´Kell egy kis idő, mire az agyad megszokja az új képet a tükörben´- interjú Király Lindával

Sokan azt gondolják, Amerika a lehetőségek hazája, tehát ha onnan jössz csak úgy hullanak az elismerések az öledbe.

Nem számít, hogy honnan jöttél, elszántság és akarat kell, hogy elérd a célodat. Kőkemény munka és küzdelem van mögöttem, amihez mérhetetlenül nagy erő is kellett. Annak idején a szüleim is úgy mentek ki Amerikába, hogy nem volt semmijük, és ebből a semmiből építettek fel valamit. Aztán azt is elvesztették, majd újra talpraálltak. A testvéreimmel tizenötéves korunk óta dolgozunk, mindig úgy neveltek minket, ha akarunk valamit, akkor azért bizony meg kell dolgozni. Nagyon hálásak vagyunk ezért! Ennek is köszönhető, hogy amikor a legnagyobb mélyponton voltam, akkor sem adtam fel.

Hogy lehet a népszerűséget egy tinédzsernek feldolgozni?
Nem volt egyszerű, hiszen a népszerűséggel járó új helyzethez nehézségek is társultak. Amerikában születtem, kint nőttem fel, épp akkoriban érkeztünk Magyarországra, amikor a film főcímzenéjét elénekelhettem, viszont még nem beszéltem valami jól magyarul. Egyébként azért költöztünk vissza, mert anyukám beteg lett, kint kezelték, több műtéten és kemoterápiás kezelésen esett át. Az orvosok azt mondták, hogy kevesebb, mint 13% esélye van a gyógyulásra. Anyukám úgy érezte, hogy jót tenne a lelkének, ha hazaköltöznénk, amikor pedig egyre egyértelműbbé vált, hogy javul az állapota, nem volt kérdés, hogy itt maradunk. Ez egy nagyon nehéz időszak volt számunkra.

Nem beszélve arról, hogy az új közeg és az új nyelv is egy nehezítő tényező lehetett.
Emlékszem, úgy kezdtem el a konzervatóriumot, azaz a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumot, hogy akkor barátkoztam a magyar nyelvvel, nem tudtam írni, olvasni. Kegyetlenül nehéz volt, végül egy félév után átkerültem a BME International Secondary Grammar Schoolba, amely egy Budapesten működő angol nyelvű gimnázium, így a nap egyik felét ott töltöttem, a másik felét pedig a konziban.

Mikor érezted először, hogy muszáj változtatnod az életviteleden?

Régóta érett bennem a változás gondolata, mindig is tudtam, hogy szükségem van rá, csak rendszerint elhessegettem és nem foglalkoztam magammal. A testi tűnetek viszont egyértelműen jelezték, hogy valami nincs rendben. A hormonzavarok, ödémák, depresszió, alvászavarok, pajzsmirigy probléma mellett az tette fel az i-re a pontot, amikor elmentem egy hathetes léböjtkúrára, ahol napi 400-500 kalóriát vittem be, és rendszerint tíz kilométereket sétáltam, a végére mégis plusz három kilóval zártam a tábort. Miután a sok testi tünet mellett kiderült, hogy az agyalapi mirigyemben is van egy ciszta, úgy éreztem itt az ideje, hogy csak magammal foglalkozzak. A sok sikertelen fogyókúra után, szinte utolsó mentsvárként jött a műtét gondolata. Nagyon büszke vagyok rá, hogy volt bátorságom ezt a lépést megtenni.

Sokszor hiába változik meg a fogyással a külső, hajlamosak vagyunk a régi énünket látni a tükörben. Te el tudtad engedni a régi Lindát?
Világ éltemben fogyókúráztam, emlékszem, amikor először lefogytam, nem akartam elhinni, hogy egy teljesen új nő köszön vissza rám a tükörből. Most az első mínusz húsz kiló után csináltunk egy nagy fotózást, majd elküldte a fotós a képeket. Nem hittem el, amit látok, még rá is szóltam, hogy ne retusálja ennyire a képeket, mire ő közölte, ezek még csak a nyers fotók. A testi változás mellett óriási szerepe van a lelki folyamatoknak is. Kell egy kis idő, mire az agyad megszokja az új képet a tükörben, viszont, ha valamiért ezt nem sikerül feldolgozni, érdemes pszichológus segítségét kérni.