Belső hangjaink: Gondolatok szülésről, traumáról
Emberfeletti küzdelmek zajlanak le a szülőszobákban nap mint nap, minden anya élménye más. Van, aki komoly traumaként éli meg a kívülről kisebb kihívásnak tűnő helyzetet is, és joga van az érzéseihez. Őszintén kell erről beszélni végre, egymással, önmagunkkal és a lányainkkal is.
Ezeket láttad már?
Minden részletére emlékszem annak a novemberi napnak, a negyvenedik hét végén. Már előző nap éreztem, hogy a kislányom másnap érkezik. Így is lett. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem legdöbbenetesebb, legmegrázóbb és mindezzel együtt egyik legfontosabb napja.
Csak néma megfigyelő
Este bementünk a kórházba, ekkor már egészen erősek voltak a fájások, pár percesek. Fogadott szülésznőm volt, aki már várt. Mosolygós, türelmes nőnek ismertem meg. Megvizsgált. Közben éles fájdalmat éreztem, amikor kihúzta a kezét, véres volt. „Csak tágítottam egy kicsit” – mondta, én pedig innentől megdöbbent tanúja, nem pedig résztvevője voltam mindannak, ami velem történt. Hamar felgyorsultak az események, a tágulás rohamtempóban haladt, a szülésznő maga is meglepődött, hogy már késő az epidurális érzéstelenítéshez. Pokoliak voltak a fájdalmak, magukkal rántottak és maguk alá temettek. A szülőágyon kellett feküdnöm, mert azt mondták. A férjem csodálatosan asszisztált mindenhez, de ő maga is elmondta utólag, hogy robotnak érezte magát. Csináltuk, amit mondtak. Azt hittük, így kell. Ekkor már éjjel volt, ekkor következett az éjszaka legszürreálisabb pillanata. Megjelent az orvosom feje az ajtóban, arcán vigyor. Örült, hogy sínen vagyunk. Rózsaszín inget viselt. A tökéletes kontrasztja volt annak a transzközeli állapotnak, amibe ezután kerültem.
Egy ideig bírtam mindent, mint egy maratont, de a finisben összeomlottam. Állítólag sok nő van így vele, és okuk van rá. Utólag úgy látom, az ösztöneim léptek közbe, egy belső hang szólt belőlem, amikor mondogatni kezdtem: nem fog menni. Rámszóltak, fegyelmeztek, közölték, hogy hazamennek, ha nem működöm együtt. Burkot repesztettek, jobbra-balra forgattak, mert a baba nem akart lejjebb kerülni. Nem nem akart - nem tudott. A lányom kis feje olyan csúcsos volt a születésekor, mint aki a végletekig igyekezett, oxigént is kellett kapnia, hogy stabilizálják. Már jöttek a tolófájások, amikor leesett a szívhangja: ekkor toltak a műtőbe. Az ébren végzett operáció során sokkot kaptam, csak apró puszit leheltem a lányom arcára, akit odatartottak nekem egy pillanatra. Hallottam az orvos rosszalló, arrogáns megjegyzését, hogy miért nem örülök neki jobban. A férjem nem jöhetett velem a műtőbe, kívülről hallotta, hogy segítséget kérek. Majd kezébe nyomták az újszülött lányát, és odalépett hozzá az orvosom: „Beszélnünk kell” – mondta a férjemnek, aki azt hitte, meghaltam. Az orvos csak arra figyelmeztette, vannak olyan anyák, akik nem ismerik fel sajátjukként a gyermeket. Egy évbe telt letépnem magamról ezt a bélyeget, és minden kételyt eltüntetnem. Ma már az egészséges méltatlankodás szólal meg belül, amikor eszembe jut: hogy merte ezt mondani?! Mégis: megmentette az életemet, megmentette a lányom életét. Ezt köszönöm neki.
