Mit vállalunk akkor, amikor az inszemináció és a lombikprogram mellett döntünk?

Nem szeretnék zsákbamacskát árulni, ezért most leszögezem: szerintem az orvostudomány az egyik legcsodálatosabb dolog, amit az ember alkotott. Szorongani amiatt, hogy a gyermekünk egy kémcső hathatós segítségével fogan, és ezáltal a folyamat medikalizálódik, nem érdemes, ennek pedig az az oka, hogy az életünket amúgy is medikalizált keretek között éljük.

Mondok egy példát! Én migrénes vagyok. Ez száz évvel ezelőtt nagyjából azt jelentette volna, hogy időről időre több napra ágynak dőlök heveny fejfájásom miatt, ma pedig azt jelenti, hogy bekapok egy kis tablettát, eltelik húsz perc, és elmúlik a fájdalom még azelőtt, hogy rendesen bedurvulhatna. A legkevésbé sem érzem magam értéktelennek azért, mert nem élem meg a fejfájás – különben teljesen természetes – folyamatát. Mindezt csak azért mondom el, mert még mindig igen erősen él a társadalomban az a felfogás, hogy a természetes fogantatás tesz minket igazán szülőkké, ez pedig iszonyú pszichés terhet ró azokra a párokra (és főképp azokra a nőkre), akik hiába várják a gyermekáldást a szokványos és konzervatív módon, vagyis hiába szexelnek érte erejüket nem kímélve, idejüket nem sajnálva.

A téma azért kezdett el foglalkoztatni, mert körülöttem egyre több harmincas éveit taposó pár küzd azzal a problémával, hogy nagyon vágynak egy közös gyerekre, de valami miatt nem jön össze nekik. Ezt viszont szinte automatikusan követik a párkapcsolati válságok, a veszteségérzés, az önutálat, a harag egymással és a világgal szemben, vagy egyenesen a szakítás. Jobb esetben pedig a mesterséges megtermékenyítést választják, ám nincsenek igazán felkészülve arra, hogy ez a procedúra sokszor hosszú ideig is elhúzódhat, és próbára teszi a testet, a lelket és ezáltal a kapcsolatot magát is. Különösen fontos ezért, hogy tudjuk, mit vállalunk akkor, amikor az inszemináció és a lombikprogram mellett döntünk.

Kifutunk az időből

Öntsünk először is tiszta vizet a pohárba: az inszemináció és a lombik program egy-egy orvosi beavatkozás, nem pedig bonyolult varázslat a Harry Potter tetszőleges részéből – tehát ezek a módszerek sem működnek minden esetben. Dr. Skriba Eszter szülész-nőgyógyász és Varga Erika embriológus tartottak egy igen érdekfeszítő TEDx előadást 2017-ben. Itt egy nagyon fontos dolog mellett érveltek, amely bár evidenciának tűnik, talán mégsem beszélünk róla eleget: az idő múlásával rohamosan csökkennek az esélyeink arra, hogy természetes úton teherbe essünk. A videóból azt is megtudhatjuk, hogy napjainkban a meddőségi panaszokkal szakemberekhez forduló nők közel fele negyven évnél idősebb. Ez nem csak a nőket érintő probléma, természetesen a petesejthez hasonlóan a hímivarsejtek genetikai állománya is romlik az életkorral.

Az előadók a meddőség két fajtáját különböztetik meg, az egyik a primer, elsődleges meddőség, amely szervi okokra vezethető vissza. Ez a típus sokkal ritkább, mint a második, a szerzett meddőség. Utóbbi kialakulásában közrejátszanak a környezeti hatások (például az étkezés, a környezetszennyezés) és az úgynevezett civilizációs hatások – itt a legfontosabb az, hogy mára rendkívül megnőtt a gyermeket vállalók átlagos életkora. Dr. Skriba Eszter elmondta azt is, hogy míg 25 évesen tíz petesejtünkből nyolc egészséges, addig 35 éves korunkra ez az arány öt-öt, míg 40 évesen a tízből három az egészséges, negyven fölött pedig már csak elvétve találni egészséges ivarsejteket. Semmi nyomasztás, de ezt azért jó tudni. Szóval, ha úgy érzitek, eljött az idő, ne tétovázzatok sokat! Varga Erikától egyébként azt is megtudjuk, hogy a jövő megoldása erre a civilizációs problémára a génmanipuláció lesz, a mesterséges hímivarsejtek és petesejtek előállítása, és bár ez számomra a videó legizgalmasabb része, most mégis lapozzunk vissza száz oldalt a sci-fi regényünkben, és térjünk vissza a jelenbe.

Mi is a különbség az inszemináció és a lombik között?

Ami az inszeminációt és a lombikot praktikusan megkülönbözteti egymástól, az az, hogy bent vagy kint történik a folyamat. Dr. Pop Andrea szülész-nőgyógyász egyszerűen és átláthatóan részletezi mindezt: „Orvosként először fel kell térképezni a problémát, megtalálni a teherbeesési nehézség okát. Ha ez megvan, akkor azt kell kezelni: akinél igazolódik valamilyen szervi eltérés például, azt többnyire műtéti úton meg lehet oldani. Ha a probléma ismeretlen eredetű, akkor a szakemberek végigviszik a pácienst azon az úton, amelynek egyik állomása a petefészek-stimuláció és/vagy a spermakép javítása különböző készítmények segítségével, hogy a pár alkalmas legyen az inszeminációra.

