Lelki okok? Genetika? Beszéljünk a mellrák kialakulásának kockázatairól szakemberrel!

Az első és legfontosabb dolog, amit egy szakemberrel készített interjúm során tanultam, hogy a mellrák lelki okai egyáltalán nem konkretizálható, minden betegre érvényes tényezők. Nincs két ugyanolyan ember, a betegségek sem ugyanúgy működnek mindenkinél. Ha egy betegség kialakul, az többről is szólhat, mint lelki okokról, vagy mint a hajlamról, vagy mint a biológiai okokról. Ezeknek az együtteséből viszont már könnyebb következtetni arra, hogy mik állhatnak általánosságban a betegség háttérben, de pontosan sosem tudni, hogy mi okoz mellrákot.

Amikor elkezdtem a témához a kötelező kutatómunkát elvégezni, rengeteg “A mellrák lelki okai” című cikk jött velem szemben, meggyőző érvekkel, de szakember sehol. Egy komoly betegségről beszélünk, ezért mindenképp ki akartam kérni egy hozzáértő véleményét.

Dienes Angéla pszichológus világosított fel a témáról és most a vele készült beszélgetésem talán tiszta képet ad arról, hogy milyen lelki nehézségekkel néznek szembe azok, akik keresztülmennek a betegségen és akik külső támogatóként vesznek részt a folyamatban.

Miért nincs olyan, hogy a “mellrák lelki okai”? Mi áll igazából egy ilyen komoly betegség hátterében? És mi az, amit muszáj tisztáznunk a témáról?

Mi pszichológusok úgy gondolkodunk, hogy lelki tényezők és egy betegség (ez esetben a mellrák) között nincsen feltétlenül lineáris okság, legalábbis ezt egyáltalán nem tudjuk állítani. A betegségek gyakran genetikai hajlam talaján vagy létrejövő vagy soha nem kifejeződő állapotok, melyeknek köze lehet éppen ugyanígy bizonyos környezeti, szociális és lelki hatásokhoz, melyek interakciója mentén megbetegedhetünk. Egyszerűbben mondva: soha nem tudhatjuk, hogy valamely betegséget egészen pontosan mi okoz. Ezen túl stigmatizáló és bűntudatkeltő lehet a páciens számára, hogy még "felelősséggel is tartozik" a kialakult állapotáért egy egyébként is rettenetesen nehéz élethelyzetben (ha feltételezzük, hogy kvázi lelki okok vezettek a betegségéhez).

Milyen lelki problémákkal küzd meg az illető már a gondolatától, hogy esetleg hajlama van a mellrákra?

Nem tudom, hogy milyen genetikai vizsgálat szükséges a mellrákra való hajlam felderítéséhez, de az biztos, hogy annak pozitív eredménye nagy nyomást helyezhet az illetőre. Az önmagában szorongást tud okozni, hogy egy korai életszakaszban valakinél előfordult daganatos megbetegedés vagy halmozottan fordulnak elő a betegségek a családban, mert felmerülhet bennünk, hogy “mi van, ha én is?” Kevésbé szorongató, ha ezekről nincsen tudomásunk,mert azt az érzetet keltheti, hogy ezzel nekünk nagyon kell vigyázni, közben lehet, hogy sosem alakul ki. Mindemellett a szakértők hangsúlyozzák, hogy az egészséges életmódnak lehet szerepe a daganatos betegségek kockázatának csökkentésében. Erről még később beszélek, de ilyen szempontból jó, hogyha odafigyelünk arra, hogy hogyan élünk. Mi pszichológusok úgy gondolkodunk a betegségekről, tehát a mellrákról is, hogy biológiai tényezők lehetnek a háttérben, például genetikai hajlam, – ezeknek, illetve pszichés faktoroknak és környezeti tényezőknek akár az interakciója lehet az, amelyek mentén kialakulhat egy betegség. Azt, hogy ezekből minek mekkora szerepe van, egyáltalán van-e szerepe, pontosan nem tudjuk. Ami talán nagyon fontos, és mindenképp szeretném elmondani, hogy készítettek tanulmányokat olyan nőkkel, akiknek volt mellrákjuk és utána megkérdezték tőlük, hogy minek tulajdonítják a betegséget vagy hogyan gondolkodnak a betegségükről. Az olyan fajta életstílusbeli faktorok, amelyek valóban az ő kontrolljuk alatt állnak, sokkal kevésbé voltak számukra hangsúlyosak, mint ahogy a szakértők gondolják. Tehát inkább azt gondolták, hogy a stressz, a sors, rossz szerencse, környezeti tényezők, családi halmozódás nagyobb szerepet játszottak a betegségük kialakulásában, mint egyéb tényezők.

Valójában az életkor és a női test bizonyos adottságai mellett olyan életmódbeli, kontrollálható faktorok, mint a fizikai aktivitás hiánya és az alkoholfogyasztás is fontos kockázati tényezők. Ezzel persze nem azt szeretném sugallni, hogy felelősek lennénk a saját betegségünkért, mégis érdekes, hogy az életmódbeli faktorokat mint kockázati tényezőket kevésbé emelték ki a vizsgálati személyek. Mindemellett ami pszichés szempontból fontos, hogy nem találtak kapcsolatot fontos életesemények, a depresszió vagy bizonyos személyiségvonások és a mellrák kialakulásának kockázata között.

