„Kisasszony, ne dobálózzon ilyen súlyos kijelentésekkel!” – tabuk nélkül az endometriózisról és a női önrendelkezés jogáról

Március az endometriózis tudatosság hónapja, amikor ezek a személyes történetek kerülnek reflektorfénybe. Ez pedig most az én történetem.

Visszatekintve, az első biztos tünetek 2018-ban jelentkeztek: olyan erős menstruációs görcsök, hogy majdnem elájultam és fájdalom együttlétek alkalmával. A fájdalmas menstruációhoz már hozzászoktam, tini koromtól kezdve úgy szocializálódtam, hogy a női lét egy bizonyos fokú fájdalommal jár; ám hogy mi „természetes” és mi az, ami már krónikus eset, senki sem mondta el. Bár az elviselhetetlen menstruációs panaszok idővel enyhültek, a tompa, de minden alkalommal érezhető nyomódás szex közben megmaradt. Az elején még bizakodó voltam, azt hittem csak rossz a pozíció vagy a csillagállás, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy titokzatos betegség áll a háttérben. A barátommal távkapcsolatban voltunk, és amikor hazautazott, pár hónapra elfelejthettem a problémát. Mielőtt megint találkoztunk volna abban bíztam, hogy az a nehezen körülhatárolható fájdalom már a múlté, de aztán újra és újra meg kellett szakítanunk az együttléteinket, mert a petefészkem körüli nyomás ellehetetlenítette a szabad, önfeledt érzést. Ekkor már Mexikóban éltem és elhatároztam, hogy felkeresek egy nőgyógyászt, nem csak magam miatt, de a kapcsolatom érdekében is.

Egy helyi barát ajánlására kerestem fel a magánrendelőt, ahol egy jó nevű nőgyógyász fogadott. Elmagyaráztam neki a problémáimat, ultrahanggal alaposan megvizsgált és közölte, hogy ő nem lát semmi rendellenességet, teljesen egészséges vagyok. Ezt a kijelentést bármikor máskor örömmel fogadtam volna, de most mégis elkeserített: ha minden rendben van, akkor honnan ered a fájdalmam? A doktor azt tanácsolta vegyek be egy görcsoldót esténként, igyak egy pohár jó vörösbort és lazuljak el, mert kicsit stresszesnek tűnők, biztosan ezért „képzelem be” a panaszaimat. Én biztos voltam benne, hogy amit érzek, az valós, és nem hagytam annyiban – kutatni kezdtem. Angol és magyar nyelvű blogokon hallottam először az endometriózisról és nem akartam elhinni, hogy majdnem az összes tünetem egyezik: erős görcsök, fájdalmas szex, rendszertelen vérzés. Az itthoni nőgyógyászomhoz már céltudatosan mentem, felsoroltam neki a panaszaimat majd jeleztem neki, hogy lehet endometriózisom van. Erre a doktor úr felvonta a szemöldökét és azt mondta:

Na de kisasszony, ne dobálózzon ilyen súlyos betegségekkel feleslegesen!

Újabb ultrahangvizsgálatot végzett el rajtam, és nem talált semmit. Azt javasolta menjek el egy szexuálpszichológushoz, mert lehet ezzel az „odaképzelt” fájdalommal dolgozok fel korábbi szexuális traumákat. Teljesen le voltam sújtva, és a hozzám közel állók is kezdtek elbizonytalanodni, hogy a problémáim vajon valósak-e.

Utolsó mentsvárként elmentem egy budapesti endometriózis centrumba; immár a harmadik nőgyógyásznak listáztam a panaszaimat. Az orvos viszont most először egyből kitapintotta az apró csomót, ami akkor már két éve megnehezítette az életem. Az első reakcióm a végtelen megkönnyebbülés volt: végre tudtam mi bajom. Ezután viszont elkezdte felvázolni a lehetőségeimet: a szigorú diéta mellett vagy elkezdek hormonális fogamzásgátlót szedni és laparoszkópos módszerrel megműtenek, vagy rögtön teherbe esek, mert az „általában megoldja a dolgokat”. További kutatások után jeleztem neki, hogy nem szeretnék sem fogamzásgátlót szedni, sem gyereket egyelőre, inkább a restriktív diétával és a radikális életmód változtatással kezelném magam. Az endometriózis specialista, akinek bár a mai napig hálás vagyok, hogy egyáltalán diagnosztizált, kinevetett. Minden vizit alkalmával tovább erőltette a fogamzásgátló szedését, és figyelmen kívül hagyta, hogy a diétának és a rendszeres mozgásnak köszönhetően enyhültek a tüneteim, beállt a ciklusom, és nem terjedt tovább a csomó. Mivel úgy éreztem egy újabb (férfi) orvos söpri félre a véleményemet és a testi autonómiámat, felkerestem egy másik specialistát, akiről tudtam, hogy ellenezi a hormonális készítmények indokolatlan felírását.

