Viszlát, Gogolák elvtársnő!

"Szeretném felhívni a figyelmét, ha meghívnak egy komoly beszélgetésre egy közéleti tévébe, akkor nem forró nadrágban (sic!) jelenek meg és beszélgetés közben nem kacarászom, mert sajnos a témák egyáltalán nem adtak okot a gyermeki, gömbölyű kacajokra. Van bizonyos öltözködési kultúra. Ha visszanézi az adást, nyilván elgondolkozik majd egy cseppet."

Mindez csupán néhány részlet ma Magyarországon egy huszonéves magyar újságírónő levelesládájából, ahova, néhány üdítő kivételt leszámítva, hosszú ideje kizárólag hasonló üzenetek érkeznek, nagy tételben. - És még mielőtt bárki azt gondolná, hogy az öltözködéssel kapcsolatos cyberbullying, vagyis netes zaklatás pusztán a képernyőn megjelenő újságírónőket, női közéleti személyiségeket érinti, annak ne legyenek illúzió: sajnos ugyanúgy sorozzák a férfiakat is. (Arról nem is beszélve, hogy a kéretlen, mocskolódó és/vagy fenyegető üzenetek hány magyar kis-és nagykorú életét keserítik meg.)
Ma reggel például azzal hívott fel egy idősebb férfi kolléga, aki az egyik közéleti csatornán nem rég került műsorvezetői szerepbe, hogy a kedves nézők hetek óta szinte egyetlen érdemi reflexiót sem küldtek a beszélgetős műsorban elhangzottakkal kapcsolatban, cserébe tömegével kérik ki maguknak a testzsírszázalékát, illetve testtömeg-indexét. Megfelelni pedig képtelenség, mert az ország két részre szakad: a kolléga vagy aggódni valóan sovány, vagy aggódni valóan kövér.

A példákat és a történeteket napestig lehetne sorolni, a Magyarországon egyre ijesztőbben eluralkodó felületesség így is szembetűnik. - Könnyen lehet, hogy választásokat érvek és politikai programok helyett a demagógiához jól passzoló almazöld inggel, szalmakalappal, focista frizurával, netalán Gucci táskával és Rolex Datejust-tal fogják megnyerni?

Az egyáltalán nem viccnek szánt viccet félretéve, kétségtelen, hogy a televízió vizuális műfaj, ezen túl kommunikációs elméletek tömkelege bizonyítja a megjelenés, az öltözködés jelentőségét, mindez mégsem indokolja, hogy a tartalom ennyire háttérbe szoruljon a formával szemben. Ki ne hagyná ott azonnal azt a férfit/nőt a randi során, aki azt mondja, hogy olyan csinos vagy, hogy egyszerűen képtelen vagyok arra figyelni, amit mondasz, vagy B-verzió szerint: én nem arra figyelek, amit mondasz, hanem ahogy mondod. – Ezzel kapcsolatban is számtalan szívmelengető élményem van.

Visszatérve a zaklató, fenyegető üzenetekre, ezek még akkor sem indokoltak, ha történetesen közszereplőkről beszélünk, akiknek ugye szokniuk, meg bírniuk kell. Persze, de nem mindent!

Miért beszélek zaklatásról? Miért ne fogalmazná meg bárki a problémáját, miért ne lehetnének bárkinek ellenérzései? Természetesen nem arról van szó, hogy a kritikának nincs helye, és soha többé ne beszélgessünk, ugyanakkor nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy kérdés nélkül kinyilatkoztatni a véleményünket a másikról, lényegében nem más, mint hatalmi gesztust gyakorolni a másik felett. Mindez pedig a nyilvános szerepléstől függetlenül ugyanúgy érvényes az élet bármely más területén, beleértve a magánéletet is.

Ha elmondom, hogy milyen vagy, anélkül, hogy arra előzetesen engedélyt adtál volna bármilyen formában, azzal ítéletet hozok feletted. Én vagyok az, aki önkényesen megtehetem, hogy ítélkezek, vagyis skatulyákba teszlek, és végső soron elmondom, hogy a lényed, a létezésed jó-e, rossz-e, egyáltalán megengedett-e. A fájó szavaktól pedig már csak egy lépésre vagyunk a valódi bántalmazástól, a tettektől, és az áldozathibáztatástól, amikor a miniszoknya a nemi erőszak zöld lámpájává válik. Holott Singer Magdolna írónő példájával élve, nehogy már a szép, érett piros almát tegyük felelőssé azért, mert egy tolvaj a piacról elemelte?!

Éppen ezért sem szabad elmenni szó nélkül a trollok és az önkéntes agresszorok mellett, akik homályos normák, "bizonyos öltözködési kultúrák" és a ki tudja milyen vizek felett lebegő illemszabályok mögé bújva élik ki a frusztrációikat, és követnek el határsértéseket. Pedig minden megalázás és bántalmazás melegágya a határteremtás hiánya. Énhatárok: húzzuk meg őket bátran, talán kevesebb eséllyel kerülünk áldozat szerepbe.

Hercsel Adél