Nem vagyok egyedül
Hogyan kerülhettem volna el a traumát? Lehet, hogy sehogy. De az biztos, hogy lényegesen jobb lett volna a szülésélményem, ha jobban odafigyelnek arra, amit mondok, ha számított volna, mit érzek és mit tapasztalok – és hogy mit jelez a baba. És ha megkérdezték volna, ezt vagy azt megtehetik-e velem. Akkor úgy éreztem volna, egy csapat vagyunk, akik mind azért dolgozunk, hogy a nap végére anya és baba egészségesen bújhasson össze. Így azonban azt éreztem, talán nem is azt érzem, amit érzek, talán nem jól érzem, nincs létjogosultsága az érzéseimnek, ami az anyai önbizalmamat a későbbiekben alááshatta. Mert az anyaság nem a szülés után kezdődik. Ha komolyan vették volna a fájdalmam mértékét, jó lett volna. Átérezni persze nem tudhatták, de együtt érezni tudtak volna velem. Mert én is ott voltam. Nemcsak a testem. Egyetlen jelző jutott eszembe közvetlenül a szülésem után: hogy olyan ipari volt az egész. Ma már tudom, hogy nem vagyok egyedül, és sajnos abban is biztos vagyok, hogy sok anya van még a világon, aki azért nem vállal gyermeket, mert retteg – vagy azért nem vállal több gyermeket, mert retteg attól, hogy még egyszer megtörténhet vele az iszonyat, hogy elveszik tőle a lehetőséget, hogy aktív részvevője legyen a saját szülésének. 2015-ben, a lányom születésekor még nem tudtam az EMMA Egyesületről, akik az anyává válás időszakában nyújtanak segítséget a nőknek, mert hisznek abban, hogy ebben az érzékeny időszakban valódi támogatásra van szüksége. Az Egyesület egyik vezetője, Csörgő Andrea perinatális szaktanácsadó elmesélte, hogyan tudnak segíteni. „Az EMMA segélyvonalát hívhatják az anyák, illetve emailt is küldhetnek nekünk, ahol képzett önkéntesünk fogadja a kérdéseiket. Rengeteg esetben már az is segít, ha az édesanya beszélhet és meghallgatásra talál. Sok nő életében nincs senki, akihez bizalommal merne fordulni, aki ne ítélkezne felette, vagy vitatná el az érzéseit és a történteket. A másik lehetőség: lehet személyes segítséget is kérni is tőlünk, egyelőre Budapesten. Egyrészt csoportos szülésélmény feldolgozásra van mód, másrészt egyéni konzultációra – ezek fizetős lehetőségek. Az is a dolgunk az EMMA vonalon dolgozó önkénteseinkkel együtt, hogy felismerjük, amikor már szakember bevonására, gyógyszeres vagy terápiás kezelésre is szükség van.” Az egyesület adott esetben szakembert is tud ajánlani az édesanyáknak.
Jogunk van az érzéseinkhez
„Minden probléma és nehézség érvényes, amit egy nő annak érez" – mondja Csörgő Andrea. - "Ilyen a szüléstől és az anyává válástól való félelem is, ami egyáltalán nem alaptalan, hiszen a szülést nem látjuk előre, és nincsenek megnyugtató, testközeli élményeink. Amit pedig tudunk róla – például a horrorsztorikból vagy filmjelenetekből – egy pillanatig sem megnyugtatóak. A mi városias kultúránkban az lenne a csoda, ha egy nő nem félne a szüléstől. Mindenkinek más a története és mindenkinek más segítség esik jól. Amire azonban biztosan mindenkinek nagy szüksége van, az a női támasz. Az elfogadás, az elismerés, a biztatás. Hogy nincs egyedül, hogy más is így éli meg, hogy nem ufó – és az az érzés normális, hogy néha nem felhőtlenül boldog a kisbabájával: ezt jó hallani. Sok mindent tehetünk mi nők egymásért.”
A szülés komoly határhelyzet. Beavatás. „Az ember ekkor egészen közel kerül ahhoz, amit mi az élet születésének hívunk, ami magával hoz egy csomó ismeretlen érzést és testi élményt. Ez a nem-tudás nyilván félelmeket szül.” – vélekedik Csörgő Andrea. Az EMMA a szülésre való lelki felkészítésre is nagy hangsúlyt helyez. „Egy nőnek olyan környezetben jó szülni, ami neki komfortos és biztonságot ad. Ezt akkor fogja tudni megtenni, ha mer a saját belső hangjára hallgatni. Ez az új tanulnivaló a várandósság idején: amit érzünk és amit az érzéseink sugallanak – az oké.” Csörgő Andrea még azt is hangsúlyozza, hogy a kórházi oldal is nagyon nehéz helyzetben van, és valójában egy hajóban eveznek az anyákkal. Egy felmérés szerint pontosan ugyanaz hiányzik mindkét oldalnak, vagyis a szülő nőknek és az őket ellátóknak is: az egymásra figyelés lehetősége. A tér és az idő. Mi lesz, ha a lányom megkérdezi, milyen volt őt világra hozni? „Ahhoz, hogy egy anya a lányának tudjon segíteni a majdani szülésére készülni, az első és legfontosabb lépés, hogy a saját szülése a számára ne legyen sem tabu, sem hazugság.”
Azt még nem tudom, csak érzem, ha a lányom nagyobb lesz, pontosan milyen szavakkal fogom neki elmondani, hogy az ő születésének körülménye nemcsak azt az ajándékot adta nekem, aki ő maga - hanem egy jó időre szóló lelki súlyt és feladatot is. Egyet tudok, azt fogom tenni, amit mindig azóta és aminek az erejében még sosem csalódtam: őszinte leszek.
Keresd az Emma Egyesületet az emmaegyesulet.hu-n és a hivatalos Facebook oldalukon!
szerző: Szajki Vörös Adél
A cikk eredetileg a 2019. szeptemberi Mami mellékletben jelent meg.
