Annoni Zita: „Azt mondani, hogy egy nő negyven felett már ne csináljon semmit, hatalmas hülyeség”
A változás elkerülhetetlen az évek során, és bár sokan félnek tőle, nem mindig jelent rosszat, sőt. Azonban fontos, hogy legyenek olyan alapértékeink, amelyek állandóak, stabilak és megingathatatlanok. Annoni Zita nem fél a változástól. Mert újba kezdeni, tanulni, küzdeni és alkalmazkodni, miközben pontosan tudja, melyek azok a stabil értékek az életében, amelyek bármilyen változás is jön, mindig állandóak.
Ezeket láttad már?
A mindig optimista és pozitív Annoni Zita lelkesen mesélt róla, miért érdemes belevágni valami újba, hogy az évek és új élethelyzetek során hogyan változik mindaz, amit állandónak hittünk, és hogy ez miért nem is baj, hiszen velünk és az életünkkel együtt változik az is, ami a boldogságot jelenteni.
Sokan félnek a változásoktól az életükben. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez?
Huszonkilenc éves voltam, amikor beiratkoztam főiskolára, hogy fotográfiát tanuljak. A Budapesti Kommunikációs Főiskolán az első ilyen szakirányú osztályok egyikének voltam a tanulója, nálam tíz évvel fiatalabbakkal, nappali tagozaton. Ez azért elég nagy változás volt ahhoz képest, amit addig csináltam.
Egy kicsit talán későn érő típus voltam ebből a szempontból, de korábban nem volt lehetőségem főiskolára járni, a szüleim nem tudták volna ezt anyagilag támogatni, úgyhogy felnőtt korban kezdtem el. Azt mindig is tudtam, hogy szeretnék diplomát, a fotózás pedig nagyjából huszonhat éves koromban jött az életembe, de harminckét-harminchárom éves voltam, mire diplomát kaptam, szóval a változástól nem félek.
Mennyire jellemző rád, hogy nagyon előre gondolkodsz és a jövőre készülsz?
Nagyon fiús lány voltam, sőt vagyok talán még mindig, de korábban a szépségipar, a szépségversenyek világa távol állt tőlem. Véletlenül csöppentem bele, és abból a környezetből, ahol én felnőttem, nagyon jó kiugrási lehetőség volt, amivel éltem, de nem terveztem. Az előre tervezésben jó vagyok, mindig jár az agyam, az unalom az egyik félelmem.
Most például beiratkoztam egy barista tanfolyamra, amit a gyerekek mellett picit nehezen tudok elkezdeni, de mindig van valami, amit szeretnék tanulni, kíváncsi vagyok. Az, hogy mindig van benned egy egészséges kíváncsiság, az frissen, fiatalon tart. Az egyik kisfiam is ilyen, mint én. Rengeteget kérdez, kíváncsi, nyitott a világra, ahogyan én is.
Huszonkilenc évesen bele mertél vágni valami újba. Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik karrierváltáson gondolkodnak, akár ennél idősebb korukban?
Biztatom őket, hogy merjenek lépni, ha meg sem próbálják később bánni fogják. Nekem is van olyan ember a környezetemben, akitől mindig azt hallom: „jajj, de kár, hogy nem csináltam” – pedig ott volt a lehetőség, de elszalasztotta őket. Meg kell próbálni, lehet, hogy nem sikerül, de egy próbát megér.
Megértem azokat, akik nem szeretnék otthagyni a biztosat a bizonytalanért, viszont vannak olyan életszakaszok, olyan munkák, amiket a jelenlegi biztos mellett is el lehet kezdeni. A modellkedés mellett kezdtem el fotózni, és amikor már a fotózásban jobban ki tudtam teljesedni, és volt annyi megkeresésem, akkor a modellkedést el tudtam engedni. Harminckilenc évesen lettem édesanya, negyvenkét évesen szültem a második gyerekemet. Azt mondani, hogy egy nő negyven felett már ne csináljon semmit, hatalmas hülyeség.
Gondolom, hogy korábban sem volt két egyforma napod, most két kisgyerekkel meg végképp nincs.
Még két egyforma éjszakám sincs!
Hogyan kezeled a váratlan helyzeteket, jól tudsz működni a káoszban?
