„Transznemű vagyok, nem okirathamisító!” - Ezért van szükség külön bankkártyára a transzneműeknek
Milyen gyakran szokták elkérni a személyi igazolványod? Valószínűleg kicsit gondolkodnod kell a válaszon, hiszen nem maradnak meg benned ezek az alkalmak – gond nélkül odanyújtod és kész. Senki sem kételkedik abban, hogy a rajta szereplő fotó és név valóban hozzád tartozik. A transznemű emberek számára azonban, amióta ellehetetlenítették hazánkban a jogi nemváltást, sok stresszel, időnként megaláztatással jár minden egyes ilyen helyzet, hiszen kínos magyarázkodásra kényszerülnek. Az Erste Bank most a maga hatáskörén belül speciális bankkártyával igyekszik segíteni nekik.
Ezeket láttad már?
Nemrégiben közölte a Háttér Társaság: az Erste Bank januártól lehetővé tette, hogy transznemű ügyfeleik olyan bankkártyát igényelhessenek, melyen a mindennapokban használt, nemi identitásukat tükröző nevük szerepel. Ennek azért van jelentősége, mert 2020-ban a jogi nem- és névváltoztatást – az EU-ban példátlanul – gyakorlatilag betiltották Magyarországon, így az érintettek nem tudnak a nemi identitásukkal és a külső megjelenésükkel összhangban levő hivatalos iratokhoz jutni.
Azaz, a transznemű nő, Éva – akit születésekor az orvos „gratulálok, kisfiú!” szavakkal adott át az anyukájának, de mára nőként él, nőnek néz ki, és a környezetében mindenki Évának szólítja –, kénytelen Gábor névre szóló papírokkal boldogulni. A transznemű férfinak, Tamásnak sem az határozza meg a jelenlegi életét, hogy szülei annak idején újszülött kislányt fogadtak és neveztek el, hanem az, hogy most Tamásként él és Tamásnak néz ki, de Júlia névre szóló iratokat tud csak felmutatni.
Miért olyan nagy probléma ez? Például azért, mert ha a transznemű ember a külsejéhez nem passzoló iratot mutat fel, okirathamisítással gyanúsíthatják. Viszonylag gyakori, hogy rendőrrel fenyegetik meg a csalónak vélt transznemű embert. Ha eddig nem is fajul a helyzet, megszégyeníthetik, sértő megjegyzéseket tehetnek rá. Legjobb esetben is, amikor „csak” értetlenség fogadja az érintettet, egy vadidegent kell személyes magánügyébe beavatnia. És még ezzel sem biztos, hogy a dolog el van intézve: a közlést, hogy „transznemű vagyok”, nem érti meg elsőre mindenki.
Kezdődhet a magyarázkodás, sokszor fültanúk kíséretében – holott mindenkinek jogában állna megválogatni, hogy mikor, hol, kinek coming outol. Ezek a helyzetek sértik a magánélethez és az emberi méltósághoz való jogot. Jelen szabályozás mellett annak, aki még elfogadó közegben sem szívesen beszél a transzneműségéről és csak „beolvadni szeretne”, végképp aknamezővé és kiapadhatatlan stresszforrássá válik a mindennapos létezés.
Lépten-nyomon elkérik a személyinket
Mikor kérik el a személyi igazolványunkat? Például ha csomagot vagy ajánlott levelet akarunk felvenni a postán. „Ne a férjéét adja ide, hanem a sajátját!” – több transznemű nő tapasztalja, hogy az okiratuk láttán erre szólítják fel őket (akkor is, ha egyedül vannak és nem áll mellettük a férfi partnerük, vagy valaki más, akit a férjüknek vélhetnek).
Recept kiváltása? Újabb probléma. „A gyógyszerész felmondatta velem, hogy milyen gyógyszereket akarok kiváltani, miután odaadtam neki a TAJ-kártyámat” – mesélte egy érintett. Nem füllenthette, hogy másnak lesznek, mert akkor meg a személyijét kérték volna el.
Tömegközlekedést használunk. Ez aztán tényleg mindennapos, de a bérlet is személyi igazolványhoz, vagy más hivatalos irathoz kötött. Az ellenőr nagyon sokáig méregetett, miután elkérte a diákigazolványomat
– mondja egy transznemű egyetemista.
Akadnak többen, akik a hasonló kínos helyzetek elkerülése érdekében nem is vesznek bérletet, hanem rendszeresen vonaljeggyel utaznak, aminek a havi költsége többszörös. A kalauz is kéri a személyazonosság igazolását, ha a vonatjegyhez kedvezményt akarunk igénybe venni, és akkor a repülőútról még nem is beszéltünk.
