Több, mint tartásjavító módszer: az Alexander-technika segít magadra irányítani a figyelmet

Az interjú előtt, hogy némi fogalmam legyen a témánkról, Juli engem is beültetett a technikához nélkülözhetetlen tükrök közé, s csak annyit kért tőlem, hogy kényelmesen helyezkedjek el. Mikor körbenéztem, oldalról, hátulról is megszemlélve azt, aki vagyok, megriadtam a látványtól.

„Néptáncoltam sokáig, de szétment a térdem, aztán volt egy esésem: zongoraórára szaladtam, kottákkal a kezemben, mikor megbotlottam a villamosmegállóban. A jazztanszékre akartam felvételizni, énekszakra – de erről is lemondtam. Keletkezett egy nagy űr az életemben, és akkor kerültem ki Izraelbe. Ott jött, ebbe a vákuumba, az Alexander-technika, egy amerikai énekeslánnyal való találkozásnak köszönhetően” – emlékszik vissza Juli, aki huszonöt éve foglalkozik a világszerte elterjedt módszerrel.

Miért szokunk meg egy-egy rossz tartást annyira, hogy azt érezzük természetesnek? Miért nem jelez az idegrendszer?

Jelez – csak nem tudjuk dekódolni, vagy nem akarjuk. Annak idején én sem tudtam megfogalmazni, miért ennyire érdekes számomra az Alexander. Már kezdetben is olyan sokrétű önreflexiós folyamatot indított el, ami a korábbi, kamaszkori útkereséseken túlmutatott. Visszajöttem Izraelből és elkezdtem járni egy itteni tanárhoz, de nem sokkal később kimentem Amerikába, és végül ott diplomáztam, Los Angelesben. Az Alexander-tanárképzést sokan választják másodszakmának.

Zenészek vagy színészek számára érthetően fontos ez a testképpel összefüggő önreflexió, de, mint mondtad, nem csak az előadóművészek számára hasznos.

Legtöbben azért tanulják, hogy feszültségmentesebben, hatékonyabban tudják a dolgaikat csinálni, legyen az a gyereknevelés vagy a számítógép előtt ülés. Los Angelesben az Alexander-technika elsősorban a színészképzésre koncentrál. Volt ott egy tanárom, aki elég hamar elhívott asszisztensnek, beleszagolhattam a tanításba.

Máig foglalkozol a Snétberger-központ tizenéves zenészeivel, dolgoztál profi táncosokkal a Kortárs Táncművészeti Főiskolán, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanítottál. Járnak hozzád a karrierjük csúcsán lévő klasszikus és jazz-zenészek.

És sok anyuka, apuka, pszichoterapeuta és coach is. Szakmai identitástól függetlenül, a hozzám fordulók kilencvenkilenc százalékával oda lyukadunk ki, hogy a testi feszültségeik abból fakadnak, hogy folyamatosan úgy érzik: nem elég jók.

Anyukánk nem mondta elégszer, hogy de ügyesek vagyunk!? Eltöprengtem azon, amit mondtál: nem kell nagy traumákat keresnünk a tüneteinkhez.

Transzgenerációs traumája, Európában élve, mindenkinek van. De van, aki felelősséget tud vállalni azért, ami belőle lett, és van, aki még hatszáz év múlva is a felmenőit ért, valóban súlyos traumákkal takarózik – míg szembenéz végre a viselkedésbéli megszokásaival. Ezek másrészről védekező mechanizmusok. Ám, ha ezek a minták, attitűdök ránk égnek, a védőpajzsunk, amitől azt várjuk, hogy kevésbé legyünk sebezhetők, önszabotáló súlyként nehezedik ránk. Magamra húzok egy szerepet, egy pózt, ami nem én vagyok, s ami lassan összenyom.

Hogy tudunk megszabadulni ettől a fölösleges nyomástól?

Közhely, de ki kell mondani: a kulcs a változáshoz az, hogy máshogy reagáljunk, mint ahogy szoktunk. Már pici gyerekkorban beidegződhet, hogy úgy viselkedjünk, amivel megfelelünk a vélt vagy valós elvárásoknak.

Hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek, elismerjenek minket, nem? Te mikor kaptál olyan visszajelzést, amit kudarcként éltél meg? Az első pofont?

Tizenhat évesen, énekesként. Azóta tudom, hogy az a kritika kontraproduktív, ami bántás. Mikor kinyitjuk magunkat, akár a színpadon, akár egy kapcsolatban kitárulkozunk, és beletaposnak a gyomorszájunkba, nehéz jól reagálni.

Kepes Juli 25 éve foglalkozik a világszerte elterjedt módszerrel

Tíz éve úgy döntöttél, hogy újra elkezdesz foglalkozni az énekléssel is.

Természetellenes volt, hogy lehasítottam magamról egy fontos részemet. Úgyhogy elkezdtem járni Kamondy Ágihoz és Pocsai Krisztához énekórákra. Ahogy az éneklésben, vagy a gyereknevelésban, vagy bármiben, amiben elmélyülök, én az Alexander-technikában is az őszinteséghez, saját magamhoz tudok közelebb kerülni. Ez a módszer arról is szól, hogy miképp tudom annyira felbátorítani magam, hogy belevágjak abba, amit csinálni szeretnék. S hogy elfogadjam: nem kell, mert nem is lehet, hogy mindenkinek tessen az, aki vagyok.

