Danis Lídia: „Velem a legőszintébb és néha a legkeményebb, mégis úgy érzem, hogy ez a mély kötődés teszi a kapcsolatunkat igazán erőssé”
Művészi sokoldalúságával, karizmatikus jelenlétével és természetes alakításaival hamar belopta magát a közönség szívébe. Danis Lídia az elmúlt húsz évben nemcsak a színpadon nyűgözte le a közönséget, hanem filmjeivel is bizonyította, hogy helye van a legtehetségesebb magyar színészek között.
Ezeket láttad már?
Húsz éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta rengeteg szerepben láthattuk. Danis Lídia több színházban is megfordult, jelenleg a tatabányai Jászai Mari Színház társulati tagjaként nyűgözi le estéről estére a közönséget. A kezdetekről, szerepekről, az anyaságról és származási kérdésekről beszélgettünk vele.
Életed egyik meghatározó időszakát Peresztegen töltötted. Milyen alapokat kaptál itt?
Tizenkét éves voltam, amikor elköltöztünk Sopronból Peresztegre. Felnőtt fejjel visszatekintve sokkal tisztábban látom, hogy ez egy teljesen új élet kezdetét jelentette számomra. A városi iskolát egy kisebb létszámú, falusi iskola váltotta fel, amit ma is ideálisabbnak tartanék. Egy pedagógusnak harmincöt-negyven gyerek helyett tizennyolc-húsz gyerekkel kellett foglalkoznia, sokkal hatékonyabb és emberibb megközelítésnek tartom. Felsősként kerültem ebbe az iskolába, az élet itt teljesen más arcát mutatta, rendkívül élveztem a falusi közeget, ebben a környezetben találtam igazán önmagamra.
Mit gondolsz, mennyire alapozta meg mindez, hogy később a színházi karriert válaszd?
A falusi iskola nagyon jó alapot adott, sok mindenben meghatározta a későbbi utamat. A magyartanárnőm valahogy természetesnek vette, mennyire szeretem a verseket. Irodalomórán gyakran elmondhattam egy-egy verset, és ez nagyban annak köszönhető, hogy az ottani élet és iskola nem követte a világra akkor már jellemző, felgyorsult tempót.
Peresztegen minden sokkal nyugodtabb volt, ami lehetőséget adott arra, hogy több figyelem jusson mindenkire, nemcsak rám, hanem az osztálytársaimra is. Emlékszem, tizenhárom évesen részt vettem egy versmondó találkozón, amit egyébként tizenhat éveseknek hirdettek meg. Jártuk az országot, és hihetetlenül boldog voltam. Már akkor egyértelmű volt számomra, hogy később Sopronba megyek vissza, a Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumba, dráma-latin szakra.
Az irodalom, a versek és a novellák iránti érdeklődésed családi örökség, vagy ez teljesen egyedi érdeklődés?
Úgy gondolom, hogy ez egy teljesen egyedi dolog. Az viszont igaz, hogy a tanárok nagyon sokat segítettek ebben, támogattak, inspiráltak, és megadták a lehetőséget, hogy kibontakozhassak. Édesanyám sem zárkózott el ettől, sőt mindenben támogatott, próbált mindent megadni, ez a támogató családi háttér és az ő hozzáállása rengeteget jelentett nekem.
Az elmúlt húsz év alatt, mióta kirepültél az egyetemi közegből, sok minden változott a szakmában – legyen szó szemléletről, sikerekről, kihívásokról vagy a pályán való boldogulásról. Te hogy látod ezeket a változásokat?
Még mindig hihetetlen kimondani, hogy húsz éve végeztem. Az idő gyorsan elrepült, de belül sokszor még mindig ugyanannak a fiatalnak érzem magamat, aki akkor voltam. Fiatalon idealisztikus elképzeléseim voltak a színház világáról: hittem abban, hogy tehetség alapján dőlnek el a dolgok, és hogy a színészek helye egyértelműen a filmekben és színházakban van.
A pályám viszonylag gyorsan indult: már harmadévesen főszerepet kaptam a Vígszínházban, úgy éreztem, minden egyenletesen és szépen alakul, de azóta sok minden változott. A független színházak, amelyek szerintem a színházi élet szívverését adják, nehéz helyzetbe kerültek, és a sorozatok világában is némi torzulást tapasztaltam. Mára egészen mást jelent a színészet.
Szerencsére én megélhettem kivételes lehetőségeket – például az HBO-nál vagy neves magyar rendezőkkel dolgozva. Hálás vagyok a sorsnak, hogy jó műhelyekben dolgozhattam. A Vígszínház, a Szegedi Nemzeti Színház és most a tatabányai Jászai Mari Színház, ahol már tíz éve vagyok, mind olyan helyek, amelyek számomra értéket képviselnek. Jó érzés ilyen közösségekhez tartozni.
