A vetélés tragédia, de hogyan lehet gyászolni valakit, akit nem is láttunk, nem is hallottunk?
„Üres petezsák”, „Nincs szívhang”, „Ez a baba elment” – ezek azok a mondatok, amelyeket sohasem szeretnénk hallani. A vetélés az egyik legnagyobb tragédia, ami egy szülőpárt, egy nőt érhet. Mindegy, hogy hányadik héten történik, mindegy, hogy hányadik baba, mindegy, mennyi ideig és milyen mélyen volt része életünknek, távozása fájdalmas űrt hagy maga után. Egy veszteség, melyet hosszabb rövidebb gyászfolyamat követ. Egy veszteség, ami nem feltétlenül látszik, ami után nem feltétlenül maradnak kézzelfogható emlékek.
Ezeket láttad már?
Bár keveset beszélünk róla, valójában sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Minden negyedik nő érintett, jó eséllyel a te környezetedben is van valaki, aki cipeli ennek a veszteségnek a terhét. Mégis keveset tudunk róla, keveset beszélünk róla. Nehezen találjuk a szavakat, inkább kerüljük a témát. És valóban nehéz ez. Hogyan lehet gyászolni valakit, akit nem is láttunk, nem is hallottunk? Hogyan lehet támogatni azt, aki kívülről felfoghatatlan veszteséget szenvedett el?
A halált, a veszteséget, és az azt elszenvedőt egyébként is körülbástyázzák a tabuk. Az elmúlás, a halál félelmetes dolog , hiába mantrázzuk, hogy az élet része (akkor is, ha igaz). Egy magzat elvesztésénél ez hatványozottan érvényes. Hogyan is lehetne az élet része rögtön a kezdetén? Megkérdőjeleződik az életbe, az élet utódokon átívelő folytonosságba, az örökkévalóságba vetett hitünk. Persze, hogy távol tartjuk magunktól ennek a gondolatát is.
Az a nő, aki elveszíti kisbabáját, sok minden más is bizonytalan ingovánnyá változik. Egészséges vagyok egyáltalán? Valamit rosszul csináltam? Lehet egyáltalán kisbabám? Alkalmas vagyok az anyaságra? Mit fog szólni a családom? Hogy válunk így családdá? - sorakoznak a fájdalmas kérdések végeláthatatlanul. Szomorúság, csalódottság, félelem, bűntudat a nyomukban.
A kórházban töltött napok, az ott kapott ellátás és főleg a bánásmód nagyban befolyásolja azt, hogyan tud ezzel a nő megbirkózni. Bár létezik szakmai irányelv, mely segíti az egészségügyi szakembereket az épp veszteséget elszenvedő nők megfelelő támogatásában, ám sokan mégis nehéz élményekkel távoznak az intézményekből. Az irányelv egyértelmű ajánlásokat tesz arra, hogyan kommunikáljanak az anyával, mire figyeljenek különösen ez ellátás és az elhelyezés során. Rendelkezésre állnak jól bevált eljárások, amelyek bizonyítottan elviselhetőbbé teszik a gyászt és gördülékenyebbé a feldolgozást.
Sajnos gyakori azonban, hogy - mint általában a szülészeti ellátórendszerben – ezek az irányelvek az asztalfiókban maradnak, és a nők további traumákkal távoznak a kórházból, ahová segítségért fordultak.Ezt nap, mint nap tapasztaljuk az EMMA vonalon, ahol az anyák rideg, érzéketlen bánásmódról, hosszú évek múlva is fájdalmasan visszhangzó mondatokról számolnak be.
Egyébként sem kellene nagy elvárásnak lennie az emberi méltóságot tiszteletben tartó hangnem és az együttérzés embertársainkkal szemben, a babáját épp elvesztő anyának viszont ez a minimum, ami jár. Ez egy különösen érzékeny állapot, amelyben – a szüléshez hasonlóan – nagy jelentősége van minden elejtett mondatnak, minden gesztusnak. Egy-egy lekicsinylő megjegyzés mély sebeket ejt, egy-egy rosszul megfogalmazott kérdés maró bűntudatot gerjeszt.
Ugyanakkor az együttérzést, valódi támogatást és jelenlétet kifejező mondatokat is örökre magukkal viszik ezek az anyák. Erőforrássá válnak ezek a mondatok, amik arra emlékeztetik az anyát, hogy a legnagyobb nehézségben sem maradnak egyedül, a legnagyobb terhet sem kell egyedül vinniük. Hogy ennek mekkora ereje van az pontosan látszik a Vonalon és a Műhelyeken is, ahol rendre felbukkannak ezek a történetek is.
Felmerül a kérdés: mit tehetek én, ha valaki a környezetemben elveszíti a babáját?
Minél közelebb állsz a gyászoló anyához annál kikerülhetetlenebb ez a kérdés. … és annál többet tudsz segíteni.
● Ne tégy úgy, mintha nem történt volna semmi! Ezzel kétségbe vonod ugyanis a veszteségét, érzései jogosságát.
● Kerülj minden olyan megnyilvánulást, ami lekicsinyelné veszteségét!„Hiszen még csak pár hetes volt…”. Nem szerencsés az elengedésre sem biztatni, amikor még elborítja a fájdalom „Engedd el, majd lesz másik!”
● A tolakodó, csak a saját kíváncsiságunkat kielégítő kérdezősködés, és a parttalan siránkozás is inkább megterhelő, mint támogató.
Jó, jó és akkor mégis mit csináljak – kérdezheted most. Mert valamit mégiscsak tenni akarunk. Ám a varázslat, amit Emma is gyakorol minden nap az nem a „segítés”, hanem a JELENLÉT. Mert nem csak az jelent támogatást, ami aktív cselekvés, sőt! Hiszen milyen jó is lenne, ha valóban tudnánk tenni valamit, valami kézzelfoghatót. Ezekben az esetekben azonban, a veszteséget nem lehet „visszacsinálni”, a traumát el nem szenvedetté tenni. Ilyenkor a figyelmes jelenlét az egyetlen és mindennél hatékonyabb gyógyítóerő. Ez az eszköz mindannyiunk kezében ott lehet.
Ezt a figyelmes jelenlétet kifejezheti egy érintés, egy ölelés, egy telefonhívás, és még sok minden más is. Emellé elég ha felszerelkezel néhány varázsmondattal, ami nekünk, itt az Emma vonalon már sokszor bevált, és sok-sok anyának közvetített együttérzést, és hozott megkönnyebbülést:
Sajnálom, hogy keresztül kell menned ezen.
Mire lenne szükséged?
Hogy vagy most?
Itt vagyok.
Itt kérhetsz segítséget:
EMMA Vonal - Zöld szám anyáknak +36 80 414 565
Minden munkanapon 10:00-12:00 és 21:00-23:00 óra között
Folyamatosan: emmavonal@emmaegyesulet.hu
Korondánné Ferenczi Gabriella, perinatális szaktanácsadó, dúla, EMMA Egyesület
