A nemek közötti bérszakadék árnyoldalai: a férfiaknak is rossz, ha ők keresnek többet
Szerencsére egyre több szó esik arról, hogy mi a nemek közötti bérszakadék, és miért helytelen, hogy létezik. Azonban csak arról beszélünk, hogy ez miért rossz a nőknek, arról nem, hogy a férfiaknak miért az. Pedig ez van: a bérszakadék a nap végén (szó szerint) a férfiakat is sújtja.
Ezeket láttad már?
Megannyi kínzó kérdés
Mi lesz a családommal, ha velem történik valami? Mi lesz, ha kirúgnak és nem találok új munkát? Ha nem vállalom a túlórát, nem léptetnek elő, nem kapok fizetésemelést és bónuszt, pedig már így is alig jövünk ki! Ha nem dolgozom hétvégén, nem tudunk új autót venni, a gyereket különórára járatni, nem telik nyaralásra, de még a számlákra sem.
Ha velem történik valami, a gyerekem alig fog emlékezni rám, mert csak este lát - ha még egyáltalán ébren van - egy órát, meg reggel egy felet. Ha most bent maradok az esti megbeszélésen, lemaradok a betlehemezésről. Szóba fog még állni velem, ha megmondom neki, hogy mégsem tudok elmenni a vasárnapi meccsére? Ne, a fenébe, én akartam megtanítani bicajozni! Főszerepet kapott a színjátszókörben? Mióta jár színjátszókörbe? Már szeptember óta?
Ezek a kérdések még a felsőbb osztálybéli családokban is a férfilét velejárói. Persze ezek bárhol felmerülnek, ahol egykeresős a családmodell vagy ahol a családfenntartói szerep aránytalanul egy emberre terhelődik, de többnyire elmondható, hogy a fentiek nagyobb részben a férfiak mindennapos dilemmái.
Magába zárt fájdalom
A férfi-női különbségekre érzékletesen mutat rá a tény, hogy a férfiak által elkövetett, befejezett öngyilkosságok száma többszöröse a nőknél tapasztalhatónak, és a 45 évnél fiatalabb férfiak körében az öngyilkosság vezető haláloknak számít. Ennek az egyik oka az intenzív stressz, a másik, hogy a nők előbb és gyakrabban kérnek segítséget, ha mentális problémáik vannak. Noha a nőknél több az öngyilkossági kísérlet, ezek gyakran segélykiáltások, amíg a férfiak esetében sokkal magasabb a befejezett öngyilkosságok száma. Mindennek oka van, és az okok viszonylag jól ismertek.
Az egyik kulcselem a kommunikáció. Persze önmagában túlságosan leegyszerűsítő azt állítani, hogy a nők hajlamosabbak megosztani problémáikat, a férfiak pedig elfojtani azokat. De tény, hogy a társadalom nemzedékek óta arra ösztönzi a férfiakat, hogy legyenek erős, ütésálló kősziklák, és ne ismerjék be, ha éppen küszködnek valami miatt. Ez a gyermekkorban kezdődik, a fiúk nem sírnak, ugye. A fiúkat egészen kicsi koruktól kezdve arra tréningeli a környezetük, hogy ne fejezzék ki az érzelmeiket, mert az a gyengeség jele.
Így aztán, ha kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat, azt a férfiak nehezebben ismerik be maguknak, a barátaiknak, de akár a háziorvosnak is. A British Medical Journal tanulmánya szerint az általános alapellátási konzultációk aránya 32%-kal alacsonyabb a férfi pácienseknél, mint a nőknél. Cserébe a férfiak szinte összehasonlíthatatlanul több alkoholt fogyasztanak, és körükben a szerhasználat is gyakoribb probléma: közel kétszer nagyobb valószínűséggel felelnek meg például az alkoholfüggőség kritériumainak, mint a nők.
