Csak harcolunk és harcolunk...a kommentelőkkel?

Mintha az Univerzum cseppet sem támogatná, hogy langyos érzésekkel éldegéljünk a komfortzónánk védelmében, mintha minden eszközét bevetve arra játszana, hogy kénytelenek legyünk a lelkünk legmélyéig ásni, megkeresve és szembe nézve azokkal a gondolatokkal, gátakkal, félelmekkel, emlékekkel, vágyakkal melyek kizökkentenek minket az álmos önbecsapásból a valódi Életbe. Igen, oda ahol nem minden madárfütty és szivárvány. Ahogy mostanában a felhők sem hagyják a Napnak, hogy nyugodt, nyári meleget adjon nekünk, úgy zavarnak fel minket hirtelen záporokként viták, konfliktusok, olyan vélemények, szavak, amik fájnak, amik mélyre szúrnak, melyek kőkemény belső munkára sarkallnak minket.

A napokban több olyan szituációt is megéltem passzív vagy aktív résztvevőként, melyben valaki megpróbált kiállni egy számára fontos dologért. Volt ki finoman hatva, volt ki erőszakosabban ragaszkodva igyekezett (meg)győzni másokat arról, hogy az ő szemüvegén keresztül lássák a világot.

De vajon meddig kell harcolnunk az igazunkért? Szükséges-e így tennünk? Vajon előre visz az minket, ha foggal-körömmel küzdünk a véleményünk elfogadásáért?

Hadd próbáljak ezen kérdésekre egy barátom történetén keresztül választ keresni. Elmesélem neked, gyere, gondolkodj velem.

Egyszer volt hol nem volt egy fiatal kishölgy kinek Útja nem oly régen kereszteződött az enyémmel. Egy barátnőm hívta fel rá figyelmemet, a következő szavakkal "Beu, van egy lány az Instán, aki nagyon jó dolgokat eszik, és okosakat ír, szerintem neked tetszene". Az én ízlésemnek hízelgő étel és gondolatok? Mondanom sem kell, hogy azon nyomban nyúltam a telefonomért, hogy meglessem kiről is van szó. Mivel nem hiszek az emberek közötti távolságban, abban viszont annál inkább, hogy hasonló hasonlót vonz, cseppet sem volt meglepő fordulat, hogy pár napra rá a nappalink szőnyegén némi organikus bio mango falatozása közben csacsorásztunk a hölggyel az élet nagy dolgairól.

Zsófi egy 22 éves csupa báj tündér. Bár számomra nem ez volt a leglényegesebb tényező benne, követői között – akik igen szép számmal akadnak – arról híres, hogy nem eszik húst és nem használ semmi olyat, ami állati összetevőket tartalmazna, és céljául tűzte ki, hogy életvitelével minél több fiatalnak mutasson példát az egészséges, kiegyensúlyozott, növényi alapokra épülő életvitelre. (Keresd őt itt: https://www.instagram.com/rimoczizsofi/ )

Tegnap este kitett egy videót a Facebook oldalán, mely egy vágóhidas mészárlás képeit tartalmazza. Érző emberek vagyunk, ha megnézünk egy olyan kisfilmet, ami arról szól hogyan szenved, haldoklik, vérzik, kínlódik egy ártatlan állat, legtöbb esetben összeugrik a gyomrunk, nehezebbnek érezzük a mellkasunkat, esetleg elfordítjuk fejünket. A kommentelők nagy része mégis inkább a szenvtelen, száraz kötekedést választotta. Nem, nem az elképesztően kegyetlen, undorító, felforgató tartalommal szembeni kötekedést, hanem Zsófi szavaival szembenit. Zsófi azért osztotta ezeket a tartalmakat meg, hogy információt nyújtson. Hogy minél több emberhez eljusson annak ténye, hogy az általa elfogyasztott ételhez mennyi fájdalom tapad. Innentől kezdve, mindenki saját szabad döntése, hogyan veszi ezt, változtat-e bármit esetleges húsfogyasztásán vagy sem. Szépen meg is kérte ismerőseit, hogy azzal az elfogadással viseltessenek véleménynyilvánítása irányába, ahogy ő is teszi húst fogyasztó barátai képeire. Kedvesen, intelligensen, finoman írta sorait. Olvastam a kommenteket és éreztem, ahogy megy ki a vér belőlem. Szó szerint mintha az energiámat szívták volna ki. Meredtem csak tágra nyílt szemekkel és mélységes szomorúságot, értehetetlenséget éreztem. Mi történt velünk? Miért fektetjük abba az energiánkat, hogy embertársainkat bántsuk, sebezzünk, azok eltérő véleménye, életszemlélete miatt? Miért gondoljuk, hogy ebből származhat energiánk? Nem azt sérelmeztem, hogy más nem éli meg egy ilyen videó megnézése alkalmával, amit én igen, hanem sokkal inkább annak ténye fájt, hogy a legtöbben egyből a támadás fegyverét veszik kezükbe, ha az övéktől különböző szemlélettel találkoznak. Miért? Nekem semmi bajom azzal, aki nem úgy étkezik, ahogy én, sőt, habár 15 éve nem eszem húst, a sünimnek boldogan megfőzöm a csirkét, miközben hálát mondok az állatnak, hogy étellel fogja szolgálni a kis kedvencem. Ha valaki ezzel támad engem, hogy hát tegye, én senkit nem fogom kirekeszteni azért, mert valamit máshogy csinál, mint én.

