Tomán Szabina: „Ha húsz évvel ezelőtt valaki azt mondja, azzá a nővé válok, aki ma vagyok, nem hittem volna neki”
Igazi mélységek és magasságok jellemezték Tomán Szabina elmúlt húsz évét. Az üzletasszony győztes hozzáállását mutatja a tény: ha visszatekerhetné az idő kerekét, akkor sem óvná meg magát a hibáktól és a negatív tapasztalatoktól. Hiszen ezek által lett mára az, aki. Boldog feleség, családanya és egy teljes cégbirodalom feje.
Ezeket láttad már?
Húsz év alatt megszámlálhatatlanul sok élmény és tapasztalat formálja egy nő jellemét. Tomán Szabina az élő példa rá, hogy olykor a legmélyebbről emelkedhetünk a legmagasabbra, és minden kudarc a siker ígéretét is magában rejti. Feltéve, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy kísérletezzünk és centiről centire kitoljuk a határainkat. Szabinával a GLAMOUR-hoz kötődő emlékeiről, a maximalizmus olykor korlátozó erejéről, valamint a szorongások kezeléséről beszélgettünk.
Mi az első élményed a GLAMOUR-ral kapcsolatban?
Éles és egészen konkrét élményem van arról, amikor az első szám megjelent Magyarországon. Maróy Krisztinát modellként ismertem meg, és amikor kiderült, hogy ő a főszerkesztő, mély büszkeség töltött el. Végre van egy modell, aki komoly pozícióban bontakoztathatja ki a szárnyait! Krisztina példakép lett számomra: ő volt az első tanúbizonysága annak, hogy a modellvilágon, modelléleten túl van más is. Onnantól kezdve rajongójává váltam a magazinnak!
Vissza tudod idézni az első együttműködés emlékeit? Hogyan élted meg azt?
Modellként már egészen korán szerepeltem a magazinban, de az első önálló, konkrétan rólam szóló anyag akkor jött ki, amikor elkezdtem vállalkozóként működni. A mai napig emlékszem arra a fekete-fehér ruhára, amelyben Zsólyomi Norbi fotózott. Fantasztikus érzés volt, hogy láthattam önmagam, a márkám és a termékeim egy csodás, divatos csomagban! Soha nem fogom elfelejteni, hogy lehetőséget kaptam ezek megmutatására.
Az elmúlt húsz évben számos szerepben kipróbáltad magad. Modellként, feleségként, édesanyaként és üzletasszonyként is megállod a helyed, utóbbi kapcsán úgy tűnhet, nem félsz az újabb és újabb feladatoktól. Minek köszönhető, hogy keresed a kihívásokat? Alapvetően ilyen a személyiséged vagy hozott minta vezérel?
Szerintem van egy alapvető, hozott minta. Édesanyám három gyermeket nevelt egyedül, egész gyerekkoromban azt láttam, hogy hegyeket képes megmozgatni. Ugyanakkor nagyon szeretem azt, amit csinálok. Mindig azon voltam, hogy abból hozzam ki a legtöbbet, amely szerepben – például a kezdetek kezdetén modellként – épp komfortosnak éreztem magam. Ez pedig minden alkalommal elvezetett egy új irányba.
Anyaként és feleségként igyekeztem megtalálni az egyensúlyt aközött, hogyan lehetek egyszerre családanya, és hogyan teljesedhetek ki én magam is. Ekkor jött az életembe a vállalkozás. Amikor elkezdett organikusan növekedni a cégem, és egyre több nő keresett meg azzal, hogy segítsek neki a fogyásban és az életmódváltásban, azt is nagyon szerettem csinálni. Elkezdtem hát mélyebben beleásni magam a dolgokba. Ahogy nyitunk a lehetőségek felé, mindig jön egy újabb kiskapu, amely feltárul előttünk. Nem félek belépni ezeken a kapukon.
Mi inspirál a folyamatos megújulásra?
A kíváncsiság és a tudásvágy hozzák a folyamatos megújulást az életemben. Azt gondolom, hogy minden információmorzsa, minden komfortzónán kívüli lépés hozzánk ad valamit, ugyanúgy, ahogy a bukások, amelyekből tanulunk. Ha az életem során valahol megbotlottam, annak tapasztalatait beépítettem a következő kihívásba. Ezáltal még sikeresebb lettem, még nagyobbat nőttem, mint korábban bármikor.
Hogyan birkózol meg azzal a felelősséggel, amit a vállalkozás irányítása jelent? Igénybe veszel például szakértői segítséget?
