A túlélésre készít fel a finn óvoda

A finn oktatási gyakorlatnak világszerte csodájára járnak. Az óvodai hétköznapok is gyakran merülnek fel pozitív példaként. Naná, hogy én is izgatottan vártam, hogy a nagyfiam abba a korba kerüljön, hogy testközelből is megtapasztaljuk, milyenek a hétköznapok a finn bölcsiben, oviban.

Egy új országban való letelepedés mindig kihívásokkal jár, de az én finnországi életem szinte zökkenőmentesen indult. Nem zavart sem a hideg, sem a sötét, sem a finnek modora, sem a szauna forró gőze. Egy rosszemlékű Helsinki-Tallinn hajókirándulást leszámítva a kultúrsokk is elkerült. Egészen addig, amíg a nagyfiam bölcsibe nem került.

Mielőtt belekezdenék, gyorsan szeretném leszögezni, hogy nem akarok általánosítani. Én csak a saját érzéseimről tudok mesélni és azokról a dolgokról, amiket itt Rovaniemiben két intézményben megtapasztaltunk. Ezek az érzések és élmények pedig nemcsak szubjektívek, de ugyanolyan szélsőségesek, mint az itteni időjárás. A pedagógiai programjuknak lelkes rajongója vagyok. Viszont attól, amit gyermekgondozás címszó alatt művelnek, időnként agyvérzést kapok.

Bölcsődétől az iskolai előkészítőig ugyanabban az intézményben

Na de kezdjük a legelején! Finnországban a tankötelezettség 6 éves kortól 18 éves korig tart. A bölcsőde és az óvoda tehát nem kötelező, de mindenki számára elérhető. Itt a bölcsi és az ovi egy intézmény, ezért az egyszerűség kedvéért csak ovit fogok mondani. A legfiatalabbak 11-12 hónapos koruk körül kezdik meg ovis pályafutásukat, de persze van, aki csak 2-3 évesen. A finn gyerekek 7 évesen kezdik az általános iskolát. A hatévesek iskolai előkészítőben hangolódnak az iskolára, ahol napi hat órában, játékos formában készülnek fel az írás-olvasás-számolás tanulására. A legtöbb ovinak van iskolai előkészítős csoportja is. Tehát a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a gyereket egyszer kell beszoktatni, onnantól kezdve járhat ugyanabba az intézménybe hétéves koráig. A kisebb-nagyobb testvéreket nem kell kétfelé hordani és nincs izgalom, hogy három éves korára szobatiszta lesz-e a kicsi vagy sem. A legtöbbjük egyébként az lesz, de ez nem feltétele az óvodába kerülésnek, mivel már eleve ott van.

A tankötelezettség ideje alatt az oktatás, az étkezés és a tankönyvek ingyenesek. De az oviért fizetni kell. Ez az összeg a család anyagi helyzetéhez igazodik. Tehát vannak, akiknek semmit nem kell fizetni, és vannak, akiknek lényegesen többet. Most, hogy a férjemmel mindketten dolgozunk, mi közel 400 eurót fizetünk havonta. Ez az összeg minden hónap elején elég borsosnak tűnik. De egy-egy hosszabb hétvége után, amikor a két energiabomba gyerek kiszívja az utolsó csepp vérünket is, mindig úgy érzem, hogy a dupláját is örömmel fizetném, csak viseljék gondját ennek a két kis ördögfiókának!

Az óvodák többsége állami intézmény, de vannak magánóvodák is. Errefelé a magyarországihoz képest fordított a helyzet, vagyis az állami intézmények a megbízhatóbbak. A mi gyerekeink mégis magánoviba járnak, mert nekünk ez a hely volt szimpatikusabb. Arról, hogy hogyan választottunk ovit, ebben a podcast epizódban mesélek.

Várandósság és szülés Finnországban: „Nem sürgettek, nem mondták meg, hogyan kellene éreznem, mit kellene tennem!”

