„A lepedő vértől csatakos. A kislány egyre csak sikít. Hangja a szívemig hatol” - Legalább 200 millió nő él csonkított nemiszervvel - de miért olyan nehéz megszüntetni?
Az ENSZ február 6-át jelölte ki 2003-ban a nőinemiszerv-csonkítás elleni zéró tolerancia világnapjának. E brutális szokás, melynek keretében levágják a külső nemi szervek egy részét vagy egészét, elsősorban Afrika, Ázsia és a Közel-Kelet egyes országaiban, és ezek diaszpóráiban elterjedt.
Ezeket láttad már?
Waris Dirie szomáliai származású modell arra tette fel az életét, hogy soha többé egy kislánynak se kelljen ezt átélnie ezt a borzalmat. „Tíz év körüli kislány fekszik az ágyon. (...) Meztelen. Körülötte négy nő, akik leszorítják. A gyermek lábai szétfeszítve, egy öregasszony ül vele szemben szikével a kezében. A lepedő vértől csatakos. A kislány egyre csak sikít. Hangja a szívemig hatol.” E sorokkal kezdődik a szomáliai származású modell és aktivista, Waris Dirie A sivatag lányai című könyve. Waris a szülőhazájában átesett a nőinemiszerv-csonkításon, és, noha később Európába szökött, fényes karriert futott be a divatszakmában és a modern nők életét élhette, a mai napig rémálmoktól szenved. A Sivatag Virága Alapítvány vezetőjeként mindent elkövet, hogy a lányokat megmentse a nemiszervcsonkítás borzalmaitól.
Az elterjedtség
A nőinemiszerv-csonkítást (FGM – female genital mutilation) általában 0 és 15 év között végzi el nőrokonok körében egy ebben gyakorlatot szerzett - és ezért megfizetett - nő, a legtöbb esetben érzéstelenítés és higiénia nélkül, borotvapengével, késsel, éles kő- vagy üvegdarabbal. A kislánynak sokszor még a sírást, kiabálást is megtiltják: azzal, hogy nem ad ki hangot, bátorságát kell bizonyítania.
A csonkítás a legtöbb esetben visszafordíthatatlan testi károsodást, és nagyon gyakran (ahogy Waris esetében is) életre szóló lelki traumát okoz. A WHO becslése szerint évente mintegy 3 millió lányt tesz ki a családja, közössége a brutális eljárásnak – az ENSZ a 2024-ben veszélyeztetett lányok számát 4,4 millióra becsüli.
Világszerte legalább 200 millió nő él csonkított nemiszervvel, köztük az EU területén (a bevándorló közösségekben) körülbelül 500 ezer fő. A Magyarország területén élő érintettek számát egy, a Föld-rész folyóiratban 2011-ben közzétett tanulmányban a kutatók 170 és 350 közt becsülték.
A nőinemiszerv-csonkítás súlyosan károsítja az annak alávetett nők fizikai, lelki, szexuális egészségét, és veszélyezteti az életüket is – egy friss kutatás évi 44 ezerre becsüli a halálos áldozatok számát. A tradíció káros következményei oly mértékűek, hogy szinte teljes konszenzus született arról, hogy az eljárás nem menthető fel a kulturális különbségekre való hivatkozással. Sokan egyébként tévesen muszlim tradíciónak vélik a nőinemiszerv-csonkítást, de ez nem felel meg a valóságnak: annak ellenére, hogy egyes muszlimok lakta területeken is gyakorolják, a muszlim vallásban nincsenek erre vonatkozó előírások. Az FGM eredete valószínűleg a mai Egyiptom és Szudán területén élő törzsek ősi szokásaira vezethető vissza, de a történészek máig nem tisztázták a kérdést.
A legtöbb érintett országban már törvények tiltják az eljárást, ugyanakkor azok betartatása kívánnivalót hagy maga után. Az ENSZ a Fenntartható Fejlesztési Célok keretében 2030-ra tűzte ki a gyakorlat teljes felszámolását – ennek megvalósulásához a jelenlegi csökkenő tendencia még nem elég.