A legtöbb emberből, aki „a kezem közé került”, előbb utóbb kijön a tökéletességre vágyás: majd akkor laza leszek, amikor eljutottam a tökéletességig, mondja a zenész, a színész, az anyuka. Amikor megkérdezem, hogy te kit szeretsz hallgatni, kik a példaképeid, felsorolnak három olyan előadót, akik kifejezetten arról ismertek, hogy távol vannak a tökéletestől – viszont őszinte, sűrű jelenlétük van a színpadon például.

Hitelesek?

Igen. Mégsem jutnak el a legtöbben oda, sem abban, amit csinálni szeretnének, sem egy baráti beszélgetésben, vagy egy párkapcsolatban, hogy maguktól rájöjjenek arra, hogy az előítéletmentes figyelem, a jelenlét visz közelebb a célhoz. Arról a figyelmi minőségről beszélünk, amivel minden egészséges kisbaba születik. Hároméves korig még minden gyerek képes erre az éber, pásztázó figyelemre, de utána – és ez tragédia – a szocializációnk során az önszabotálásra kapunk folyamatos megerősítést. Arra a viselkedésre, ami másnak, a környezetünknek megfelel.

Mit tanulhatunk a gyerekeinktől?

Jó sok gyerek van a családban, ezt a nyitott figyelmet és odafordulást nem csak az Alexander-technikából hozom, hanem anyukámtól is, aki gyógypedagógus. Nagyon sokat kaptam tőle. Megrázó volt a saját gyerekeimmel átélni azt a totális bizalmat, amivel felém fordulnak, hogy megtisztelnek azzal, hogy „felvállalják” a sebezhetőségüket. Anyaként érezzük, hogy nem élhetünk vissza a gyerekeink bizalmával.

Itt csúszik meg sok anya-gyerek kapcsolat?

Igen, mikor azt várják tőled, gyerekként, hogy viselkedj úgy, ahogy anyunak komfortos, konfliktusmentes – és akkor majd megsimogatják buksidat, és azt mondják: jó kislány, ügyes vagy. Mikor a gyerekem hazajön, és mond valami meredeket, mert mond néha, és van, hogy én is túlreagálom. Ez egy folyamatos tanulási folyamat, nem mondom, hogy mindig sikerül, de egyre inkább teret tudok tartani, nem reagálok azonnal.

Folyamatosan dolgozni kell magunkon?

Igen, nem működik semmi enélkül. Ha így nézzük, én mindig „alexanderezem” – számomra ez egy tudatállapot, amiben a döntéseimet meghozom.

Mit szeretnének elérni a hozzád fordulók?

A cél az, hogy a saját kezünkbe vegyük a tudatos önirányítást, ne mástól várjuk a megoldást. Ehhez önreflexió kell, azt kell megtanulni, hogyan tudjuk a figyelmünket akkor is magunkra irányítani, ha bármi másban vagyunk épp elmélyülve.

Nevezhetjük ezt folyamatos önkontrollnak?

Bárhogy nevezzük is, tudatosítanunk kell magunkban, hogy vannak választási lehetőségeink. Ha nem akarjuk „robotpilóta üzemmódban” élni az életünket, mindig rácsodálkozva, hogy: jé, már megint ez történt velem… Igen, ez történt megint veled, mert megint ugyanúgy viselkedtél. Ha nem éljük meg ezt az ok-okozati összefüggést, hogy a saját viselkedésünk befolyásolja a dolgok kimenetelét, nem leszünk képesek a változásra.

Igyekszem azt is megértetni a hozzám fordulókkal, hogy ne azt várják tőlem, hogyha majd így tartják a fejüket, akkor jó lesz, ha meg úgy, akkor nem. Szeretném átélhetővé tenni, mennyivel könnyebb, hatékonyabb, feszültségtől mentesebb a létezés, ha magunkhoz őszinték vagyunk, ha magunkhoz közelebb jutunk – és ha ezt az integritást, önazonosságot meg tudjuk őrizni a másokhoz való kapcsolódásunkban is.

TUDD MEG, KI VOLT ALEXANDER, AKIRŐL A TECHNIKA A NEVÉT KAPTA: 1869-ben született, ausztrál származású Shakespeare-színész volt, akinek nagyon sokszor elment a hangja, legfőképpen a színpadon. Semmilyen szervi okot nem találtak nála, úgyhogy ő maga jött rá, hogy a problémája oka az, ahogy használja a testét. Körülvette magát tükrökkel az öltözőjében, és elkezdte figyelni, hogy ha így tartja a fejét vagy úgy, mi változik. Kilenc éven dokumentálta a folyamatot, közben elköltözött Londonba, ahol többekkel konzultált, s a technikával, amit kifejlesztett, a drámaíró George Bernard Shaw-tól az angol királyi házon át a korabeli elit tagjait beleértve, sok mindenkinek adta át a tudást.

A cikk eredetileg a GLAMOUR 2022-es márciusi számában jelent meg.

Szöveg: Bárdos-Deák Ágnes

Fotó: Bognár Bogi

Smink és haj: Nyírő Fruzsina

Ruha OYSHO

Fülbevaló DORAA JEWELLERY