Illegális mellek, avagy szoptass nyugodtan bárhol

Előveszed a telefonodat, rákeresel a budapesti nyilvános vécékre, megtalálod a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. illemhelytérképét. Azt írja, fél kilométerre van tőled a legközelebbi. Fél kilométer? Az nincs is olyan messze! Elindulsz, egyre gyorsítod a lépteidet, de érzed, hogy fogy az időd. Igazad lesz, pár perc múlva keserves sírástól zeng az utca. Bírjuk ki, már csak kétszázötven méter. De minden méter egy újabb kilométernek tűnik. A sírás hangosodik, már csak százötven méter, a sírás ordítássá változik, ötven méter, úgy érzed, mindjárt megsüketülsz, de végre már csak pár méter választ el a megnyugvástól. Rohansz a cél felé, de basszus, csak bankkártya van nálad, készpénz egy darab se. Átkozod magad, amiért erre nem gondoltál, amikor elindultál otthonról. Rimánkodsz a néninek az ajtóban, de ő hajthatatlan, egy euró kápéban, különben nem léphetsz be. A idegességtől kifáradva keresgélsz kihalt mellékutcát, sötét sarkot. Ja, amúgy nem heroinfüggő vagy, csak megszoptatnád végre a gyereked.

NE SZOPTASS OTT, AHOL MÁSOK ESZNEK!

Hanem etesd meg ott a gyereked, ahol mások ürítenek! Bár, a legjobb az, ha el sem hagyod a lakást abban a fél, egy vagy két évben, amíg szoptatsz. Minek is mennél ki? Úgyis baromira leharcolt a terhesség, ilyen külsővel vétek utcára menni. De ha már mindenképp muszáj, akkor lehetőleg válassz olyan családbarát helyet, ahol vannak baba-mama szobák, amelyekben kényelmesen meg tudod szoptatni és tisztába tudod tenni a gyereked úgy, hogy azzal ne zavard a tisztességes állampolgárok jó ízlését! Eközben pedig mindenképpen legyél ősanya! Jó anya ugyanis csak akkor lehetsz, ha a tej a melledből évekig ömlik, akár a Niagara-vízesés. De természetesen csak a megfelelő pillanatokban! Egy amolyan magányos vízesést érdemes elképzelni, amely attól olyan varázslatos, hogy elrejtőzik a kíváncsi tekintetek elől.

Biztosan sokan emlékeztek arra a 2015-ös történetre, amikor a szoptató anyukát a Nyugati téri Meki egyik biztonsági őre kiküldte az étteremből. Utána volt is egy szoptatós flashmob: rengeteg kisgyerekes nő sétált be az étterembe, hogy ott egyszerre kezdjen szoptatni. Habár az akció szerintem egy kifejezetten szép és hatásos példája az erőszakmentes ellenállásnak, én nem a Mekit szeretném démonizálni (amelynek vezetése különben elhatárolódott a biztonsági őr viselkedésétől), de még csak nem is ezt az egyetlen alkalmazottat, hanem – ha megengeditek – az egész társadalmat! Ugyanis valószínűleg ilyen megalázó szituációba rendkívül sok anya kerül (sok blogon, újságcikkben, Facebook-bejegyzésben és kommentben lehet olvasni hasonló sztorikat, valamint a közvetlen környezetemben élő nők is meséltek ezt-azt), és ott van az a rengeteg másik helyzet még, ami azért nem került felszínre, mert az inkriminált anya vagy elegánsan elsiklott felette, vagy kifejezetten szégyenkezett miatta.

SZEMÉRMES SZÜZEK?

A legtöbb cikk, amely a nyilvános szoptatás témájával foglalkozik, arról ír, hogy miként szoptassunk minél diszkrétebben. Empatikus újságírók hosszan írnak a hely megfelelő kiválasztásáról, a tökéletes takarásról, előre bekészített türelmes válaszokról, amelyeket rutinból odalökhetünk, ha valaki piszkálni kezd minket, valamint arról, hogy hogyan mosolyogjuk vissza arra, aki szúrós szemmel néz ránk. Praktikus, defenzív technikák ezek, ám tulajdonképpen azt az érzést erősítik a szúrós szemű másikban, hogy tényleg valami helytelen dolgot teszünk. És van a nyilvános beszédnek egy másik tábora – fáj is róla beszélnem, de közben még mindig létezik, vannak újságírók például, akik efféléket mondanak: „Kicsi korunktól azt sulykolja belénk a közvetlen – és a tágabb – környezetünk, hogy egy lánynak szemérmesnek kell lennie. Egy nőnek, asszonynak, anyának meg annál inkább. Akkor hogy is van ez a nagy kampányolás a nyilvános szoptatás mellett? Most komolyan az a természetes, hogy idegen emberek előtt csak úgy se szó, se beszéd előkapom a mellem?”