A nőinemiszerv-csonkításnak három fő típusa van
- A csikló makkjának (látható, külső részének, „fejének”) és fitymájának (az azt körülvevő bőrredőnek) az eltávolítása - egyes esetekben „csak” a bőrredő eltávolítása, de ez a változat nagyon ritka.
- A csikló makkjának, a csikló fitymájának és a kisajkaknak az eltávolítása.
- A csikló külső részei, valamint a kis- és nagyajkak teljes eltávolítása, a seb bevarrása. (Kivéve egy pár mm-es nyílás, melyen keresztül a vizelet és a menstruációs vér távozik.) A nászéjszaka előtt késsel felvágják a sebet a férj számára. A teherbe esés után újra összevarrják, szülésnél ismét felvágják, és ez a nő élete során többször ismétlődik, újabb és újabb fájdalommal és fertőzésveszéllyel.
A beavatkozáson átesett nők súlyos fertőzéseket kapnak, sipolyok alakulnak ki a testükben, elviselhetetlenül fájdalmas lehet számukra a vizeletürítés, a menstruáció és a szexuális élet, és esetükben megnő a szülési komplikációk, halvaszülés esélye. A lelki következmények közt leggyakoribb a depresszió és a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD).
Miért olyan nehéz megszüntetni?
E káros kulturális gyakorlat célja, hogy megfosszák a nőket a szex élvezetétől, és így kontroll alatt tartsák őket. A szokás nehezen felszámolható, mert a felnőtt nővé válás, a tisztaság, tiszteletre méltóság, a közösséghez tartozás, sőt, a higiénia (!) képzetei kapcsolódnak hozzá. A gyakorlatot sokszor maguk a nők tartják fenn: anyák csonkíttatják meg lányaikat attól való félelmükben, hogy különben laza erkölcsűvé válnak, és/vagy nem tudják majd őket férjhez adni.
Orvosok és nőjogi aktivisták a hetvenes évektől tömegesen felszólaltak a gyakorlat ellen, és – bevonva a helyi közösségi, vallási vezetőket – felvilágosító programokat indítottak a veszélyekről, káros következményekről. Ezek kihangsúlyozása hatékonyabbnak bizonyult, mint a nők emberi jogaival való érvelés. A kenyai Agney Pareyio (maga is egykori áldozat), Eve Ensler támogatásával, felvilágosító munkája mellett menedékházat tart fenn azoknak a lányoknak, akik megszöknek a csonkítás elől. A lányok az intézményben biztonságban vannak, tanulhatnak, és – hogy ne szakadjanak el a kultúrájuktól – alternatív beavatási rítusban is részt vesznek.
Waris Dirie a kilencvenes években, amikor Londonban élt, döbbenten tapasztalta, hogy az Európában élő bevándorló közösségekben is dívik a gyakorlat: ha nem találnak senkit, aki helyben elvégzi a csonkítást, akkor hazaviszik a kislányt „vakációra”. Felismerve a problémát, az európai országok is törvényeket hoztak az FGM ellen (vagy a testi sértést tiltó, már meglevő törvényekre hivatkoznak), de azt már Waris érte el aktivista társaival, hogy a kislányokat valóban meg is védjék: az iskolaorvosi vizsgálatok egyre több helyen terjednek ki a nemi szervek épségére. A szülőknek pedig világosan megmondják: ha csonkítást észlelnek a gyereken, ők börtönbe kerülnek.
Waris könyve egy másik álommal végződik. Ebben egy család dokumentumfilmet néz a nemiszerv-csonkításról. A gyerekek megijednek a vértől és a sikolyoktól, de az apa így szól hozzájuk: „Ne féljetek! Ilyesmi többé nem történhet meg, ez már a múlt. A régi időkben így vágták ki és csonkították meg a lányokat kiskorukban. Hála istennek, ma már senki sem csinál ilyet.”
