. Pedig egy lánygyermeket egész életében a feleségszerepre és az anyaságra készíti fel a társadalom. Ha visszagondolok, nem egyszer esett ilyesmiről szó családi- és baráti körben. „Majd, ha nagy leszel és megtalálod az igazit...” - mondták. Én pedig ezekre már öt évesen is azt feleltem: „Nekem nem lesz férjem, sem gyerekem!”. Ezen a kijelentésen általában mindenki nevetett, úgy fogták fel, mint a dackorszak velejáróját.
Az igazság az, hogy azóta sem, tehát a mai napig nem vagyok a gyermekvállalásban biztos. Húsz évesen azt gondoltam, hogy majd huszonöt évesen anya leszek, most, a húszas éveim közepén pedig azt gondolom, hogy harminc előtt biztosan nem fogok szülni. Tehát, voltak az életemnek olyan szakaszai, amikor képzeleti síkon vágytam a dologra, de eddig ez az akarat nem kifejezetten maradt tartósan meg bennem. Sokszor jut eszembe a kérdés: vajon ez egy olyan valami, amit tényleg akarok, vagy egy olyan valami, amiről a társadalom elhiteti velem, hogy akarnom kellene? Egyelőre keresem a választ.
A húszas éveimet magamra szánom, és nem kérek érte elnézést
Bizonytalanság ide vagy oda, egy dologban mégis biztos vagyok: bárhogyan is döntök az anyaságról, a húszas éveim során magamra szeretnék koncentrálni. Ennek több, egyébként összefüggő oka is van. Mindenkinek egy élete van és az élet rövid, ki kell élvezni. És mikor élvezzem az életet, ha nem a húszas éveimben? Szeretném megtalálni és megvalósítani önmagamat, szeretnék stabil karriert, szeretném beutazni a világot. Erre másoktól általában az a válasz, hogy úgy csinálok, mintha a gyerek után megállna az élet. Most kendőzetlen őszinteséggel elárulom, hogy utálom ezt a választ, mert ez a világlátásom abszolút denormalizálása.
Nyilvánvaló, hogy nem áll meg az élet a szülés után, de az ember prioritásai megváltoznak, és ez így van rendjén. A baba születése után az ő boldogságban és egészségben gazdag cseperedése lesz az első, nem pedig az, hogy engem mi tesz boldoggá. Természetesen az is fontos, csak nyilván kevésbé. Tudom, ha anya leszek, olyan anya szeretnék majd lenni, aki hű marad önmagához és megőrzi entitását, de úgy, hogy közben mindent hiánytalanul megadok a gyermekemnek is.
Ehhez viszont az kell, hogy a családalapítás előtt teljesnek érezzem magamat és az életemet is, mert csak akkor tudok majd tiszta szívből adni, így nevelni is. Egyszerűen nem szeretném azt érezni, hogy bármit is feláldozok. Valamint azt sem szeretném, ha a gyereknek nem tudnék megadni mindent, amit egyébként megérdemel.
Önmagam és a boldogságom megtalálása egyébként nemcsak nekem jó, hanem a jövőbeli családomnak is. Az önismereti munkával és a terápiával pedig nemcsak magamba fektetek, hanem az életemet meghatározó emberi kapcsolataimba is. Ahogyan egyébként mindenkinek, úgy nekem is sok dolgom van magammal és a traumáim feldolgozásával. Úgy gondolom, ha a bennem rejlő toxikus beidegződésekkel és frusztrációkkal nem foglalkozom, azzal a magam és a hozzám közel álló emberek életét is megnehezítem, így mindenképp önmagam leggyógyultabb, legjobb és legtudatosabb verziójaként szeretnék majd belevágni a családalapításba.
Onnan szeretném folytatni, ahol abbahagytam
Miután pedig megtaláltam önmagam, jöhet az önmegvalósítás. Úgy érzem, hogy önmagunk megtalálása kulcsfontosságú ahhoz, hogy kirajzolódjanak a célok. Amióta csak az eszemet tudom, karrierközpontú gondolkodás jellemez engem, így elmondható, hogy az álmaim java a munkámhoz köthető. Nőként nagy félelmem, ha nem teszek le valamit az asztalra szülés előtt, akkor a gyermeknevelésről szóló évek alatt a szakma elfeled és nem lesz hova visszajönnöm. Így számomra az is fontos, hogy stabilizáljam a pozícióm, hogy a babázás után onnan folytathassam, ahol abbahagytam.
Ez csak néhány ok a sok közül, hogy miért nem szeretnék még a közeljövőben a szülés témakörével foglalkozni. Egyfelől úgy gondolom, hogy abszolút nem állok rá készen és lehet soha nem is fogok, másfelől pedig ha készen is állnék, előtte sok dolog van még, amit szeretnék letenni az asztalra. Ez nem önzőség, sőt. Ezzel a mindset-tel úgy hiszem, hogy mindenki jól jár, mert hosszútávon nem szívatom meg sem magamat, sem pedig a jövőbeli férjemet és gyermekemet.
