Élet-halál között egy orvosi műhiba miatt

Biankát endometriózissal diagnosztizálták, az azonban csak a műtét közben derült ki, hogy a betegség a beleire is ráterjedt. Orvosai hibát követtek el, amikor egy erre specializálódott sebész bevonása nélkül folytatták a műtétet, és - mint később kiderült - megsértettek egy bélszakaszt.

Elmeséled mi történt pontosan?

A műtét utáni nap úgy mentem haza, hogy minden rendben van. Bár rémes görcseim voltak, azt hittem, a műtét alatti belém pumpált gázok feszítenek, így tűrtem. Azt gondoltam, ez normális. Akkor még az volt a legnagyobb problémám, hogy megláttam, hogy a köldökömet spirálisan varrták vissza. Ám amikor egész éjjel nem aludtam a fájdalomtól, reggelre pedig belázasodtam, és menni is alig tudtam, felhívtam az orvost, aki azonnal látni akart. A kórházban elküldtek röntgenre, CT-re. Akkor már olyan fájdalmaim voltak, hogy könyörögtem, hogy azonnal műtsenek meg. Azt mondták, ha szepszisem lenne, akkor sikítanék. Szepszisem volt. Mivel a műtét során megvágták a bélt, aminek a tartalma szivárgott. Azonnal újra műtöttek. Megtudtam, hogy egy alternatív módszert próbáltak rajtam. Csövek lógtak ki belőlem, és az egyikből széklet kezdett szivárogni. Egy ideig próbálták bemagyarázni, hogy ez természetes, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem. Már az első műtét után is rebesgették, hogy sztómát kellene kapnom, és ekkor már könyörögtem, hogy csinálják meg. Ez egy harmadik műtétbe került. Az ébredés után akkora fájdalmaim voltak, hogy még az után is üvöltöttem, hogy megkaptam az összes fájdalomcsillapítót, amit csak lehetett. Aztán, amikor jobb lett, megtanultam használni a sztómát, a zsákot. Az viszont nagyon furcsa volt, hogy a varratom – ami az alhasamtól egészen a gyomorszájamig tartott – folyamatosan szivárgott. A köldököm is megtelt azzal a furcsa állagú, furcsa szagú ˝folyadékkal˝. Volt, amikor egy napig ebben a folyadékban fetrengtem, majd végül saját magam kértem kötszert és tisztítottam meg a sebet. Azt mondták, ez normális.

Gondolom egyáltalán nem volt az...

Nem. Egyik nap, amikor ültem fel az ágyban, fulladozni kezdtem. Ekkor már harmadik hete voltam kórházban, ezért megijedtem, hogy tüdőembóliám van. A kórházban már bezárt a CT, ezért átvittek egy másik kórházba a vizsgálatra. Ekkor felhívtam az orvosomat, aki azonnal odajött és konzultált a többi orvossal. Utólag kiderült, hogy ő ekkor azonnal titkosította az összes adatomat. Az volt a szerencsém, hogy az egyik ügyeletes sebész két másodpercre látta a CT eredményeket, és rájött, hogy valami nagyon nincs rendben. Ő hívta az osztályvezető sebészt, akinek volt hozzáférése a titkosított dokumentumokhoz, és kérte, hogy nézze meg az adatokat.

Nekem nem mondtak semmit. Visszavittek a kórházba. De nem a szobámba, hanem az intenzív osztályra. Megjelent az orvosom, aki elmondta, hogy nem kell megijednem, van egy pár milliméteres tályog a hasamban, de antibiotikummal kezelhető, el fog múlni. Azt mondta, hogy a sebészek csak egy darab húsnak látnak engem, ezért azonnal fel akarnak vágni, de ő törődik velem, és nem akar ennek kitenni. Azt mondta, kérhetem, hogy ne műtsenek meg, ha a gyulladás csökken. Ezért rengeteg gyógyszert kaptam. Másnap reggel azt mondta, ez meg is történt, így nem kell műteni.

Meddig tartott a megnyugvás?