Kormányablak, NAV? Lehet megint magyarázkodni, ahogy albérlettel, biztosítással, telefonnal kapcsolatos ügyintézés során is. Alapvető állampolgári jogot gyakorolni: szavazni sem olyan egyszerű a külső megjelenéshez nem igazodó személyi igazolvánnyal.
Állásinterjú? Kedvesen fogadtak, mondták, üljön le, fiatalember. Minden jól ment, fel is vettek volna, csakhogy előkerültek a papírok...
– meséli egy gyári munkás érintett. Neki végül sikerült a férfi identitásának és külsejének megfelelő dokumentumokat szereznie, még jóval a 33-as paragrafus előtt – meggyőződése, hogy ellenkező esetben a mai napig nem lenne állása, így megélhetése.
Egy másik transznemű ember azt tapasztalta, hogy vészhelyzetben hiányszakmára: a járvány alatt a COVID-osztályra segédápolónak sem vették fel, mert nem tudtak mit kezdeni a papírjaival, és nem akartak bonyodalmat.
Akadnak persze olyanok is, akik sok éve azonos helyen dolgoznak és megértést tapasztalnak a munkahelyükön – főleg a sokszínűségre adó multinacionális nagyvállalatoknál –, de a coming out ott is elkerülhetetlen. Ez nemcsak az adatvédelmi törvényt, de az alapvető emberi jogokat is sérti. Ráadásul nem megfelelő személyit birtokolni több az állandó, kényszerű coming outnál, mert, ahogy egy érintett fogalmaz: „az, amit állít rólam, nem igaz, és eltörli a valós énemet”.
Fenti példákon túl számos olyan helyen elkérhetik a személyit, amire elsőre nem is gondolnánk. Például egyes irodaházakba való belépéskor, konditeremben, könyvtári beiratkozáskor. Sőt! „Menhelynél jelentkeztem rendszeres kutyasétáltatónak, és ott is kérték!” – mondja, a helyzet abszurditásán nevetve, egy érintett.
Nem megoldás, hogy „igazodj”!
Mennyit segít ilyen helyzetben egy névre szóló bankkártya? Először nem voltam arról meggyőződve, hogy az elfogadás (nem alábecsülendő) gesztusán túl a gyakorlatban haszna van. „Nem kell minden alkalommal a régi nevemet nézni, ha előveszem, nem kell minden alkalommal rossz nevet beírni internetes vásárláskor, és nem kapok folyton értesítéseket, sms-eket benne a rossz névvel” – magyarázza az előnyöket egy olyan érintett, aki már rendelkezik a mindennapokban használt nevére szóló bankkártyával.
A bank alkalmazottai ráadásul iránymutatást kaptak transznemű ügyfelekkel való kommunikációhoz, így legalább ennél a cégnél jelentősen csökken a bántó megnyilvánulások esélye. Pinkwashing, azaz csak profitot akarnak szerezni azáltal, hogy az LMBTQ-közösségnek kedveznek? Nem feltételeznék minden ilyen esetben kizárólagos számítást, lehet mellette tényleges segíteni akarás is, de még ha csak pinkwashing lenne, jelen magyar helyzetben az LMBTQ-közösség annak is kénytelen örülni, ha legalább fogyasztóként számolnak vele.
A 33-as pártolói azzal érvelnek, hogy a transzneműség úgyis mindig látszik az érintett személy megjelenésén, de ez egyáltalán nincs így – gondoljunk csak a konzervatív média által tévedésből agyondicsért Hunter Schafer esetére. A bagatellizálással nyilván azt akarják elérni, hogy a transzneműek szálljanak magukba és térjenek vissza a biológiai nemükhöz – csakhogy a transzneműség olyan létállapot, ami ugyanúgy nem változtatható meg, mint ahogy egy meleget sem lehet tartósan rábeszélni arra, hogy váljon heteroszexuálissá.
Az egyénnek önmaga neméről kialakult meggyőződése a lényeget tekintve megrendíthetetlen
– írta a „genderideológiai” agymosottsággal aligha vádolható Ranschburg Jenő. Az átfogó megoldás tehát a 33-as paragrafus eltörlése és a jogi nem- és névváltás lehetőségének visszaállítása lenne – de addig is pozitívumként kell értékelnünk, ha az intézmények, cégek, közösségek a maguk hatáskörén belül igyekeznek enyhíteni a diszkriminatív szabályozás okozat károkat.