Hogy az idézett részletet ki írta pontosan és hova, az most mindegy, keressen rá, aki szeretne. Ami viszont érdekesebb, hogy ezt egy fiatal, felnőtt nő írta, és különben elég problémaérzékenyen tapint a lényegre, csak szerintem rossz következtetésre jut. A feminista gondolkodás – legyen szó annak bármely hullámáról vagy elágazásáról – éppen azért küzd, hogy segítségével a közvetlen vagy tágabb környezetünk által belénk sulykolt közhelyeket megkérdőjelezzük. Hogy ennél a konkrét példánál maradjunk: mi a következménye annak, hogy az az elvárás a lányokkal, nőkkel, anyákkal kapcsolatban, hogy szemérmesek legyenek? Például az, hogy állandóan szégyenkeznek a testük miatt, hogy inkább bezárkóznak pici gyerekeikkel a lakásba, hogy kényelmesen meg tudják szoptatni őket, és – ez már persze messzire vezet – nem tesz jót a szemérmességre nevelés a szexualitásunk megélésének sem.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a nyilvános szoptatás problémaként való elgondolása egy a nőkkel kapcsolatos kettős elvárás miatt alakult ki. Egyrészt a fent említett szűzies szeméremnek kell megfelelnünk, kivált, ha már anyák vagyunk, másrészt a testünk a férfiak vágyának tárgya. Ha fele ennyire lenne átszexualizálva a női test a mindennapokban – és ezalatt a bikinis plakátoktól a filmek, videóklipek női testképén át egészen a pornóig mindenfélét értek –, akkor fele ennyire nem lenne érdekes, hogy egy női mell az utcán előkerül. Ezt a testrészünket, hogy úgy mondjam, a férfiak lefoglalták maguknak, és bár egyáltalán nem tartozik a szaporítószerveink közé, mégis minden alkalommal a szexualitást idézi. Emiatt válik furcsa határhelyzetté egy gyerek természetes táplálása, miközben az anatómiánk épp emiatt különbözik a férfiakétól, és nem pedig azért, hogy ők azt egzotikusnak és esztétikusnak lássák. Másfelől viszont micsoda hipokrata hülyeség már szemérmes szűzként viselkedni akkor, amikor ott van a kezedben a mocorgó, síró vagy cukin gügyögő bizonyítéka annak, hogy élsz szexuális életet?

KÉPMUTATÁS A KÖBÖN

A nyilvános szoptatással kapcsolatban különben társadalmi képmutatásunknak és prüdériánknak rengeteg árnyalata figyelhető meg. Ezek közül az egyik nagy mániám – korábbi cikkemben is írtam már róla, de most újra idekívánkozik – a női mell eltakarásának furcsa szokása. Elvégre mi különbözteti meg egymástól a nők és a férfiak mellét? Hát, lényegében zsírszövetek. Ezek a zsírszövetek viszont örök rabságra ítélik az amúgy tök ugyanolyan melleinket: napfény azokat csak akkor érheti, ha találunk egy nudistastrandot, vagy ha van egy hermetikusan körülhatárolt kertünk, ahol ejtőzhetünk egy nyugágyon bikinifelső nélkül. Néha nyáron, amikor elmegyek egy a miénknél feszabadultabb és mediterránabb országba, akkor a tengerparton ledobom a bikinifelsőm. Kicsit lóg már a mellem, meg világít, annyira fehér, de el se tudom mondani, milyen király érzés így napozni meg a hullámokon lötyögni. Szívem szerint felírnám receptre mindenkinek – kellemes határfeszegetés, szokatlan testtapasztalat. A fent idézett szegény újságírónak is felírnám, aki gyerekkora óta azt hallgatja, hogy szemérmesnek kell lennie. De ha látjátok, akkor azt azért mindenképp mondjátok meg neki, vagy bárkinek, aki kérdezi: nem kell szemérmesnek lenni, esküszöm, például szoptatni is nyugodtan lehet bárhol.

A cikk eredetileg a GLAMOUR 2022-es márciusi számában jelent meg.

Szöveg: Puskás Panni, az Üvegplafon - Meddig tart a nők szabadsága blog szerzője

Illusztrátor: Ruszina Katalin