Ha visszatekintesz az elmúlt húsz évre, melyik az a pillanat vagy szerep, amire a legbüszkébb vagy?
Sok emlékezetes pillanat jut eszembe. A színházi munkák közül mindenképpen kiemelném a Szegeden töltött három évet, rendkívül meghatározó volt számomra. Juronics Tamás olyan feladatokat bízott rám, amelyekre sok színész egy egész pályán keresztül vár. Játszhattam Hedda Gablert, Makrancos Katát, a Három nővér Natasáját, és a Boldogtalanok Rózáját – mindezt rövid idő alatt. Ez egy rendkívül termékeny és kitörölhetetlen időszak szakmailag.
A filmezés terén talán a legnagyobb meglepetést és kihívást az HBO Aranyélet című sorozata jelentette, ahol Jakab Erika szerepét játszhattam. Hatalmas bizalmat kaptam az alkotóktól – Diószegi Zsombortól, Mátyási Árontól, Stalter Judittól és Fodor Judittól –, amit sosem felejtek el. Tatabányán is fantasztikus lehetőségeim voltak és vannak, például játszhattam Lady Macbethet vagy Stuart Máriát. A díjakkal kapcsolatban a sors kegyeltje vagyok, arra emlékeztetnek, milyen szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Mit gondolsz, milyen kihívásokkal szembesülnek a nők a színházi és filmes világban?
Negyvenöt évesen kezdem egyre inkább érezni, hogy a drámairodalomban jóval több szerepet írtak férfiaknak. Gondoljunk csak az összes klasszikus orosz drámaíróra – az ő műveikben is több a férfi főszerep. Ez nem egyedi jelenség, hanem szinte minden szerzőnél megfigyelhető.
Egy másik érdekes tapasztalat, az idő múlásával hogyan változik a szerepköröm. Például korábban egy darabban a polgármester lányát játszottam, míg most, ugyanabban a műben az anyát alakítom. A férfiak számára több és nagyobb volumenű szerep íródott, míg mi, nők ezekből kevesebbet kapunk.
Nem vagyok az a típus, aki ezen bosszankodik, vagy azon gondolkodik, melyik főszerepet kellene most játszanom, de egyértelműen érzékelhető, hogy a férfiak számára több választási lehetőség van, több olyan szerep, amely nagyobb teret enged az önkifejezésre. Nem akarok általánosítani, de a rendezőknél is azt érzem, hogy gyakran inkább férfikarakterekben gondolkodnak.
Volt olyan szerepálmod, amit szerettél volna eljátszani, de valahogy nem adatott meg, és most az idő múlása miatt talán már nem is lenne rá lehetőséged?
Nem igazán voltak konkrét szerepálmaim, amiket mindenáron szerettem volna eljátszani, mert az élet mindig elém hozta a megfelelő kihívásokat. Valahogy mindig azok a szerepek találtak meg, amikre talán nem is számítottam, de végül mégis rengeteget adtak. Van egy különleges emlékem: több mint húsz éve, még fiatal Nemzeti stúdiós koromban láttam Schilling Árpád rendezésében a Közellenség című előadást, amelyben Fekete Ernő és Szirtes Ági lovakat, egy kancát és egy csődört alakítottak.
Néztem, és azt éreztem, hogy valami ilyesmiért érdemes színésznek lenni. Ez mély nyomot hagyott bennem, de nem gondoltam, hogy valaha megvalósulhat. Aztán pár évvel ezelőtt hirtelen megkaptam ezt a szerepet. Csodálatos pillanatként éltem meg és meghatározó beteljesülésnek éreztem, amikor megláttam a próbatáblán, hogy én játszom a kancát. Gyakran jöttek szembe a pályámon olyan lehetőségek, amelyekről nem is gondoltam, hogy ennyire sikeresek lehetnek.
Milyen hatással van az anyaság az életedre és a karrieredre?
Számomra sosem volt kérdés, hogy a színészet és az anyaság összeegyeztethető-e. A várandósság szinte utolsó pillanatáig dolgoztam. Emlékszem, Kern András egyszer poénosan megjegyezte a színpadon, amikor már nagy pocakkal játszottam, hogy talán ideje lenne pihenni. Ebből végül vicces jelenetet csináltunk, sosem gondoltam, hogy a gyermekvállalás után fel kellene hagynom a színészettel.
