Illés Fanni: „Minden nap eldöntheted, milyen életet szeretnél élni, hiszen minden nap egy új esély”
Illés Fanni paralimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok úszó a GLAMOUR huszadik születésnapja alkalmából mesél karrierről és sikerekről, családról és anyaságról, szépségápolásról, és azt is elárulja, hogyan sikerült újra megerősödnie egy-egy mélypont után.
Ezeket láttad már?
Bár Illés Fanni többször említette a „nála épebb” kifejezést, mégis az az érzésem támadt, hogy egy sokaknál jóval egészségesebb ember ül velem szemben. Életigenlése, a munkához és családhoz való hozzáállása, akaratereje és motiváló természete sokaknak példaértékű lehet: tőle megtanulhatjuk, hogyan legyünk hálásak mindenért, amink van, hogyan fogadjuk el, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan azt elsőre elterveztük és hogyan tudunk felállni minden nehézség után, amit az élet az utunkba sodor.
Mire vagy a legbüszkébb, amit a karriered során elértél?
Igazság szerint nem is az érmekre feltétlenül, hanem arra, hogy végig kitartottunk a párommal, Álmossal. Pár évvel ezelőttig senki nem gondolta volna, hogy belőlem paralimpia, Európa- és világbajnok lesz, vagy hogy szülés után ezüstérmet nyerek és csupán négy századdal maradok el az aranytól. Mindig erre az útra vagyok a legbüszkébb, amit együtt megteszünk, az összetartó családra, amiben élhetek. Az összefogás nálunk elég szoros, tőlük kapom a legnagyobb támogatást, és ha sokszor nem is könnyű az út, ebből az egységből mindig tudok erőt meríteni.
Mi az, ami téged motivált, hogy ebbe az irányba indulj el?
Amikor elkezdtem úszni, az apukám figyelt fel a tehetségemre. Úgy gondolom, ha ő nincs, akkor nem hisz bennem senki. Akkoriban jóval kevesebb figyelmet kaptak a parasportolók, egyszerűen ismeretlen volt ez a közeg az emberek számára, mintha nem ért volna semmit, amit csinálunk. Szerencsére ma már állami kitüntetéseket kapnak a parasportolók, közvetítik a paralimpiát.
Az alapmotiváció nálam az úszás esetében az volt, hogy egészséges legyek és maradjak, aztán valahogy benne maradtam. Nyilván hajtja az embert, hogy bajnok legyen, bár én tizenkét éven keresztül rossz kategóriában, nálam épebbekkel versenyeztem, ám az úszás szeretete itt tartott.
Nagyon érdekes, hogy így fejezed ki magad: épebbekkel. Mi alapján kategorizálnak?
Paraúszóként felmér egy orvosi stáb, amely különféle szempontok szerint kategorizál be, például hogy milyen hosszú a karod, mekkora a tenyered, mekkora szögben tudod mozgatni a vállad, ezek alapján pedig pontoznak. Én számítási hiba miatt olyanokkal úsztam együtt, akiknek teljesen ép tenyerük volt öt ujjal, vagy könnyedén el tudták magukat rúgni a faltól, és mivel én így születtem, tizennyolc éves korom után nem vizsgáltak újra, míg mondjuk azt, akinek a központi idegrendszere sérült meg, gyakran megvizsgálnak, hiszen javulhat vagy akár rosszabbodhat is az állapota.
Nem sokkal később egy vállműtéten estem túl, ami után szintén nem vizsgáltak újra, így visszatekintve azt mondhatom, hogy az elején elég sok balszerencse kísérte a pályafutásom. Akkor kezdett el fair lenni a verseny, amikor már mögöttem állt a szövetség, hiszen nagyjából hozzám hasonló adottságokkal rendelkezőkkel mérethettem össze a tudásom. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből nyertem, rengeteg befektetett munkával és energiával, úgy úsztam fel magam az első helyre.
Miben változtatta meg a kisfiad születése a sportkarriered?
Mindenki azt gondolta, hogy a Tokióban szerzett aranyérem után abbahagyom az úszást, és a családra koncentrálok, azonban ez egyáltalán nem volt tervben. Egyrészt azért, mert nagyon szeretek úszni, másrészt valamilyen szinten kényszer is volt, mert mindent szeretnék megadni a kisfiamnak. Még a kilencedik hónapban is úsztam, és három és fél hónappal a szülés után újra az uszodában voltam nap mint nap, hiszen attól még, hogy gyereket vállaltam, nem hagyhattam abba a munkát.
Az élsport világa az anyák számára talán még keményebb, ugyanúgy bekerülnek egyfajta kategóriába, mint a parasportolók, egyszerűen elkönyvelik őket, mintha gyerekvállalás után, anyaként sosem tudnának úgy teljesíteni már, mint azelőtt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy hadd döntsem el én, hány évesen szeretnék gyereket vállalni, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy ugyanúgy fogok tudni dolgozni, és nem választás kérdése a két szerep.
