Tegyük fel a nehéz kérdéseket is: kinek van helye az életünkben és kinek nincs?

Fotó: S.Tóth Márta

A következő buszon rajta leszek én is!!* br *!- tavaszi nagytakarítás -

Ha az életre gondolok, mindig egy busz jut eszembe, amelyre időnként felszállnak emberek, majd váratlanul leszállnak, egyesek ülnek és csak néznek ki az ablakon, mások meg érdeklődően vizsgálják az utat, amelyen közlekedek. Jönnek, mennek, beszélgetnek, leszállnak, felszállnak, csendben vannak, álmodoznak, sírnak, nevetnek. Utaznak. Kapaszkodnak. Vannak, akik erősen, mert nem ismerik a kanyarokat és a sebességet sem mérik fel. Vagy nem bírják. Vannak azok a kapaszkodók is, akik csak élvezik, hogy kapaszkodhatnak. A buszt mindez nem zavarja, a maga útján közlekedik a végtelennek tűnő úton.

Én vagyok az a busz. Én vezetem. Ezek az utasok az emberek az életemben. A busz örökké mozgásban van, a megállókban megáll, hogy ki- és beszállhassanak az utasok, teszi a dolgát. Ez a dolga? Ki tudja, mi a dolga? Ő tudja? Csak ki- és bezárni az ajtókat? Érdemes lenne figyelni, ki miért utazik és hová tart. És ha már valahova együtt tartunk, meddig és miért.

Az életben valahogy úgy utazunk, hogy mindig többet várunk és többet akarunk, mint amit lehet, vagy ami jár nekünk. Nagyon fontos lenne, hogy megértsük pontosan, ki miért van velünk az úton, és hogy milyen állapotban van a buszunk. Időnként hátra kell fordulni, és felmérni: nem töltöttük túl? Mindenki váltott jegyet? Kellemes a helyzet az utastérben? Rendszerint elszalasztjuk az alkalmat arra is, hogy megkérdezzük utasainkat: hogyan látnak minket, miért a mi buszunkat választották és főleg, merre tartanak, mik a szándékaik. Íme, a legcélravezetőbb kérdések - elsőre bátorságnak tűnhet feltenni őket, de higgyék el, megéri megpróbálni.

Hová tartunk?

Így, együtt. Furcsa, de a legtöbb utas e kérdés hallatára megijedne, hisz sokan nem gondolták végig tudatosan, mit is csinálnak ezen a buszon. Nézzük meg, találunk-e olyan társat az utastérben, aki ugyan váltig állítja, hogy imádja ezt a járatot, de sosem vált jegyet és nem köszön a sofőrnek. A legegyszerűbb módon, őszintén és empátiával kell feltenni a kérdést, hiszen lehet, hogy az illetőnek fogalma sincs a valódi válaszról.

Hogy érzed magad a társaságomban?

Általában ez a kérdés feleslegesnek tűnik, mert azt hisszük, nagyjából úgyis érzékeljük, hogyan érzi magát a másik velünk, erről folyamatosan jelzéseket is kapunk. Csakhogy a jelzéseket mi értelmezzük, és könnyen lehet, hogy a saját észlelésünk eredményét visszavetítjük a másikra. Ezért egyenesen kérdezni a legjobb. Ha ezt vállaljuk, készüljünk fel az egyenes válasz fogadására. Higgyük el, amit hallunk, akkor is, ha kellemetlen. Fontos, hogy ez után mi is meséljük el, mit gondolunk ugyan arról a kérdésről.

Mi az, amit a legjobban szeretsz bennem?

Számtalan kutatás bizonyítja, hogy az ember hajlamos sokkal szigorúbban értékelni saját magát, mint a környezete őt. Ajándékozzuk hát meg magunkat időnként ezzel a kérdéssel, köszönjük meg a választ és mi is mondjuk el a körülöttünk lévőknek, mit szeretünk bennük a legjobban.

Mi kellene hozzá, hogy több időt töltsünk együtt?

Ködlovag típusú ismerőseink esetében, akikkel mi ugyan nagyon szeretünk együtt lenni, ők viszont időnként eltűnnek, elhanyagolnak minket, talán ez a legjobb módja, hogy megszabaduljunk a nehezteléstől. Jó, ha a kérdést őszinte dicséret előzi meg, vagy esetleg pár gondolat arról, hogy mennyire fontos számunkra a közös út. Ha kiderül, hogy az illető nem érez egyformán velünk, az sem a világ vége. Felszabadító érzés lesz, hogy elmondhattuk, mit érzünk, és hogy végre tudjuk, hányadán állunk.

Mit szeretnél leginkább elérni az utazásunk során?

Amennyiben esetleg az az érzés van bennünk, hogy egyesek folyton felrúgják, vagy figyelmen kívül hagyják a szabályainkat – mondjuk, csak két nap múlva hívnak vissza, vagy borítékolható, hogy késnek – érdemes ezzel a kérdéssel kezdeni a tisztázó beszélgetést. Magyarázzuk el, hogy talán ezekkel a határsértésekkel együtt is tudjuk folytatni közös utunkat, de csak akkor, ha megértjük, miért is jó az illetőnek, hogy így viselkedik. Ha fontos neki a személyünk, akkor őszintén válaszolni fog. Ha nem akarja megosztani a szándékait, mégis úgy döntünk, hagyjuk tovább utazni, szabjunk ki új szabályokat és tudatosítsuk benne meg magunkban, hogy a helyek limitáltak, ahogyan az idő is. Így nem érhet senkit nagy meglepetés, ha egyszer le kell szállnia.

Hogy éreznéd magad az én helyemben?

Arrogáns, okoskodó, lekezelő, vagy hideg, szenvtelen szülők esetében, akik folyton meg akarják szabni az irányt és célt, hatékony ez a kérdés. Nyugodtan kellene feltenni. A válasz jó eséllyel olyasmi lesz, hogy ők tényleg jobban tudják, bízzunk csak bennük. Abban bízzunk is, hogy a jó szándék és a szeretet vezeti őket. De ne felejtsük el, hogy az út, amin vagyunk, akár jó, akár nem, a miénk, és leckékkel, örömökkel, kanyarokkal, utasokkal tarkított. Erősítsük meg a szülőkben, hogy sok mindent tanultunk már tőlük, és kérjük, hogy meséljenek a saját életükről. Például így: Mi az, ami a legjobban tetszett abban a korban, amiben én most vagyok? Mi az, ami nem tetszett akkor? Mit tennél, ha a mostani eszeddel lennél abban a korban?

Mi is megtehetjük. Nekünk is jár. Megérdemeljük. Így születtünk. Boldognak. Ártatlannak. Kíváncsinak. Nagyon sokat kérdeztünk. És újra kérdeztünk, amíg körülöttünk mindenki elfáradt és mégis válaszolt. Most is lehet ugyanígy. Senki sem állíthat meg, hogy jobb életet éljünk, egy tisztább, színesebb buszban. Abban, amelyik arra megy, amerre a boldogság jár.

Szerző: S. Tóth Márta life&business és egészségügyi coach, NLP tréner