A Maternity klinika csodás orvosa is egyből megtalálta az endometriózisomat és még valami mást is: PCO-val diagnosztizált és úgy sejti a lappangó inzulinrezisztenciám állhat az összes nőgyógyászati problémám hátterében. Jelen pillanatban a laborvizsgálatokra várok, hogy kiderüljön milyen irányba halad tovább az utam. A mostani orvosom maximálisan támogatja, hogy természetesen módokon gyógyítsam magam és csak a legvégső esetben nyúljak hormonális gyógyszerekhez.

Három év után először érzem úgy, hogy meghallgatnak és támogatnak a döntéseimben.

És én még a szerencsésebbek közé tartozom: itthon átlagosan négy év mire valakit biztosan diagnosztizálnak, az Egyesült Államokban hét év. Ebbe beletartozik az a pár hónap, mire az első tünetek megjelennek, majd az érintett nőben megszilárdul az érzés, hogy valami nincs rendben. Ám ezután csak újabb és újabb elutasításokkal találkozik, és könnyű úgy érezni, hogy több száz évet visszarepültünk az időben, amikor minden női panaszt hisztériának címkéztek. Minden olyan lekicsinylő kijelentés, ami arra irányul, hogy a beteg fájdalmai és érzései nem validak, egy újabb rúgás az alapvető női jogokba; nőként ugyanúgy jogom van, hogy komolyan vegyenek engem és a testem feletti önrendelkezésemet.

Ez a többéves harc a diagnózisomért, még mindig a jobbik forgatókönyv, hiszen vagyok olyan kiváltságos helyzetben, hogy felkereshetem a főváros legjobb magánrendelőit. De mi van azokkal, akik ezt nem tehetik meg? A kisebbségi nők és lányok még inkább marginalizált helyzetben vannak. Beszélgettem pár állami rendelésben cirkuláló fiatal lánnyal, akik enciklopédia vastagságú dossziékat szorongattak: volt lány, aki évek óta nem menstruált, egy másiknak pedig nem akar abbamaradni a vérzése. Válaszokat nem igen kaptak, csak tovább irányították őket a következő szakrendelésre. Vannak nők, akik éveket várnak az állami korházak várólistáján mire megműthetik őket, mivel magán úton egy-egy beavatkozásért milliókat kéne fizetni. És az endometriózis újra visszajöhet, teljesen mindegy hányszor feküdtek már a műtőasztalon. Az endometriózisban nem maga a betegség jelenléte a legrosszabb, hanem a bizonytalanság: idővel jobbra vagy rosszabbra kell számítani? Viszont a több évtizedes kutatásoknak már látszik az eredménye, és a betegség bekerült a köztudatba. Egyre kevésbé tabusított a fájdalmas menstruációról beszélni és egyre több nő kap választ a megválaszolatlan kérdéseire.

Az Endometriózis Magyarország az év 365 napjában tesz azért, hogy az érintett nőket meghallgassa valaki és szakmailag helytálló tanácsokat nyújtson. Ferenczi Szoni Instagram oldalát pedig a hónapban az endometriózisos nők történeteinek szenteli – mindegyik egy kicsit szívszorító, de a mosolygó portrékból árad a kitartás és az a fajta elpusztíthatatlan női energia, ami nekem is erőt ad, amikor éppen nem látom a krónikus betegség végét. Életem legszebbnek titulált éveit a fürdőszoba padlóján töltöm magzatpózban, és várom, hogy elmúljon a fájdalom. Ilyenkor mérges vagyok és gyászolok is egyszerre. Nem tudom, hogy hogyan fog megoldódni a betegségem, hogy mikor tudom majd megint önfeledten élvezni a szexualitásomat. De legalább abban biztos lehetek, hogy ezzel nem vagyok egyedül és nem kell csendben tűrni a fájdalmat – kiállok magamért, mert nőként más választásom nincsen.

Szerző: Csibra-Kaizler Tamara