Szerintem nagyon érdekes, hogy az emberek tulajdonképpen nem tudják, mennyi munka van a sport mögött. Hogy néz ki egy napod, amikor dolgozol?
Amikor Párizsra készültünk, édesanyám felköltözött Budapestre, így rengeteget tudott segíteni. Nekem ebben az időszakban fél héttől fél kilencig konditermi edzésem volt, ezután kezdődött az úszóedzés, aztán délután újra mentünk vissza az uszodába. A köztes időkben igyekeztem minél több időt a kisfiammal tölteni, kaptam róla folyamatosan jelentést, és sokszor nézett edzés közben is.
Nekem nagyon fontos volt, hogy ott legyen velünk, ezért minden edzőtáborba, minden versenyre elvittük magunkkal. A szoptatás időszaka jelentett némi kihívást, de utólag úgy gondolom, hogy ezt a feladatot is jól megugrottuk, és Mór nagyon ügyesen alkalmazkodott a változékony körülményekhez.
Annak külön örülök, hogy a csapattársaim ugyanannyira támogatóan fogadtak a szülés után, és velem együtt a kisfiamat is. A sok támogatás rengeteg erőt adott, bár sokat beszéltem arról, hogy szülés utáni depresszióval küzdöttem, hiszen az emberek nem értették, miért örülök annyira az ezüstéremnek. Nagyon kemény időszakon vagyok túl, így ez az érem számomra egyenértékű az arannyal. Sokat edzem, általában naponta hat órát, ami magával vonz egy állandó fizikai fáradtságot, de úgy gondolom, hogy a mentális része sokkal nehezebb a dolognak.
Mit javasolnál azoknak, akik szülés utáni depresszióval küzdenek? Neked hogyan sikerült túllendülni rajta?
Először is azt, hogy ne szégyelljék. Én nagyon szégyelltem, amit érzek, hogy megvan mindenem, és mégsem vagyok boldog. Azt éreztem, hogy felesleges vagyok, ha nem lennék itt, akkor is boldog életet élne a gyerekem. És igazából ez nem normális gondolat, hogy egy kisbaba, akinek nyilván az anyukája szinte a minden, hiszen ha bármi történik vele, akkor is az anyja az első, én pedig úgy éreztem, hogy ha most eltűnnék, akkor is menne tovább az élete. Nem értettem, miért vannak ezek az érzéseim – és segítséget kértem.
Nekem másfél évembe telt, mire kijöttem a szülés utáni depresszióból. Rengeteg, sokszor fájdalmas belső munkával járt, de megérte. Azt gondolom, hogy mindannyian hordozunk valamiféle traumát a múltjából, amin lehet és kell is dolgozni, felismerni az elakadásokat, az ebbe fektetett idő és energia pedig sokszorosan megtérül.
Mit gondolsz, ha most abba kellene hagynod az úszást, milyen irányba indulnál el a legszívesebben?
Furcsán hangozhat, de nagyon szeretném kipróbálni, milyen főállású anyukának lenni, szeretném a gyerekemnek megteremteni ugyanazt a harmóniát, amiben én is felnőhettem. Nagyra értékelem, ha előadásokat tarthatok, és szerencsére számos motivációs előadásra meghívnak, pedig tényleg csak olyan dolgokról beszélek, hogy én hogyan oldok meg egy-egy problémát, milyen az életfelfogásom.
Hogy érzed, megváltoztatott valamilyen téren az anyaság és a vele járó feladatok?
Mór születése előtt nagyon nehezen toleráltam, ha valami nem úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Amióta ő a világon van, semmi más nem érdekel jobban, minthogy ő legyen jól és mi legyünk egy összetartó családi egység. Az anyaság egyfajta görcsösséget vett le a vállamról és megtanított könnyebben átugrani a hétköznapok akadályait, ugyanúgy a másoknak való megfelelés terhe is leesett rólam, ma már csak a hozzám legközelebb állók véleményére adok.
A másik hatalmas felismerés a kisfiammal töltött idő alatt egyszerűen megélni a jelent, értékelni a pillanatokat. Megnézni egy galambot, hogyan sétál, élvezni a napsugarakat, figyelni másokra szuper dolog, amit a rohanó világ és a közösségi felületek elfeledtetnek velünk.
A gyönyörű, hosszú, dús hajad szinte már a védjegyeddé vált. Hogyan ápolod, van valami különleges trükköd, amit megosztasz az olvasókkal?
Hiszek abban, hogy a hajat, a bőrt és a körmöket nem csak kívülről, hanem belülről is ápolni kell. Nagyon fontos a megfelelő, változatos táplálkozás, a vitaminok és nyomelemek bevitele, a vízfogyasztás is, ezenfelül pedig különös figyelmet fordítok arra, hogy csak jó minőségű termékeket használjak, akár ápolásról, akár formázásról van szó. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az én esetemben a genetika nagyban közrejátszik, illetve a terhesség után is teljesen megváltozott a hajam mennyisége és minősége.
Van bármilyen különbség a hajápolásodban, amikor intenzív edzési időszak van, illetve amikor nincs?
