Örökbefogadásról és az anyaságról tabuk nélkül – interjú Mártonffy Zsuzsával

Mindig szerettél volna örökbe fogadni? Mi vonzott benne?

Igen, mindig, viszont romantikus elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban. Testvérek nélkül, egyke gyerekként nőttem fel, mindig szerettem volna, hogy sok gyerekem legyen. Arra gondoltam, hogy egy szülő nélkül maradt gyereket milyen szép lesz befogadni, mert bennem amúgy is annyi szeretet van. De ma már látom, hogy a gyerekek mögött ott van egy család, ahonnan kiemelték őket, az örökbefogadható gyerekek 99%-a nem árva, élnek a szüleik, csak nem képesek őket nevelni. Szerintem egy ideális világban senkinek nem kéne elhagynia a gyerekét.

Mikor álltál készen?

Én elég hamar, de kellett egy stabil párkapcsolat, és persze a férjem beleegyezése is, aminek több meddőségi kudarc ágyazott meg.

Mi a véleményed az itthoni örökbefogadási rendszerről?

Nagyon sok minden jól működik, komoly szakmai elvek irányítják az örökbefogadást Magyarországon. Az egyetlen dolog, amivel nem értek egyet, hogy tavaly óta nem kötelező az örökbefogadásra készülő szülőket felkészítő tanfolyam.

A szülők nehezen tájékozódhatnak hiteles forrásokból, ezért is hoztam létre a blogomat, az Örökbe.hu-t, de a felkészítő tanfolyam is nagyon fontos, hiszen a pároknak (vagy egyedülállóknak) ez adott tudást, felkészítette őket, hogy milyen egy örökbefogadott gyerek. Kicsit olyan ez, mintha KRESZ tanfolyam nélkül kapnánk jogosítványt: lehet, az illető így is tud vezetni, de azért mégis jobb érzés úgy beülni a sofőr mellé, hogy ismer minden táblát és szabályt.

A tanfolyamnak kettős célja van: megtanulni, hogy beszélhetünk a gyerekkel az örökbefogadásról, illetve az elvárásainkat a realitás talajára helyezhetjük. A várakozók nagy része pici, egészséges, fehér bőrű babát szeretne, miközben az örökbefogadható gyerekek nagy részének van valamilyen betegsége, nem csecsemő, nem feltétlenül fehér bőrű, és lehetnek testvérei is. Ha ez a szembesítés nem történik meg, akkor az összes pár ugyanazokat a csecsemőket akarja majd örökbe fogadni, mert ez a kép él bennük.

Magyarország küldő ország, azaz sok gyerek kerül külföldi párokhoz, akiknek itthon nem sikerült családot találni, a külföldi szülők meg nem bánják, ha roma származású vagy ha idősebb a gyerek. Bár nagy trauma egyik napról a másikra idegen emberekkel idegen országba menni, de általában jól szokott elsülni. Persze a nemzetközi kiajánlás a legutolsó opció a rendszerben, minden magyar gyereknek először országon belül igyekeznek szülőket találni.

Melyek a leggyakoribb tévhitek az örökbefogadással kapcsolatban?

Hogy milyen nemes cselekedet. Valójában az örökbefogadó szülők is egyszerűen gyereket akarnak, mint bárki más, és egy jól működő család kialakítása a cél. Az a szülő áll jól hozzá, aki gyereket akar és elfogadja, hogy az örökbefogadás plusz nehézségekkel jár: a vér szerinti család képét is őrizni kell a gyerekben, kezelni a traumáit. Ehhez egy magabiztos szülő kell, aki a saját veszteségeit már feldolgozta. Az örökbefogadás nem a szülők lelki sebeinek befoltozásáról szól.

A másik nagy tévhit, hogy ez a legjobb dolog, ami egy hátrányos helyzetű gyerekkel történhet. Holott ez egy nagy törés a gyereknek is, a szülőnek is, fontos lenne a nehéz helyzetű családok támogatása, hogy fel tudják nevelni a gyerekeiket. Nem az a megoldás, hogy az összes szegény gyereket odaadjuk a jómódú családoknak.

Neked voltak nehézségeid?

Igen, voltak, jobb lett volna kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a trauma és a kötődés témájára. Bár a tanfolyamon volt erről szó, de hirtelen rengeteg információ ért minket.

Van, amit ma már máshogyan csinálnál?

Rengeteg dolgot, hisz a gyereknevelés folyamatosan olyan helyzetek elé állít, amit először csinálunk, és még ha többedik gyerekről van szó, akkor is annál a gyereknél először történik. A folyamatos újratervezés, a tanulás a hibákból nagyon fontos szülői képesség. Ugyanakkor a gyerekeinkkel szeretetben élünk, tehát nagy baj nincs.

Milyen céllal írtad meg a könyvedet?

Hét éve írom az örökbefogadásról szóló oldalt, az Örökbe.hu-t, amely interjúkat, hasznos ismertetőket tartalmaz a témáról, már több mint 600 anyag van fenn, és egy aktív közösség is kiépült az oldal körül, rendezvényeket, szakmai és közösségi programokat is szervezek. A könyv ötlete már kezdetben felmerült, de tavaly jött össze, a Libri megkeresése után nagyon hamar összeállt az anyag és fogadtatás is pozitív volt. Egy könyv sokkal szélesebb körhöz is el tud jutni, a cél az volt, hogy azok is elolvassák, akik nem érintettek az örökbefogadásban. Oda lehet adni a szomszédnak, a nagyapának, egy délután alatt elolvassa és kicsit jobban érti ezt a világot.

Mikor érezted magad először anyának?

Az első gyerekünk vér szerinti, szülés után pár órával anyucinak hívott a védőnő és akkor tudatosult bennem, hogy ez én vagyok. De sokkal több idő hozzászokni egy kisgyerekhez, még a lányunk esetén is egy-két év is volt, míg teljesen azonosultam az anyasággal. Érdekes módon mindhárom gyerekünknél ugyanahhoz a momentumhoz kötöm ezt, mikor azt álmodtam, hogy egy nagy vízből mentem ki a gyereket. Akkor éreztem, hogy már a tudatalattim is anya lett.

Számodra mit jelent az anyaság?

Adni. A reptereken a biztonsági átvilágításnál írják ki, hogy testrészeket ne rakjunk a futószalagra. A gyerekek kicsit ilyen lecsatolható testrészek, ha távol vannak, akkor is összeköt valami. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ők önálló lények. Sokat adok, de közben én is kapok. Az anyaság annyira hosszú folyamat, az ember akaratlanul is megváltozik közben. Ugyanakkor sokkal jobban hasonlítok a régi önmagamra, mint bármely más anyára, akit ismerek.

Interjú: Csibra-Kaizler Tamara