Országos szinten hiány van óvodai dolgozókból és óvodai helyekből. Nálunk ez utóbbit úgy orvosolta a város, hogy a családoknak a magánovi is ugyanannyiba kerül, mint az állami. A különbséget pedig a város fizeti. Az átlagos finn szülők egyébként nem csinálnak nagy ügyet az óvodaválasztásból. Mivel (elvileg) a szolgáltatás színvonala mindenhol egyforma, ezért a lakáshoz legközelebbi oviba íratják a gyereket. Ez jellemző az iskolaválasztásra is. Nem tudom, igaz volt-e valaha vagy csak amolyan legenda, hogy az oktatás színvonala a legeldugottabb finn faluban is ugyanolyan jó, mint a fővárosban. De véleményem szerint ez manapság biztosan nem így van. Azt mondanám, hogy az átlagos finn gyerek számára valóban mindegy, hova kerül, mindenhol ugyanolyan jó lesz neki. De ha a gyerek valamelyik irányban eltér az átlagostól, ha a család többnyelvű vagy egyáltalán nem finn anyanyelvű, akkor azért érdemes jobban megnézni, hogy melyik intézményt választjuk. Ez egyébként a mi családunk példáján is egyértelműen látszik. A nagyfiam egy érzékenyebb, az átlagostól jobban eltérő alkat. A kisebbik sokkal simulékonyabb, vele sokkal simábban megy minden az oviban.

A finn ovikban a gyerekeknek nincsen jelük, hanem a nevüket írják a szekrényükre. Előfordul, hogy a legkisebbek neve mellé kerül egy állat képe is, de ez nem minden intézményben van így.

Mozgalmasak a finn óvodai hétköznapok

A nagyfiam kétévesen egy kicsi magánoviban kezdte a bölcsit, ahol szerintem mi voltunk az egyetlen kétnyelvű család. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy három évvel ezelőtt még az én finnem is darabosabb volt, és dunsztom sem volt arról, hogy hogyan mennek a dolgok errefelé. De nem is kaptam segítséget az ovitól a tájékozódásban, és nem rosszindulatból, hanem mert egyszerűen fogalmuk sem volt, mit kellene velünk kezdeni. Egy év múlva végül intézményt váltottunk, mert a nagyfiamat visszatartották a kiscsoportban, mivel még nem beszélt. Én próbáltam velük megértetni, hogy attól, hogy még nem beszél, a szellemi képességei kiválóak, tehát semmi keresnivalója a kúszó-mászó babacsoportban. Végül az lett a megoldás, hogy átvittük egy nagyobb oviba, ahol láttak már közelről kétnyelvű gyereket.

Na de maradjunk még a pozitívumoknál. Mint említettem, az óvoda pedagógiai programjával nagyon elégedett vagyok. A gyerekek testi- és szellemi fejlődésére egyaránt gondot fordítanak. Bár nálunk Lappföldön az év nagy részében kihívásokkal teli az időjárás (értsd: vagy -20-30 fok van vagy szakad a hó vagy térdig ér a sár vagy fúj a szél vagy szakad az eső) a gyerekek naponta több órát a szabadban töltenek. Elvileg -15 fok a tűréshatár, gyakorlatilag a nagyobbak a legnagyobb hidegben is kimennek legalább egy fél órára levegőzni.

A havon nemcsak szánkózni lehet. A gyerekek számára a hólapátolás is mindig jó móka.

Nemcsak az ovi udvarán szaladgálnak/bicajoznak/szánkóznak, de gyakran járnak “kirándulni” is. Ez sokszor annyit jelent, hogy átmennek az utca túloldalára az “erdőbe” (errefelé mindenhol “erdő” van, hiszen a városban sok a fa, a zöldterület) vagy elsétálnak a közeli játszótérre. Ősszel áfonyát gyűjtenek, télen szánkóznak, tavasszal síelnek, korcsolyáznak, nyáron pedig az udvaron vagy a közeli KRESZ-parkban hajtják a biciklit. Az ovinak van jól felszerelt tornaterme, ahol már a legkisebbeknek is van heti egyszer “tornaóra”.

Emellett színeznek, rajzolnak, gyurmáznak, ünnepekre készülnek, sütit sütnek, mondókáznak-énekelnek. Az olvasóvá nevelést, a könyvek szeretetét is igyekeznek az első naptól kezdve átadni. Szokott lenni könyv nap, amikor mindenki beviheti a kedvenc könyvét, és rendszeresen parkol az ovi mellett a könyvtárbusz. Emellett a nagyobbak kezébe adják a tabletet is, és különleges alkalmakkor szoktak kivetítőn mesét nézni, vagyis mozizni.

Tavasszal (amikor még mindig van hó bőven, de a nappalok már világosabbak és melegebbek) az ovisok rendszeresen járnak síelni, korcsolyázni vagy a hócipőzést gyakorolni.

Szeretem, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy eleget van-e a gyerek a friss levegőn. Hogy a két energiabomba fiunkat kellőképpen lefárasztják, és nem nekem kell ehhez futni mellettük vagy ácsorognom a hóviharban. Azt is pozitívumnak tartom, hogy az oviban a sokoldalú választékos étkezésről is gondoskodnak. Zöldség, gyümölcs, hal, hús, leves, gabonakása mindig szerepel a menün. Azért pedig kifejezetten hálás vagyok, hogy a kisebbik fiam szerteágazó ételallergiáját is figyelembe veszik, és az ő étrendje is ugyanolyan változatos, mint a többieké. Édesség csak elvétve kerül az asztalra, vizet vagy tejet isznak és nem cukros italokat. Nekem az is tetszik, hogy itt nem szokás és nem is szabad ételt bevinni. Szülinapra lufit, papír díszeket szoktam a szekrényükbe készíteni, de ha nem vinnék semmit, szerintem akkor sem történne semmi. Az óvónénik mindig rajzolnak a szülinaposnak, a többiek énekelnek neki, és ezzel el van rendezve a dolog.

Minden tanév elején és végén van a szülők és az óvónő között egy elbeszélgetés. Ilyenkor megbeszéljük, hogy milyen elvárásokkal vágunk neki az adott évnek és értékeljük, hogy miben fejlődött a gyerek vagy hol és hogyan szeretnénk őt fejleszteni.

Ezen kívül - nem tudom, ez mennyire általános -, de a mi ovinknak van külön telefonos appja, amin keresztül a szülők és az intézmény napi szinten tud kapcsolatot tartani. Hetente kapjuk a beszámolót arról, hogy mivel teltek a napok és mit terveznek a következő hétre. Fényképet is szoktunk kapni hetente többször is, hogy ne csak olvassuk, de lássuk is, hogy mivel telt a nap. Itt tudom jelezni a szabadnapokat, betegséget, üzenhetek az óvónőnek vagy az intézmény vezetőjének is. És ezen a csatornán szoktuk jelezni azt is, amikor elégedetlenek vagyunk valamivel… Jellemzően a tavaszi-őszi esős időszakban, illetve a kemény fagyok idején sűrűbbek közöttünk az ilyen jellegű üzenetváltások.

Nincs hideg, csak kevés ruha

Elméletileg egyetértek azzal a szemlélettel, hogy nincs rossz idő csak nem megfelelő öltözék. Abban is egyetértünk, hogy ha mindig arra várnánk, hogy jó idő legyen, sokat kellene kuksolnunk a négy fal között. De azért van a józan gondolkodásnak egy határa. Erről a határvonalról azonban az ovi (a legtöbb finn szülő is) és mi máshogyan gondolkodunk. Sokszor az az érzésem, mintha az ovi valamiféle kiképzőtábor lenne, ahol a gyerekeket egyéves koruktól felkészítik arra az eshetőségre, hogy akkor is túléljék akár a -20 fokos hideget is, ha úgy alakulna, hogy mégis kitör a harmadik világháború. Vagy a szomszédos Oroszország újra megtámadna minket. Vagy ha becsapódna egy meteor és kihűlne a Föld… De még ezt is lenyelném valahogy, ha tudnám, hogy a gyereket mindehhez rendesen felöltöztetik.

Ez azonban sokszor nem így történik, ami összefügg azzal a területtel, ahogy a legnagyobb kulturális szakadék van köztem és a finn óvodák között. Finnországban a -20 fokos hidegben való túlélési képesség mellett az önállóságnak van a legnagyobb értéke. Bizonyára ez összefügg azzal, hogy ez az ország nemrég múlt száz éves, és történelmének nagyobb részében vagy a svédek vagy az oroszok uralkodtak fölöttük. A legtöbb finn iskolázatlanul, iszonyú szegénységben túrta a földet vagy harcolt más nemzetek háborújában. Az élet egyszerű volt és küzdelmes. A finnek fegyverrel-vérrel harcolták ki a függetlenségüket. Mindezt tudom és értem. De akkor is az az érzésem, mintha számukra az önállóság és a gondoskodás egymást kizáró tényezők lennének.

A nagyfiam első ovis elbeszélgetésén az óvónő nevetve mesélte, hogy milyen vicces volt, ahogy a kezdetekkor a fiam csak állt és várta a kiszolgálást, vagyis hogy felöltöztessék. Ma meg már milyen ügyesen tud egyedül is öltözködni. Ránéztem, és csak a hiányos finn nyelvtudásom tartott vissza attól, hogy megkérdezzem, miért kellene egy kétéves gyereknek önállóan takkra felöltöznie? Itt a kinti ruha nem a sál-sapka-kesztyű, hanem több réteg overál, gyapjú zokni, két sapka stb. Meg tudnék őrülni attól, amikor látom, ahogy a finn szülők állnak az apró gyerek fölött és várják, hogy az teljesen önállóan kezet mosson, felöltözzön, akármi. Aztán ha ez sikerült valahogy, akkor sem nyúlnának oda megigazítani a félrecsúszott sapkát, a lecsúszott cipzárt, ha az életük múlna rajta. Tiltani is csak a legritkább esetben tiltanak. Mert majd a gyerek megtanulja a maga kárán. Gondolom, ez a nevelési gyakorlat még abból az időből ered, amikor 7-10 gyerek született egy családban. Ha ebből 4-5 nem tanulta meg a maga kárán, amit kellett, még mindig maradt elég éhes száj, amit etetni kellett…

