Mi lesz, ha visszahízok mindent? - Anorexia stop!
Sokat gondolkodtam azon, mi is volt az első pont, amikor már világosan látszott, hogy baj van, de még megállhattam volna. Azt hiszem, ez az volt, amikor kitartó fogyókúra és edzés után elértem a vágyott testsúlyomat. Ekkor még nem éreztem magam betegnek és nem is látszottam annak. Karcsú voltam és büszke az eredményemre. Csak éppen nem tudtam, hogyan tovább, és szép lassan elkezdtem rettegni, mi lesz, ha visszahízok mindent? Tényleg nem akartam tovább fogyni, de olyan betegesen rettegtem a hízástól, hogy egyre kevesebbet ettem és egyre többet sportoltam, amitől természetesen fogyni kezdtem. Úgy gondoltam, ez még mindig jobb, mint a hízás… Utólag visszatekintve már egyértelmű, hogy akkorra eltorzult a valóságérzékelésem, hamarosan pedig eljött az az időszak, amikor csak akkor éltem át sikerélményt, ha reggelente megállapíthattam, hogy egy picivel csökkent a súlyom.
Ezeket láttad már?
Az előző két bejegyzést elolvashatod itt és itt.
Paradox módon egy anorexiás egész élete az evés körül zajlik. Az nem úgy van, hogy elhatározzuk, hogy nem eszünk és kész. A nem evést sokkal módszeresebben kell ugyanis megtervezni, mint az evést. Minden este arról fantáziáltam, pontosan mit és hogyan eszem majd másnap reggel, a reggeli után azt tervezgettem, mi lesz az ebédem, az ebéd után már a vacsoráról álmodoztam. Minden, amit a számhoz emeltem, gondosan le volt mérve, pontosan tudtam, mennyi kalóriát tartalmaz. Ez annyira rutinszerűvé vált, hogy máig megvan: ránézek egy ételre, és egyből meg tudom saccolni, mennyi benne a kalória. Ez lelkileg is nagyon kimerítő volt, ráadásul nem csak testileg, hanem erkölcsileg is kezdtem leépülni. Szinte nap mint nap hazudnom kellett: az iskolában azt, hogy gluténérzékeny vagyok, azért nem eszem soha a többiekkel a büfében, a szüleimnek azt, hogy már ettem valahol, a barátomnak azt, hogy nincs étvágyam stb. Mindig éppen azt, amit a helyzet megkívánt. Iszonyatos szorongást éltem át, ha valami veszélyeztette a kitartásomat. Élesen emlékszem, hogy szabályosan rosszul lettem, amikor egy pékségből kiáramló illatok csapták meg az orromat, és arra is, ahogyan a párnát a fejemre szorítva zokogok a szobámban, mert nem bírom elviselni, hogy anyám fánkot süt és az édeskés illat belengi az egész lakást. Az étel többé nem öröm volt a számomra, hanem vagy gyűlölt ellenség vagy egy hatalmas jutalom, amit csak akkor kaphattam meg, ha kiérdemeltem. Talán nehéz megérteni, hogy valaki miért tagadja meg magától azt, ami jó, de sajnos amint elhatalmasodik valakin az anorexia, egyre nagyobb és súlyosabb lesz a bűntudat érzése, ha bekap valamit, és ahhoz képest eltörpül az a néhány pillanatnyi boldogság, amit az adott étel élvezete okoz.
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket