Így éltem meg anyaként a karantént: A GLAMOUR vezető szerkesztőjének őszinte beszámolója
Pontosan emlékszem arra a napra, amikor tíz nap kórház, egy császármetszés, és közel két hét szoptatási nehézség, extrém alváshiány, és az ezek nyomán kialakuló baby blues után, a május 1-jei hétvégén először léptem ki az utcára egyedül. Fogalmam sem volt, mit csinálhatnék, úgyhogy vettem egy lattét, aztán átsétáltam a közeli plázán, tátott szájjal bámultam az üzleteket és az embereket, mint egy marslakó, majd kiültem a szomszédos parkba, ott ködös agyammal megpróbáltam felidézni, ki is vagyok pontosan, és fél óra múlva már húztam is haza, nehogy lekéssem a következő szoptatást. Akkor értettem meg, hogy az életem gyökeresen megváltozott, és már semmi sem lesz úgy, mint régen. Ez eleinte nehéz volt. Sokszor éreztem magam bezárva, magányosnak, képtelennek arra, hogy megbirkózzak a feladattal. És emiatt rettentően szégyelltem magamat. Hiszen az általam is jól ismert narratíva szerint életem legboldogabb időszakát kellett volna élnem. Persze, a baby blues-ban a szülés és szoptatás környékén jellemző hatalmas hormonális ingadozások is szerepet játszanak – és minden anyuka tudja is az eszével, hogy ezek olyan óriási fizikai és pszichés történések, hogy lehetetlen lenne csak és kizárólag örömet érezni, mégis rettentő erős szégyenérzet társul mindehhez. Sokat írtunk már arról a Glamourban, hogy milyen sokat számít az, ha a friss anyát megértő és segítő környezet veszi körül, ha nem csak arról informálódik a szülést megelőzően, hogyan lehetne a lehető legjobb anyuka, hanem arról is, hogyan gondoskodhatna önmagáról, hogyan vehetne igénybe segítséget – akár professzionálisat is. Minél több frusztrációt zárunk magunkba, annál nagyobb esélye van annak, hogy hirtelen és kontrollálatlanul tör felszínre. Minél többször akarunk megfelelni a külvilág gyakran rideg és képmutató elvárásainak az anyaságot illetően, minél többet hazudunk magunknak, minél inkább csak a szépet és jót hangsúlyozzuk a közösségi médiában, a barátaink felé, miközben mélyen hallgatunk a rosszról, annál távolabb kerülünk a valóságtól, és attól, hogy igazi segítséget tudjunk nyújtani saját magunknak és szülőtársainknak. A karanténhelyzet próbára tette még a legkeményebb szülőket is. Kiket ezért, kiket azért. Vannak, akik több szerencsével, mások kevesebbel igyekeznek túlélni.
Ezeket láttad már?
Most induló sorozatunkban anyákat kérdeztünk arról, hogyan élik meg a karantént, mi a legnehezebb, hogyan küzdenek meg a kihívásokkal, mennyi szabadidejük van, és van-e bármi tanulsága számukra ennek a helyzetnek.
Kerekes Anna vagyok, a Glamour vezető szerkesztője. Nagy gyakorlatom van az önkaranténban, ugyanis nem ma kezdtem a dolgot: körülbelül három éve élek részleges kijárási korlátozásban. Otthonomat az esetek többségében csak akkor hagyom el, ha játszótérre, boltba vagy munkába megyek. Így maga a bezártság nem okozott nehézséget, egy csomó minden más viszont igen.
Mióta és kikkel vagy karanténban?
A hároméves kislányommal és a partneremmel, Robival vagyunk otthon hárman. Home office-ban dolgozunk március 13-a óta.
Ha dolgoznod kell, hogyan oldod meg?
Eddig, ha dolgoztam, mindig vigyázott valaki a lányomra, most viszont hirtelen úgy kellett megoldanom a munkát, hogy a kislányomat is szórakoztassam közben. Egyedül ez szinte megoldhatatlan lett volna, így viszont Robival többé-kevésbé be tudtuk osztani a napot. Abban is szerencsés vagyok, hogy viszonylag rugalmas a munkaidőm, nem gond, ha valamit este csinálok meg, vagy épp akkor, ha akad egy órám. Ami szinte lehetetlen volt az elején, az a komolyabb, két-három óra folyamatos munkát igényló cikkek írása és a régóta dédelgetett szerelemprojektet megvalósítása volt. Ennek a cikksorozatnak az ötletét egy hónapja ajánlottam Gergőnek, az online vezető szerkesztőnek, és most sikerült nekiülnöm. Előre nagyon kevés dolgot lehet megtervezni, csak a heti egyszeri értekezlet, és néhány telefonos interjú időpontja kőbe vésett.
Hogy telnek a napjaitok?
Napközben minden percünk be van osztva, reggel fél nyolctól este kilencig dolgozunk, takarítunk, főzünk vagy a kislányunkat látjuk el. Azért igyekszünk minden nap sétálni is egyet a közeli parkban. Aztán este már picit könnyebb, olyankor jut nekünk egy-két óra énidő is.
Mi hiányzik a legjobban?
A tágabb családom. A húsvét a kedvenc ünnepem, ráadásul a lányom születésnapja is a karantén időszakra esett, nagyon keserves volt mindezt csak hármasban, a többi szerettünk nélkül tölteni. Februárban még egy nagy bulit terveztünk rokonokkal, barátokkal édesanyámék kertes házában a születésnapra – nagyon nehéz volt megemésztenem, hogy ez ennyire másképp alakult.
Mi a legnehezebb ebben az időszakban?
A legnagyobb érvágás számunkra az volt, hogy szüleink védelme érdekében le kellett mondanunk a nagymamák segítségéről, és el kellett fogadni azt is, hogy klasszikus értelemben vett pihenőnapok nincsenek: hiszen a hétvége sem sokban különbözik a hétköznapoktól. Ebből a szempontból az első néhány hét volt a legextrémebb, a munkája is sokkal több volt mindkettőnknek, és az óvodai beiratkozás is a nyakunkon volt. Utána kialakult egyfajta rendszer, és ma már flottul mennek a dolgok. Persze nem mondom, hogy ne örülnénk nagyon egy olyan hétvégének, amikor semmi, de semmi dolgunk nincsen.
A gyerekeddel hogyan alakult a kapcsolatod az elmúlt hetekben?
A karantén előtt az volt a szabály, hogy a gyerekem mellett sohasem dolgozom, ha vele voltam, mindig maximális figyelemmel fordultam felé. Ehhez képest mindenfajta átmenet nélkül belecsöppentünk egy olyan helyzetbe, hogy én fél-egy órákat ültem a gép előtt, amíg ő a szőnyegen játszott egyedül, mindezt naponta többször. Eleinte belefacsarodott a szívem, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen jót tett neki, hogy megtanult egyedül is játszani hosszabb időn keresztül. Ma már simán megy egy másfél órás videókonferencia úgy, hogy közben nagyrészt eljátszik magában. Persze, kell, hogy eközben is oda tudjon jönni hozzám vagy az apjához, hogy érezze, hogy odafigyelünk rá, és az is benne van a pakliban, hogy jön egy nyűgösebb nap, amikor minden borul. A másik nagyon fontos tanulság, hogy egy gyerek tényleg minden feszültséget, stresszt átvesz a szüleitől – ez eleinte nálunk is érezhető volt, viszont ahogyan fokozatosan megnyugodtunk, és beleálltunk a helyzetbe, a lányunk is teljesen nyugodt lett. Sokkal kevésbé befolyásolja a kedélyállapotát az, hogy nem lehet annyit a parkban, mint máskor, hogy nem találkozhat a kis barátaival, hogy a nagymamákkal egyelőre csak videóchaten beszélhet. Ahányszor kétségbeestem, hogy mindezek milyen hatással lehetnek a kis lelkére, végül mindig be kellett magamnak vallanom, hogy valójában én feszülök, nem ő. Ha egy hároméves a szerető szüleivel van, akik foglalkoznak is vele, akkor jól van.
Mi az, ami egyben tart a mindennapokban?
Sokat segít, hogy továbbra is "járok" heti egyszer terápiára, azaz telefonon beszélek a pszichológusommal. Persze sokszor azt gondolom, hogy abban az egy órában is inkább kádat kellene súrolnom vagy cikket írnom, de utána mindig azt érzem, hogy ez nagyon kellett. A heti néhány alkalommal tett esti séták, amikor telefonon beszélek a barátaimmal, szintén feltöltenek.
Van olyan dolog, amit megtanultál ebben az időszakban? Ha van, beépíted esetleg az életetekbe karantén utáni időkben is?
Az egyiket már említettem: nagy tanulság, hogy rájöttem, egy hároméves is remekül el tud játszani egyedül, sőt, élvezettel teszi. A másik pedig az, hogy rájöttem, sokszor nem azok a dolgok segítenek a legtöbbet abban, hogy jól legyünk, amikről elsőre gondolnánk. Én például feszültebb időszakokban sosem tudtam komolyabb könyveket olvasni, és hajlamos voltam azt hinni, a legjobb, amit elgyötört testem és szikkadt agyam tehet, az a sorozat-vagy filmnézés, amíg el nem ájulok a fáradtságtól. A karantén első hetei így is teltek, konkrétan egy könyvet nem vettem a kezembe április közepéig. Utána viszont elkezdtem végre újra olvasni, és rájöttem, hogy pont nem arra van szükségem egy hosszú nap végén, hogy kisüssem az agyam, hanem inkább valami értelmes, elgondolkodtató tevékenységre – azóta újra falom a jó könyveket, sorozatokat nézni pedig abszolút nincs kedvem. Nyilván nem arról van szó, hogy soha, egyet sem fogok nézni – főleg, hogy filmmániás vagyok -, de a karantén alatt rádöbbentem, hogy a pusztán szórakoztató filmek és sorozatok nagyon sok hasznos időt vesznek el az életemből, adni viszont tulajdonképpen semmit sem adnak.
Mit fogtok csinálni elsőként, ha vége ennek az egésznek?
Egy egész hétvégét fogok tölteni anyukámékkal a kertjükben, remélem, a testvéreim is ott lesznek az összes gyerekükkel. Eszünk, iszunk, társasozunk és ölelgetjük egymást.