Valóban, egy ekkora cég esetén a felelősség is egyre nagyobb. Nem szeretném a saját márkám és önmagam korlátozni: nekem is megvannak a határaim, és érzem, hiába fejlődöm és növekszem, mégsem fogom tudni azt a tendenciát hozni, amit az elmúlt tíz évben, ezért bátran kérek segítséget. Első körben a csapatomtól. Olyan megbízható szakemberekkel igyekszem körülvenni magam, amely szakterületeken az én tudásom hiányos, vagy nem vagyok annyira magabiztos, esetleg a lendületes, kreatív karakteremnek túlságosan monoton - mint például a gazdasági számítások.
Ahhoz viszont, hogy a vízióimat jól át tudjam adni, és ne veszítsem el a fókuszt, szükségem van szakértői segítségre is: volt már rá példa, hogy coach, vagy épp pszichológus segítségével jutottam túl egy-egy elakadáson. Bevallom, a nap végén igyekszem letenni az irányítással járó felelősséget, hiszen egyre több olyan ember dolgozik nekem, akinek nem látok rá a munkafolyamatára. Ezen a szinten már elengedhetetlen a bizalom és az, hogy bizonyos ponton kiengedjem a kezemből a kontrollt.
Gelencsér Timi: „Felnézek az olyan emberi teljesítményekre, amikre más azt mondaná, hogy lehetetlen”
Hogy viseled a kudarcokat? Milyen megküzdési stratégiáid vannak?
Nagyon fontos, hogy egy vállalkozó tisztában legyen azzal: a fejlődéshez, a felelősségvállaláshoz kockáztatni kell. Ha valaki növekedni szeretne, az a megfelelő vállalkozói attitűd, hogy a felelősséget nem tehernek, hanem kihívásnak éli meg.
Ami a megküzdést illeti: próbálok talpon maradni és nem elkeseredni, ha hibázunk, de megkövetelem, hogy vegyük nagyító alá a hibát és szedjük úgy darabokra, hogy legközelebb már ne kövessük el ugyanazt. Mindeközben megpróbálom kivenni az egész folyamatból azt a fajta terhes maximalizmust, amely – egy bizonyos szinten – a növekedés gátja lehet.
Szoktál szorongani? Ha igen, mitől?
A legnagyobb szorongásom és félelmem a családom, gyerekeim, barátaim jólléte és hiánya, vagy ha épp rohanunk, mennyire vagyok ott és eleget nekik. Esetleg az, hogy nem tudom eléggé kifejezni, mennyire fontosak számomra.
A céges szorongásaim alapja nagy százalékban az, hogy jól megértessem magam a csapatommal, és érezzék: számít a véleményük. Az anyagiakat illetően megtanultam pénzt veszíteni és újra megkeresni. Voltam nagyon mélyen és nagyon magasan, de leginkább az emberi kapcsolatok azok, amiket nem tudok csak úgy kipipálni.
Hogyan leszel úrrá a szorongásaidon?
Igenis kommunikálok azokkal, akik körülöttem vannak. A gyermekeimnek, a férjemnek, a családomnak nagyon sokszor mondom, hogy bármikor kiszakíthatnak a mókuskerékből: ők mindig, minden körülmények között számíthatnak rám. Önmagában az is enyhíti a szorongásom, hogy tudom, ők tudatában vannak ennek.
Ha kollégákról vagy munkakapcsolatról van szó, én a négyszemközti beszélgetésekben hiszek. Ha nyitott és őszinte a másik fél is, akkor úgy gondolom, bármit meg lehet beszélni. Bármilyen szorongásról is van szó, szerintem az a legjobb, ha szembenézünk vele, és megpróbáljuk megoldani.
Melyek voltak a húszas, harmincas, és a jelenlegi, negyvenes éveid legnagyobb kihívásai?
Kuncogva tekintek vissza a húszas éveim kihívásaira, amelyek nagyrészt a külsőm körül forogtak. Hogy minél vékonyabb és szebb legyek, minél inkább megfeleljek. A húszéves Szabina gondolatai az voltak, hogy nem elég jó, nem elég szép. Hogy nem tudja, mit kell még tennie ahhoz, hogy mindenki szeresse.
Aztán a harmincas éveim az anyasággal teltek: a lehető legjobb édesanya szerettem volna lenni a kislányom számára, és megteremteni azt a biztonságos burkot, amit csak egy anya tud biztosítani. A harmincas éveim második felében aztán elgondolkodtam azon, hol vagyok én a saját életemben, és hogyan tudnám azt még jobbá tenni.