Nagyon ritkán kevesebb az edzés, egy-egy hónapra szoktunk leállni. Ilyenkor észre szoktam venni, hogy a bőrömet és a hajamat nem éri annyi klór, ugyanis sokkal gyakrabban kell hajat mosnom és a bőröm is hamarabb fényesedik, de aztán kis idő elteltével minden visszaáll a rendes kerékvágásba.
Gelencsér Timi: „Felnézek az olyan emberi teljesítményekre, amikre más azt mondaná, hogy lehetetlen”
Hogyan ápolod a bőröd? Szoktad sminkelni magad?
Nagyon érzékeny bőröm van és hajlamos vagyok az ekcémára is, ezért minden bőrápolóm illatanyagmentes. Abban hiszek, hogy ki kell próbálni, mit szeret a legjobban a bőr, és ahhoz kell igazítani a rutint. Nagyon szeretem, ha a szemöldököm és a szempillám rendben van, de mivel az év nagy részében napi kétszer megyek medencébe, nem sminkkel, hanem tartós festékkel festem őket. Persze ha bárhova megyek, szeretem hangsúlyozni a szemem, és nagyon tetszene magamon a műszempilla, de úgy érzem, nem lenne kényelmes munka közben, nem érzem az uszodába valónak.
Mit szeretsz a legjobban magadon és magadban?
Magamon? Azt hiszem, a hajamat, illetve azt, hogy könnyen le tudok barnulni, ugyanakkor szeplőim is vannak. Magamban pedig az elhivatottságot és a kitartást, úgy érzem, elpusztíthatatlan vagyok.
Nemrég állami kitüntetést kaptál – Álmos is kapott, aki a férjed és az edződ is egyben, kísérőként pedig édesanyáitokat vittétek. Hogyan élted meg ezt a mérföldkövet?
Úgy érzem, bár az apukák is rengeteg láthatatlan dolgot tesznek, mégis valamilyen szinten látványosabban vannak ott, az anyukák meg általában láthatatlanok. Az ő munkájuk az, hogy mosnak, főznek, takarítanak, hogy betegségkor ott vannak, amikor aztán senkit nem akarunk elviselni magunk mellett, de ők akkor is ott vannak, ők azok, akiket először hívunk, bármi történt. Ezért döntöttünk úgy Álmossal, hogy őket visszük.
Ez egy nagyon rangos elismerés, és ahogy fogadtak minket, nem volt különbség, ugyanúgy kitüntettek mindenkit, ez szerintem egy nagyon méltó lezárása volt ennek az olimpiai és paralimpiai ciklusnak. Nagyon jó érzés, hogy előbb kitüntethették volna az olimpián résztvevőket, de megvárták a paralimpikonokat, amit nemes gesztusnak tartok. Örülök, hogy ilyen formában egyenlőség van köztünk.
Milyen a viszonyod a csapattársaiddal?
Mi nem csak csapattársak és munkatársak vagyunk, hanem sorstársak is. Mindannyiunknak van egy története, mindannyiunknak van egy fogyatékossága, amivel nem törődünk, és csináljuk a dolgunkat úgy, ahogy bárki más, és ez összeköt minket életünk végéig. Persze nálunk is vannak viták, de összességében azért nagyon összetartóak vagyunk. Számomra a paralimpia a legszebb verseny, mert ott igaz emberek vannak, és most nem magamról beszélek, hanem azokról, akiket én ismerek. Nálam sokkal rosszabb sorsú, sokkal nehezebb életutat bejárt emberek vannak ott, mégis sportolnak.
Te így születtél, ezért neked ez a természetes és a megszokott, de valószínűleg akit például baleset ért, sokkal nehezebb elfogadni a helyzetét.
Ott egy teljesen új élet kezdődik. Egyáltalán nem mindegy, hogyan állsz bele ebbe a dologba. A legkönnyebb, ha csak ülsz a kanapén és sajnáltatod magad, elvárod, hogy kiszolgáljanak. Itt is meg kell hozni azt a döntést, hogy elfogadod azt, amilyen vagy, és megpróbálod a lehető legjobbat kihozni belőle. Mindennap eldöntheted, milyen életet szeretnél élni, hiszen minden nap egy új esély.
Most, hogy húszéves lett a GLAMOUR, emlékezzünk vissza együtt: milyen érzelmek fűznek téged személyesen a magazinhoz?
A GLAMOUR karolt fel engem legelőször. A főszerkesztő, Maróy Krisztina azonnal megértett engem már az első találkozásunknál, amiért nagyon hálás vagyok neki a mai napig. Azonnal átlátta, hogy nincs különbség ép és para között, csak ember és ember van, üzenet és üzenet, így kerültem a magazin címlapjára, amiért nem tudok elég hálás lenni, hiszen régebben ehhez hasonló szinte elképzelhetetlen volt, vagy csak úgy, hogy mondjuk a kerekesszéket cenzúrázták.
Fotó: Zsólyomi Norbert, Stylist: Csillag Szilvia, Smink: Marencsák Zsófia, Haj: Radván Simon