Érdemes kipróbálni bármilyen stresszoldó sportot vagy gyakorlatot (jóga, meditáció)? Érdemes pszichológushoz fordulni? Vagy már az is elég, ha olyan hozzánk közel állóhoz fordulunk, aki segíteni nem tud professzionálisan, de jó hatással van ránk?

Mozogni mindenkinek érdemes, mint ahogyan egészségesen táplálkozni is, beiktatni bizonyos stresszoldó tevékenységeket az életünkbe, megvizsgálni, hogy vannak-e olyan folyton jelenlévő tényezők az életünkben, esetleg olyan kapcsolatok, amelyek rendszerint rossz érzéseket okoznak nekünk. Mindemellett elengedhetetlen, hogy rendszeresen szűrővizsgálatokra járjunk! Ezzel megpróbálunk az életmódunk szempontjából sok mindent tenni az egészségünkért. Ha úgy érezzük, megtettük azt, amit megtehetünk, a többi valószínűleg általunk kevésbé vagy egyáltalán nem kontrollálható tényező. Így talán felesleges abban kutakodni, hogy van-e hajlamunk rá vagy nincsen. Ha van akinek nincsen daganatos megbetegedése, de erős szorongást érez azzal kapcsolatban, hogy mi van, ha kialakul, mert esetleg a családban volt ilyen, akkor mindenképp érdemes pszichológushoz menni, mert fontos, hogy ez a szorongás ne a realitástól teljesen elrugaszkodott mértékű legyen, hanem vissza lehessen vinni arra a szintre, ami közelebb áll a racionalitáshoz. Sokszor a valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolatok vannak emögött. Találkoztam már olyannal, aki azt mondta, hogy jobb lenne, ha már ő is túl esne rajta, mert olyan fokú volt a családi halmozódás. Ezeket érdemes pszichológushoz vinni. Ha valakinek van dagantos megbetegédese, nem mindegy, hogyan gondolkodik a betegségéről. Azt érzi, hogy ez egy olyan állapot, ami ellen semmit nem tehet? Természetesen valóban egy nagyon komoly betegségről van szó, és nem szabad elbagatellizálni, de hogyha azt érzi a beteg, hogy egyáltalán semmi kontrollja nincs afölött, hogy mi történik vele, hogy ez minden esetben kivétel nélkül fatális betegség, akkor érdemes segíteni az attitűdváltozást, hiszen a gyógyulásban kulcsfontosságú, hogy pontosan lássa, mire van és mire nincs ráhatása. Így tud tenni azért, ami felett van kontrollja, és el tud indulni az elfogadás irányába azzal kapcsolatban, amire nincs ráhatása. Ez sokszor egy hosszú és nehéz folyamat.

Hogyan segíthetünk a másikon, ha barátunkról, családtagunkról van szó?

Az a tapasztalatom, hogy nehéz azoknak az embereknek, akik nincsenek ebben benne, mert nagyon nehéz mit kezdeni egy daganatos megbetegedéssel a környezetünkben. Óvatoskodunk, nem tudjuk, hogy mit lehet vagy mit nem lehet megkérdezni, ha nem beszélünk róla, hanem úgy teszünk, mintha nem lenne, vagy túl pozitívak vagyunk nem biztos, hogy annyira segítő mondatok hangzanak el. Ez nyilván abból fakad, hogy az illető nem tudja, hogy hogy kezelje a helyzetet. Fontos, hogy próbáljunk ráhangolódni arra, akivel éppen ez történik. Sokszor, ha nem mondunk semmi okosat vagy pozitívat, de rákérdezünk arra, hogy neki mire lenne szüksége, az nagyon fontos és sokszor arra van szüksége, hogy csak ott legyünk és támogassuk. Persze meg lehet kérdezni, hogy hogyan érzi magát és mire van szüksége. Mindenkinek másra van szüksége, van, akinek arra, hogy beszéljen olyan témákról, hogy a halállal hogy szembesül, még akkor is, ha nem fog meghalni és jó a prognózisa. Minden daganatos beteg találkozik a halál lehetőségével a fantáziája egy bizonyos szintjén. Lehet, hogy erről szeretne beszélni, de lehet, hogy mindenről szeretne beszélni, csak a betegségről nem, és valami csajos programot akar. Nem kell kitalálni, hanem kérdezzük meg.

Milyen módon tudjuk átvészelni és a gyógyulás felé indulni, ha minket is érint?