Ördögi kör ez, hiszen a stresszoldásra és önjutalmazásra használt alkohol elmélyítheti a depressziót, és növelheti az impulzív viselkedés valószínűségét, és hát az alkoholizmus az öngyilkosság ismert kockázati tényezője. És mert a szerhasználók megbízhatatlannak minősülnek, bármikor könnyen elveszíthetik a munkájukat, ami depresszióhoz vezet, ami…
Ha egy gazdasági visszaesés a munkanélküliség növekedését eredményezi, akkor az öngyilkosságok számának növekedése is várható, jellemzően 18-24 hónappal a visszaesés után. Egy 2015-ös tanulmány megállapította, hogy a munkanélküliség minden 1%-os növekedésével 0,79%-kal nő az öngyilkossági ráta. Logikus: ha többet kell aggódnia a pénzügyek miatt, vagy hónapok, évek óta keres munkát eredménytelenül, az bárkinél súlyosbíthatja a mentális egészségügyi problémákat. De van ennek társadalmi nyomás és identitásválság dimenziója is: az Igazi Férfi jól van, sikeres, jól keres, és magas színvonalon képes eltartani a családját. Ha nem így van, még kisbetűs férfinak is kevés, akkor csak egy élhetetlen balfék, aki még a családjáról sem képes gondoskodni.
Alattomos gyilkos - a stressz
A szinte folyamatos feszültség, amivel az eddig felsoroltak járnak - és még ezer minden, ami mind a férfiak elsődleges keresői státusával kapcsolatos -, nemcsak elfojtásokhoz, kimerültséghez és a családi életből való kimaradáshoz vezet, hanem a férfiak - átlagosan hat évvel - korábbi elhalálozásához is.
A férfiak születéskor várható átlagos élettartama hazánkban 2023-ban 73,4 év volt, a nőké 79,6. Érdekes adalék, hogy eközben Magyarországon egy rohamosan elöregedő társadalomról beszélhetünk, ahol a KSH adatai szerint férfi átlagéletkor 2001-ben még 37 év volt, 2024-ben azonban ez már 41 év, amíg a nőknél 2001-ben 41, 2024-ben pedig 45. Magyarul: bár tovább élünk - a férfiak jóval kevésbé tovább -, szignifikánsan kevesebb gyereket vállalunk. Ami érthető, ha azt nézzük, hogy ha egy férfi saját magát is nehezen tartja el a mindennapi élet drasztikusan megnövekedett költségei mellett, akkor nehezen veszi rá magát, hogy további emberek megélhetésének a terhét magára vegye. (Ahogy a nők egyre kevésbé vállalják, hogy évekre kiessenek a munkából, több gyerek esetén pedig akár véglegesen, de legalábbis jóvátehetetlen karriertörést szenvedve.)
És 5-kor kelsz, zötyögsz villamoson
Arra a kérdésre, hogy ki marad otthon a gyerekkel, Magyarországon szociálpolitikai berendezkedésünk, valamint a patriarchális társadalmi struktúra miatt döntően még ma is az a válasz, hogy a nő. Ez egyrészt (és elsősorban) gazdasági döntés, másrészt a konzervatív szemlélet maradványa. Pedig az összes szereplő (a munkáltatóktól a szülőkön át a gyerekig) jobban járna, ha a szülés utáni szabadságon egyenlően osztoznának a felek.
A szakemberek sokszor elmondják, hogy az egyenlő bérek, az egyenlő karrierlehetőségek előnyösebbek az embereknek, és a gazdaságnak is. Ugyanígy, sokszor elhangzik az is, hogy a nők karrierje igazságtalanul megsínyli a gyerekvállalást, az apák pedig rengeteg fontos pillanatban maradnak le a gyerekeikről. De sajnálni azért, hogy a világ még mindig így működik, csak a nőket szokás. Ez pedig lássuk be, meglehetősen igazságtalan.
Talán, ha a méltánytalanságok férfiakat érő felével is foglalkoznánk egy kicsit, könnyebb lenne őket is meggyőzni arról, hogy az egyenlőséggel mindenki jobban jár. Meg hát úgy volna egyenlő a bánásmód is.