Negyvenöt évesen már nem akarok a világ legjobb anyukája lenni, csak azt szeretném, hogy a gyerekeim boldogok legyenek. Persze, fontos, hogy a vállalkozás fejlődjön és elérjük ezeket vagy azokat a számokat, de azt szeretném, hogy amikor hazajövök, nyugodtan hátra tudjak dőlni és megélni a pillanatot. Nem akarok már megfelelni a külvilágnak, ahogy az sem foglalkoztat, mit gondolnak rólam az emberek. Nagyon másképp állok már ehhez!
Azt gondolom, mostanra már megmutattam, mit tudok, és ha bárki bármiféle kritikát fogalmazna meg velem szemben – amire egyébként megvan a lehetősége –, azt ajánlom, lépjen bele az én cipőmbe, és csinálja végig azt, amit én. Ha ennyit értem el, és ennyit tudtam letenni az asztalra, már rendben vagyok. Lehet, hogy ez a nyugalom, amely ebben a korban megszállt, hozzásegít ahhoz, hogy még könnyebben vegyem az akadályokat, a kihívásokat, hogy ne feszüljek be, hanem megoldjam őket és azt mondhassam: rendben vagyok magammal.
Mennyire alakult másképp az életed, mint ahogy azt eltervezted húsz évvel ezelőtt?
Ha húsz évvel ezelőtt valaki azt mondja, azzá a nővé válok, aki ma vagyok, akkor azt válaszoltam volna neki, hogy nagyon rossz mozit néz, mert bennem nincs annyi erő, tudás és akarat, ami ahhoz kell, hogy meg tudjam élni ezeket. Én csak annyit szerettem volna, hogy a modellkedéssel elég pénzt gyűjtsek ahhoz, hogy egy kis szatócsboltot nyithassak Tatabányán.
Ha húsz évvel ezelőtt tudtam volna, mennyi emberhez fogok még kapcsolódni és valamit adni – legyen az egy jó tipp a vállalkozáshoz, a fogyáshoz, a gyermekneveléshez, a szépségrutinhoz, de akár csak annyi, hogy amikor összekacsintunk és mosolygunk egyet, attól neki jobb lesz a napja – úgy, hogy mindeközben önálló, felnőtt nő leszek, akkor azt mondtam volna: megéri az elkövetkezendő huszonöt évnyi, kemény munka.
Milyen hibáktól óvnád meg a húszéves Szabinát?
Nem szeretem felróni magamnak a hibáimat! Azt szeretem, ha felülkerekedhetek rajtuk. Itt ülök negyvenöt évesen, úgy, ahogyan én szeretnék, és bevallom: egyik hibától, egyik rossz döntéstől sem óvnám meg magam, mert akkor már nem lennék ugyanaz az ember. A hibákból nagyon sokat lehet tanulni. Ne féljünk hibázni!
Nagyon rossz magyar mentalitás az, hogy nem beszélünk a hibáinkról, pedig hibázni ugyanolyan alapvető dolog, mint jó döntéseket hozni. Amikor erről beszélgetek a lányokkal, mindig arra biztatom őket, merjék felvállalni a hibáikat. Persze, azokat ki kell javítani, de az csak akkor megy, ha nagyítóval megvizsgáljuk és beleállunk. Ez nem gyengeség, inkább az erősség fokmérője.
Mit változtatnál meg a világon, hogy – mire a lányaid felnőnek – jobb életük legyen?
Hogy a nőket végre partnerként kezeljék a társadalomban, és ne vegyék természetesnek, hogy minden fronton helytállnak! Legyenek ott mellettük a férjek, az apák, a fiúk és a fiútestvérek. Mindannyiunknak szüksége van támogatásra az úton.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettem azt, milyen egy férj támogatása a gyereknevelésben. Ha minden férfi legalább ennyit adna egy nőnek, akkor már a helyén tudnánk kezelni a saját életünket, szakmai sikereinket, és talán nem félnénk annyira attól a kiszolgáltatottságtól, amit egy várandósság, az újszülöttel való együttlét és az anya-gyermek kapcsolat hozhat. Nagyon örülnék, ha a lányaim egyszer olyan társra találnának, aki meg tudja nekik adni ezt a támogatást, amelynek segítségével kibontakoztathatják a szárnyaikat.
Fotó: Zsólyomi Norbert, Stylist: Csillag Szilvia, Smink: Kassai Fibi, Haj: Radván Simon