Először is találjunk egy orvost, akiben megbízunk és aki képes minket támogatni ezen az úton. Ez a legfontosabb a pszichés megküzdés szempontjából is! Ezután annyi információt gyűjtsünk be, amennyire feltétlenül szükség van. A túlzott keresgéléssel, az “okosabb vagyok, mint az orvos” típusú hozzáállással nagyon sokat ronthatunk a szorongásunkon, és olyan félelmek jöhetnek elő, amelyek nem is biztos, hogy reálisak, mert az ilyen betegségek sokkal komplexebbek, mint ahogy azt mi laikusként látjuk. A számunkra szükséges információt, például, hogy mire számíthatunk a folyamatban, mi fog velünk történni, szerezzük be a szakemberektől (a pszichológusok is alkalmaznak pszichoedukációt, mert nagyon fontos tudnunk, hogy mire számíthatunk, hiszen az biztonságot ad). Szokott lenni a daganatos betegségeknél, aki a diagnózis felállításakor még nincs tisztában azzal, hogy például milyen formában történhet a kemoterápia, vagy ha műtétre van szükség, ott mi lesz pontosan, valamint, hogy utána, hogy fogja magát érezni, milyen állapotban lesz a melle. Ezeket fontos tudni, mert a bizonságérzetünket és a kontrollérzetünket növelik ebben a szituációban. Vegyük azt górcső alá, hogy mi az, ami nekünk segít ebben a helyzetben, kik azok az emberek és mik azok a tényezők, amik minket erőssé tesznek. Az is erőssé tesz egyébként, ha elgyengülhetünk, kik azok akik előtt nyugodtan összeomolhatunk. Ez teljesen normális egy ilyen állapotban. Azokat a tényezőket vegyük észre, és azokra fókuszáljunk ebben a kiélezett és megterhelő helyzetben, ami minket segít, az összes többi "menjen a kukába".

Mi áll a segítői folyamat fókuszában?

Azt értenünk kell, hogy ez egy veszteségélmény és nemcsak az a veszteség, hogyha a mellünkkel történik egy operáció, az már önmagában egy veszteség, hogy az egészségi állapotnak átmenetileg búcsút kell mondani, tehát elveszíti azt az érzést az illető, hogy egészséges. Ezt önmagában nehéz feldolgozni, ezen kívül ez egy trauma, mert hirtelen jön, nincsenek megküzdési módjaink. Ez nem egy olyan hétköznapi dolog, amit egyből tudunk kezelni. Valószínűleg a nőiességünkkel kapcsolatos kérdések is érintettek lehetnek. Már említettem, hogy a halállal való szembenézés is feltételezhetően ott van. A pszichológus segít az erőforrások feltérképezésében, negatív gondolatokat is enged kimondani, mert van tér rá, hogy elmesélje a félelmeit, szorongásait és ne rögtön valaki letiltsa, hogy “ilyen veled nem fog történni”. Azokat a negatív gondolatokat viszont, amik teljesen elrugaszkodottak a valóságtól, azokat is segít a racionalitás felé terelni. Például, ha valakinek van egy negatív attitűdje vagy berögzött ismerete, hogy, aki daganatos beteg, az biztos, hogy meghal, ezeket segít közelebb hozni a valósághoz, hiszen ez egyáltalán nem törvényszerű.

Van arra is lehetőség, hogy a gyógyulást segítsük pozitív szuggesztióval, vizualizációval, de nem az orvosi folyamat helyett, hanem mellette, támogatásképpen.

Mesélnél arról, hogy mi történik az illetőnek a fejében, amikor kiderül, hogy mellrákja van?

Szerintem ez nagyon egyéni, mindenkinek egy kicsit más, hiszen különbözőképpen működünk. A "lelki okok témára" visszakanyarodva, talán sok mindenkiben felmerül, amikor beteg lesz, hogy mi történt velem és mi az, ami ezt kialakította és próbálja az ember visszatekerni az időt, hogy hol történt valami. Mint már említettem, a lelki tényezők hatására nem találunk tudományos bizonyítékot, és esetleg csak tovább büntetjük magunkat az önhibáztatással. Ugyanakkor ez egy lehetőség arra, hogy felülvizsgáljuk, hogy hogyan élünk, van-e a kapcsolatainkban valami, amit szívesen megváltoztatnánk, találunk-e olyan mintát, ami nem tetszik, de látjuk, hogy mindig újratörténik, elégedettek vagyunk-e a különböző életterületeinken, tehát talán egy áttekintést végzünk. És amikor az ember szembesül a törékenységével, az elmúlásával és a sérülékenységével, akkor ezek a kérdések felmerülnek a saját életünkkel kapcsolatban. Mindemellett az, hogy biztos azért történt ez, mert ezt csináltuk, azt csináltuk, vagy az első ezzel kapcsolatos berögzött hiedelem, hogy valamit csináltam, inkább önbüntetés. Ilyenkor éppen elég az, hogy van egy ilyen betegsége az embernek, amivel meg kell küzdenie, nincs szüksége erre a fajta önostorozásra is, mert ez nem annak az ideje. Próbáljunk meg inkább gyengédek, empatikusak és gondoskodóak lenni önmagunkkal. Ha ez nem megy, ebben is tud segíteni egy szakember.

Amennyiben a környezetedben van mellrákkal küzdő személy, légy tapintatos, de ne kezeld tabuként a betegségét, nyugodtan kérdezd, miről beszélgetne, mire van szüksége, és aszerint támogasd bátran!

Szerző: Pongrácz Dóra