Átlátom a káoszt, de nem szeretem. Jobb rendezettebben létezni, hogy tudom, mikor hova kell menni, mit kell csinálni, minek van itt az ideje, és egyébként a gyerekeknek is az a jó, ha rendszer van az életükben. Olyan vagyok, hogy ha beáll az agyam egy bizonyos dologra, és valaki ezt megbillenti, mert mondjuk valami történik, azt nem viselem jól. Megoldom, de nem viselem jól.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy késős típus vagyok, mióta gyerekeink vannak, azóta ez még gyakrabban előfordul, mert valami biztos, hogy mindig történik. De próbálok rendszerben élni, rendet tartani otthon, mert egyszerűbb így az élet, igaz, most már nem zavarja a szemem, ha úgy fekszem le, hogy például nincsenek elpakolva a gyerekek játékai.
Ez régebben nem ment, most már úgy vagyok vele, hogy reggelig megvár. Az elmúlt tíz évben Gianni mellett kicsit kocka lettem, most is utazunk, a bőröndömben külön kis tasakban vannak a fehérneműk, egy másikban a pólóim, egy harmadikban a nadrágjaim, minden rendszerezve.
Amikor megbeszéltük az interjú időpontját, említetted, hogy Olaszországba utaztok. Mi az, amit az olasz kultúrából, életszemléletből átvettél, ami megfogott?
Talán pont idén nyáron tűnt fel igazán, hogy amikor egy boltban meglátják, hogy gyerekekkel vagy, előreengednek, sőt szólnak, hogy menj előre a kasszához a nagyobb bevásárlóközpontokban is. Nagyon tetszik, hogy ennyire figyelnek egymásra.
Gyerekkoromban sokat voltunk a szabadban, a nagyobb, nyolc-tíz évvel idősebb testvéreim is vittek magukkal focizni, rengeteg időt töltöttünk egymással, a szabadban, a friss levegőn. Hasonló élményei vannak Gianninak is. A gyereknevelésben emiatt van bennem valamiféle lazaság, és ugyanezeket az értékeket szeretnénk átadni a gyerekeinknek is.
Beszélgettünk sokat változásokról, azon gondolkodtál már, melyek azok az állandó alappilléreid, amelyek mindig is ugyanolyan fontosak maradtak a családközpontúság mellett?
Mindig nagyon egyenes voltam, és a becsületességből sem engedtem soha. Azt gondolom, hogy olyan ember vagyok, akire lehet számítani, bármi történik, és mindenben ott vagyok, legyen szó munkáról, beszélgetésről, bármiről. Ha valamire a szavamat adom, akkor nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy azt ne álljam, ez nekem egyértelmű. Nagyon maximalista is vagyok a munkámban, ami néha nagy teher is, mert amíg nem vagyok teljesen megelégedve az elkészült anyaggal, addig nem tudok továbblépni. És szerintem a vidámság is mindig megvolt bennem, és ez nem változik.
Az változott, hogy mi jelenti számodra a boldogságot?
Régen nagyon boldog voltam, mikor tizenkilenc évesen eljöttem otthonról, és úgy lehettem a magam ura, hogy nem volt bennem szorongás vagy félelem. Nem húztak vissza a családom által kijelölt korlátok, amelyek az ő korlátaik voltak, hanem szárnyalhattam, élhettem, kiteljesedhettem, és ez az önállóság egyben boldogságot is jelentett.
Ma már teljesen mást jelent a boldogság. Küzdöttem a gyermekáldásért, és nagyon vártam a pillanatot, amikor ez megadatik. Alapvetően ritkán mutatom ki az érzelmeimet, ilyen családból jöttem, de mióta gyerekeim vannak, teljesen új érzéseket élek meg.
A boldogság ma azt jelenti számomra, ha a gyerekeimmel együtt tudok olyan hangulatba kerülni, mondjuk egy karácsonyi időszak alkalmával, amikor olyan családképet alakítunk ki, ami az én gyerekkoromban nem volt, és ez nagyon megnyugtató érzést kelt bennem.
Mindig keresem, mi mindent tudunk együtt csinálni, hogyan tudunk készülni az őszre, a karácsonyra, a tavaszra és a többire, és mikor látom az arcukon, milyen boldogok, vagy mikor anyák napjára készülnek nekem valamivel, ma már ezek a közös dolgok jelentik számomra a boldogságot.
Fotó: Zsólyomi Norbert, Stylist: Pintér Judit, Smink: Rajó Zita, Haj: Radván Simon
Helen Keller megmutatta, hogy nem létezik lehetetlen: vakon és siketen sikerült lediplomáznia