Gelencsér Timi: „Felnézek az olyan emberi teljesítményekre, amikre más azt mondaná, hogy lehetetlen”
Édesanyaként sokkal komplexebben látom a világot, ami a színpadon is hozzátesz a munkámhoz. Az anyaság csak gazdagította a gondolkodásomat és a szakmaiságomat. A fiam születése után hamar visszamentem dolgozni, de nagyon figyeltem arra, hogy a gyerekemnek biztonságos és állandó környezete legyen. Mindig ugyanaz a bébiszitter vigyázott rá, és különválasztottam a színházat a családi élettől. Nem akartam, hogy a gyermekem a színház világában nőjön fel.
Milyennek látod a magad anyaként?
Alapvetően egy őrlődő anyának tartom magam, aki mindig a hibákat keresi magában, és ritkán érzi, hogy valamit tökéletesen jól csinál. Ugyanakkor a fiammal való kapcsolatom nagyon őszinte és nyílt, és ez egy erős kapcsot hozott létre köztünk. Emlékszem, kicsi korában, esténként fürdés közben sokszor beszélgettünk, ilyenkor gyakran kiöntötte a lelkét, megosztotta velem a közösséget érintő problémákat és a saját érzéseit.
Ez a szokás azóta átalakult, de a mai napig megmaradt a nyílt kommunikáció közöttünk. Időközben tizenhat éves lett, teljesen más személyiség, mint én. Lazább, kevésbé görcsös, és sokszor olyan bölcs dolgokat mond, amelyek engem is nevelnek. Velem a legőszintébb és néha a legkeményebb, mégis úgy érzem, hogy ez a mély kötődés teszi a kapcsolatunkat igazán erőssé.
Roma származásúként hogyan éled meg a kettős identitást a magyar társadalomban és a színházi közegben?
Mostanra a roma származásom már nem kérdés, ebben az életszakaszomban inkább arra koncentrálok, mit tehetek más roma származású gyerekekért, felnőttekért. Már nem az a lényeg, hogy magamat hova pozicionálom ebben, vagy hogyan élem meg a származásom, mert ezt már feldolgoztam. Gyerekkoromban persze voltak sérelmek – hiszen a gyerekek egymással tudnak a legkegyetlenebbek lenni –, de ezeken túlléptem. A pályámon csak jó dolgokat tapasztaltam, nem ért bántás a származásom miatt, és ezt pozitívan élem meg.
Sokáig egyáltalán nem játszottam olyan szerepeket, amelyek a származásomhoz kapcsolódtak volna. Nagyon érdekes, hogy a rendezők általában nem is gondoltak rám ilyen szerepekben, mert az arcvonásaim miatt nem láttak tipikusan romának. Inkább valami egzotikusabb, indiai vonásokat társítottak hozzám. Ezért a pályám nagy részében teljesen más karaktereket alakíthattam, és nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan széles skálán mozoghattam.
Ez számomra mindig azt bizonyítja, hogy a színészetben, ahol képzelőerő és alkotóerő találkozik, végül teljesen mindegy, milyen a bőrszíned. Persze később érkeztek olyan szerepek is, amelyek kifejezetten kapcsolódtak a származásomhoz. Megtapasztalhattam, hogy egy bizonyos pont után a tehetség, az alkotóerő és a rendezők képzelőereje számít, nem pedig a származás. Ez hatalmas ajándék, és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sokszínű szerepeket játszhattam.
Mit tanácsolnál azoknak a fiatal roma művészeknek, akik most indulnak el a pályán?
A sikerhez mindenképpen kitartás kell. Ha van célod és vannak álmaid, akkor érdemes ezekért dolgozni, de nem görcsösen, mert az könnyen visszaüthet. Fontos, hogy mindig legyen B opció, mert az élet tele van lehetőségekkel. A kitartás és az álmaid melletti elkötelezettség viszont mindenképpen előre visz.
Mit szeretnél átadni magaddal kapcsolatban az embereknek?
Leginkább a színpadon szeretném megmutatni, hogy ki vagyok. Tudom, hogy az emberek gyakran kíváncsiak az ismert emberek privát életére is, de én úgy érzem, hogy nem vagyok elég érdekes ahhoz, hogy a magánéletemmel foglalkozzam a nyilvánosság előtt, és nem is akarok mesterségesen kreált érdekességeket gyártani magam köré. A legnagyobb örömet az jelenti, ha valaki eljön a színházba, és megnéz egy előadást, amiben szerepelek. Ez az a tér, ahol igazán meg tudom mutatni magamat.
Fotó: Zsólyomi Norbert, Stylist: Csillag Szilvia, Smink: Nyírő Fruzsina, Haj: Radván Simon, Köszönet a helyszínért a Kozmo Hotel Budapestnek!