Nem törlik meg a taknyos orrot, nem mossák le az uzsonna maradékát az arcról. Párszor már a frász kerülgetett, mikor megláttam a gyereket vörös arccal rohanni felém. Most már tudom, hogy először mindig meg kell nyálazni, mert valószínűleg nem vér, vagy vörösre kiszáradt bőr, csak áfonya joghurt volt uzsonnára. Ez egy olyan dolog, ami még rutinos szülőként is ámulatba ejt. Egyfelől a kétéves fiamat sokat babusgatják, őt tényleg mindenki ismeri és szereti. De mégis, amikor délután a nyakamba ugrik, már szagminta alapján meg tudom állapítani, mi volt aznap a menü. Az ebéd maradéka még ott van beleszáradva a hajába. Olyan, mintha egyszerűen nem is látnák, mintha nem is értenék. Ha szóvá teszem, hogy gyerek (a kabát alatt) póló nélkül vagy vizes zokniban volt kint az udvaron másfél órát a -15 fokos hidegben, ha szólok, hogy nem vették észre, hogy kicsúszott a nadrág a csizmából és térdig elázott a sárnadrág alatt a melegítő, akkor látom rajtuk, hogy ezt az én magyar furcsaságom számlájára írják. Nem értik, hogy miért csinálok ebből akkora ügyet. Amikor az egy éves gyerek -15 fokban, hóviharban kint az aludt az udvar közepén a babakocsiban, megkérdeztem az óvónőt, miért nem tolta be a tető alá. Nem tudta megmondani. Ez a lehetőség eszébe sem jutott.

Az óvoda vezetője ugyanabban az üzenetben sajnálkozva számol be arról, hogy milyen sok a beteg gyerek az oviban. Majd kedélyesen elmeséli, hogy tűzriadó gyakorlatot tartottak, és az ovit sikerült szintidőn belül kiűríteni: kabát nélkül, zokniban rohant ki mindenki december közepén -10 fokos szélben a hóra. Nem tudom, volt-e még rajtam kívül valaki, akinek eszébe jutott, hogy nem lehetett volna-e ezt a gyakorlatot mondjuk a nyáron megtartani. Tavasszal-ősszel a sáros időszakban teljesen rendben van, hogy a gyerek szó szerint hempereg a hideg pocsolyában és utána még órákig kint molyol lábán a csuromvizes gyapjú zoknival. Aztán meg hívogatnak a munkanap közepén, hogy vigyem haza, mert folyik az orra.

A pocsolyázás jó móka! Csak kell hozzá a megfelelő öltözék: esőkabát, sárnadrág, gumicsizma, vízálló kesztyű és esetleg egy vízálló kalap. A nyakig sáros gyerekeket a szülők slaggal szokták lecsapatni, mielőtt elindulnak velük hazafelé.

Úgy látom, itt tátong egy hatalmas szakadék köztem és (hozzám az óvodán keresztül eljutó) általános finn gondolkodásmód között. Őszintén nem hiszem, hogy képes leszek valaha is ezt a szakadékot átugrani. Az önállóság fontos dolog. De a gondoskodás, a biztonságos háttér ugyanolyan fontos. Szerintem nem baj, ha a fiúk nem tudnak még két évesen önállóan felöltözni, fogat vagy kezet mosni. Nem kell egész éjszaka külön szobában egyedül aludniuk, ha nem akarnak. 18 évesen biztosan nem az én ágyamba járnak már melegedni és tuti, hogy a feneküket is önállóan kitörlik majd. Amikor megigazítom a fejükön a félrecsúszott sapkát, amikor megtörlöm az orrukat vagy lemosom róluk a reggeli kakaó nyomait, akkor azzal nemcsak azt próbálom nekik szavak nélkül is elmondani, hogy én mindig itt vagyok nekik. Hanem azt is, hogy ne felejtsenek el gondoskodni önmagukról. Hogy szeressék saját magukat.