Az inszemináció azt jelenti, hogy a petesejtet órára pontosan megérlelem, majd egy vékony szondán keresztül feljuttatom a méhűrbe a spermiumokat. Az inszemináció sikeraránya 10-15 százalék. A folyamat során ugyanis csak annyi történik, hogy találkozik a spermium és a petesejt, de nincs semmilyen kontroll arra, hogy a spermium behatoljon a petesejtbe, megtermékenyítse azt, osztódásra bírja stb. Ehhez képest a lombiknál az történik, hogy az orvos rövid altatásban leszív több megérlelt petesejtet, és a Petri-csészében megtermékenyíti őket a spermiummal, majd a már jól osztódó, szépen fejlődő embriókezdeményt ülteti vissza a hormonálisan előkészített méhüregbe.

Tehát sokkal több ponton tudunk kontrollt elérni a lombik során, mint az inszemináció során, ezért előbbinek háromszoros a sikeraránya az utóbbival összevetve.” Ez a folyamat természetesen csak az elméletben működik ennyire olajozottan, hiszen az orvosi folyamat leírása nem tartalmazza az emberi tényezőket. Kezdve attól a ponttól, amit Dr. Skriba Eszter a következőképpen fogalmaz meg TEDx-es előadásában: „Egy várandósságot tervező nő minden hónapban azt hiszi, most sikerül. Minden hónapban két hétig erősen reméli, szinte biztos a győzelemben. És amikor megjön a menzesz, összedől a világ. Minden egyes hónapban.” Ezt egészítik ki Pop Andrea mondatai: „A mesterséges megtermékenyítés fizikailag, érzelmileg és anyagilag is nagy befektetés. A hormonkezelés legtöbbször a nők számára megterhelő, de ha a férfiaknál van a probléma, őket is érinti ez. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a mesterséges megtermékenyítésben részt vevő párok pszichés támogatást is kapjanak.”

Képes vagy hatost dobni?

Eszter (akinek igazából nem is ez a neve) története csak egy a rengetegből, de nagyon érdekes, és tartalmaz egy csomó olyan érzést és helyzetet, amely sok másik, lombikprogramban részt vevő nő történetével összecseng. Négy és fél év, három klinika, négy kezelőorvos, hat beültetés, stimulálások: szurkálások, tesztelések, több diagnosztikai műtét, rengeteg pénz, rengeteg idő, rengeteg lelki teher, végül pedig egy spermadonor mint biológiai apa – körülbelül így lehetne leírni röviden azt az utat, ami Eszter teherbe eséséhez vezetett.

Férje, Zsolt korábban súlyos betegségben szenvedett, ezért Zsolt fagyasztott mintáit használták – természetes megtermékenyülés szóba sem került így. Az utolsó beültetés előtt ugyanakkor kiderült, hogy Zsolt utolsó mintájában nincs elég életképes hímivarsejt, ezért rapid módon az éppen leszívott petesejthez donort kellett választani, tehát Zsolt nem lehetett közös gyerekük biológiai apja. „Mikor terhes lettem, - meséli, akkor már úgy gondoltuk, hogy ez az utolsó lombik, mert négy és fél évig csináltuk előtte – mondja Eszter, majd így folytatja: akkor már olyan borzasztó sötét alagútnak láttam az egészet, hogy úgy éreztem, ebből többet nem akarok elviselni. Ez 2013-ban volt, és már majdnem negyven éves voltam, az örökbefogadáson kezdtünk gondolkodni. Fizikailag nagyon szerencsés voltam: nem lettek depresszív tüneteim, nem lett mellcisztám, nem borult fel a hormonháztartásom. Ami számomra talán a legnehezebb volt, az a folyamat pszichés része, a veszteség fölötti gyász, és hogy azok az orvosok, akikhez eleinte kerültem, nem voltak ezzel empatikusak.

A negyedik beültetés után például az egyik orvos ezt mondta nekem: „Fogalmam sincs, hogy ez miért nem működött most, hiszen már minden vizsgálatot megcsináltunk korábban. Magában lehet valami pszichés gát, hogy nem esik teherbe.” Ez azért volt különösen rossz Eszternek, mert ő is, ahogy sok inszemináción vagy lombikprogramban részt vevő nő, önmagát hibáztatta. „Az ember egy csomó áldozatot hoz, az élete a feje tetejére áll, szurkálják, tesztelik, teljes bizonytalanságban van, mert állandóan ötletelnek róla, hogy mi lehet vele a probléma, és közben sokszor úgy érzi, hogy ő tehet róla, hogy nem sikerül. Olyan ez, mint egy lélekromboló Monopoly-szerű játék, ahol a többiek, a barátaid és ismerőseid lépkednek előre, veszik a telkeket, építik a házat, a szállodát, te pedig egyszerűen nem vagy képes két hatost dobni, hogy kikerülj a börtönből. Nagyon kilátástalan is az egész, ugyanis semmi alapod azt gondolni, hogy a következő beültetést követő beültetés majd sikeres lesz. Ez akármeddig eltarthat, és benne van a pakliban, hogy soha nem sikerül.” De hogy a történet happy enddel záruljon, elmesélem, hogy Eszter végül megtalálta a megfelelő klinikát és a megfelelő orvost is, aztán dobott két hatost, és most van egy szuper jó fej hétéves kislánya.

Szöveg: Puskás Panni

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2021. júniusi számában jelent meg.