Másnap a nővér hozott mézes kenyeret, amit úgy faltam be, mint még soha semmi. Akkorra már hét kilót fogytam. Mire megettem a kenyeret, visszajött az orvosom és azt mondta, a másik kórház főorvosa - ahol a CT készült -, konzíliumot rendelt el az ügyemben, de még mindig kérhetem, hogy ne műtsenek meg. Szerencsére nem mondtam, ezért azonnal átvittek a másik kórházba. Ott az a sebész fogadott, aki látta a titkosított dokumentumokat, és nem konzíliumot rendelt el, hanem annyit mondott: azonnal műtét. Teljesen kikeltem magamból. A szüleimmel együtt ordibáltunk. Nem tudtam, miért akarnak még több fájdalmat okozni. Tíz percen keresztül magyaráztam nekik, hogy ez csak egy kis tályog, és el fog múlni antibiotikummal. Teljesen meg voltak döbbenve, rájöttek, hogy nekünk fogalmunk sincs arról, mekkora a baj. Ekkor megmutatták a leleteimet: több, néhány helyen tíz centiméteres tályogok voltak a hasüregemben. Teljesen megsemmisültem. Amikor megérkezett a főorvos, csak annyit mondott, hogy meg fog gyógyítani. Aztán félrehívta a szüleimet, és mint utólag kiderült, nekik elmondta, hogy fogalma sincs, mibe vág bele, mivel a harmadik műtét leírását nem kapta meg. Azt is elmondta, hogy 50% az esély rá, hogy nem élem túl a műtétet.

Nem tudtam, hogy kijövök-e a műtőből, ez volt a legrosszabb érzés. Ott feküdtem, önhibámon kívül, élet-halál között. Az orvosom elhallgatta előlem az igazságot. Rettenetes volt a tudat, hogy ez emberi mulasztás miatt történik. Gyilkossági kísérletnek éreztem. Annak érzem most is. Megsemmisültem, és az emberekbe vetett hitem is.

Utólag hogy látod. Voltak árulkodó jelek, hogy az orvosod hazudik?

Nagyon jól eladta magát. Pozitív kisugárzású, mackós, halk beszédű ember volt, aki mindig mindent alaposan elmagyarázott. Volt, hogy éjszaka jött be, hogy megnézze, hogy vagyok. Nem gondoltam volna róla semmi rosszat.

De egy másik orvosnak köszönhetően, most itt vagy.

Igen, Az életemet köszönhetem neki, remek szakember. Felébredtem az intenzív osztályon. A műtőorvos az életmentő műtét során látta, hogy a petevezetékem egy része elrohadt, a végbélből ki kellett vennie tíz centit, a vakbelet is el kellett távolítania, a húgyhólyagom is sérült. Azt mondták, még egy-két nap, és meghaltam volna. És persze a legkisebb tályogot sem lehet antibiotikummal kezelni, mint kiderült.

Fotó: Torma Dávid

A sztómát hogyan viselted?

Amikor én sztómás lettem, nem tudtam, hogy vannak sztómás közösségek, és nagyon egyedül éreztem magam. Ezért kezdtem el blogot írni, hogy amellett, hogy terápiás céllal ki akartam írni magamból a dolgot, segítsek azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. Volt olyan sztómás, akinek megmutattam, hogyan lehet úgy öltözködni, hogy elrejtse a zsákot. Én próbáltam humorral felfogni. Persze az önértékelés szempontjából sem volt könnyű az a nyolc és fél hónap.

Volt párkapcsolatod a sztómás időszak alatt?

Kettő. És ez a kettő tökéletesen jellemezte is, milyen az, aki nem tudja kezelni a helyzetet, és milyen az, akit nem zavar, hogy egy zsákba érkezik a székleted. Miután túléltem ezt az egészet, próbáltam felkészíteni az akkori pasimat, hogy mit fog látni, amikor levetkőzöm. Elméletben teljesen értette is, és állította, hogy nem zavarja. Aztán, amikor már épp meglátta volna, kifutott a szobából. Az ellenpélda a mostani párom, aki végig ott volt mellettem barátként a műtétek között is. Még az sem riasztotta el, amikor tanultam a sztóma használatát. Pedig a zsák kezdetben átlátszó. Ha valaki azt érezteti veled, hogy számára nem probléma, akkor számodra sem lesz az.

Eszedbe jutott, hogy miért éppen veled történt ez?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sztómásan, egyedül, nem voltak sötét gondolataim, de szerencsére a családom sokat segített. Olyan is volt, amikor azt gondoltam, bárcsak ne éltem volna túl, mert akkor minden könnyebb lenne. De persze olyankor bűntudatom volt, hiszen tudtam, hogy sok ember nem olyan szerencsés, mint én, és valóban nem él túl egy ilyet. Hálával tartozom, hogy kaptam még egy esélyt.

Mit kezdtél az új eséllyel?

Kizártam mindent, ami az egészségemet károsította, például a toxikus kapcsolatokat. Napi kilenc órát ültem egy irodában, a munkahelyi stressz az egészségembe került. Rájöttem, hogy nekem a rég elfeledett hobbim, a rajzolás, alkotás okozza a legnagyobb örömet, és a munkámban semmi kreatív nem volt. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább részmunkaidős opciók után nézek, mert ha kevesebbet is keresek, több időt fordíthatok arra ami teljessé tesz, kiégés nélkül. Felmondtam, mert most már tudom, hogy az egészségem a legfontosabb. És az, hogy éljek.