Tudod, azt gondolom, hogy ha valaki azzal kívánja az ő igazát érvényre léptetni, hogy a tiedet földbe tiporja, ott igencsak van ok a szőnyeg alá nézegetésre, hiszen ha valaki tisztán, mély meggyőződéssel hisz magában, nincs szüksége arra, hogy benned okozott fájdalommal nyomatékosítsa (magában-magának) azt.

Ha egy ember rendben van önmagával, nem kíván neked fájdalmat okozni, nem akar sebeket ejteni szavaival, nem akar a te érzéseid létjogosultságának megtagadásával a sajátjáról meggyőzni, miért is tenné? Ha valaki hisz valamiben, akkor azt szeretné, ha minél többen osztozhatnának benne, ezért olyan eszközöket fog választani ennek elérése érdekében melyek a békére, szeretetre, elfogadásra épülnek, hiszen ez az út az, ami egyedül járható.

Aki egyensúlyban van, az tudja, hogy több világ is lehet egyszerre igaz. Hogy békében megélhet több eltérő nézőpont is egymás mellett, hogy régen leköszönt már arra a hitrendszerre épülő világ, ahol csak a legerősebb maradhatott egyedül életben.

Az erő átalakul, az egység, az összetartozás, a béke energiái adják az új esszenciáját. Igen, harcolni a jóért tudnunk kell, de nem tehetjük ezt fegyverrel, bántással, kirekesztéssel, sebezni akarással. Harcolni az én értelmemben azt jelenti tudni megbékélni. Tudni magunknak megbocsájtani, minden olyan rejtett vagy nem rejtett dologért melyet önmagunk vagy mások ellen elkövettünk. Szembenézni ezekkel, elfogadni, hagyni begyógyulni a sebeket. Tudni fejet hajtani a gyengeség megéléséhez szükséges erő fontossága előtt. Tudni belátni, beismerni, elismerni. Tudni meghallgatni, átgondolni, más nézőpontokból figyelni, hátrébb állni, onnan tekinteni, megfordítani, beismerni, igazat adni, elnézést kérni.

Ha valaki szeret téged, elfogadja azt, hogy te másként látsz/érzel/élsz. Ha úgy is gondolja, hogy tévúton jársz, nem erővel leráncigál onnan, hanem végtelen türelemmel, tisztelettel megy melletted és minden finom eszközt megragadva igyekszik segíteni. Utat mutatva, lehetőségeket felvázolva. Semmiképpen sem elfordulva, csak mert téged más eszmék kísérnek utadon. Az élet legnagyobb leckéje megtanulni okosan segíteni a másiknak. És igen, ehhez az alázatot kell gyakorolni, annak megértését, hogy nem az a segítés, ha megmondod, mit tegyen a másik és amennyiben nem teszi, kizársz, magára hagyod. Javaslom, ha tényleg szeretsz valakit, viseltess elfogadással a sorsa, életfeladata, döntései irányába. Tudd elengedni az irányítást, hiszen nem mindenki áll készen még azokra a lépésekre melyeket te jónak, időszerűnek látsz, sőt az is előfordulhat, hogy azok sosem lesznek övéi.

Sokan azért okoznak fájdalmat másoknak, hogy a sajátjukat ne kelljen érezniük. Sokan azért nem fogadják el a másik nézőpontját, mert azzal meginognának saját hitükben. Tudod, csak az ragaszkodik ádáz harcok árán, eltúlzott szavakkal, indulatokkal a véleménye egyeduralmához, akinek kártyavárra épült a hite.

Érdemes ilyenkor megvizsgálni miért vált ki belőled oly heves érzelmeket – megtagadást, dühöt, felháborodást, kirekesztés vágyát, stb. egy sajátodtól eltérő gondolatmenet/életvitel?

Miért nem tudod elfogadni, hogy létezik máshogy gondolkodó, érző ember is? Miért akarsz egyből ignorálni, dühbe gurulni, (bántó) véleményt formálni?

Érdekes a bántani vágyás kérdése is. Nem nézek tévét, de így is feltartóztathatatlanul ömlik mindenhonnan a félelem szag, mely átjárja társadalmunkat. Azt közvetíti rettegnünk kell, tartani egymástól, mindenkiben a lehető legrosszabbat keresni. Kételkedni, gyanakodni. A félelmünket használjuk a biztonságunk elérésére. Szomorú egy oximoron, nem gondolod? Tanít a világ bizalmatlan lenni, támadni, rosszat feltételezni. Egyre távolabb kerülünk egymástól, egyre jobban szeparálódunk el, zárunk be, tagadjuk meg azt, aki nem olyan, mint mi. Aki mégis hisz az összetartozás elméletében felkötheti a gatyáját a sok támadás kereszttüzében.

Kérlek, állj meg itt egy kicsit és figyelj befelé. Mit gondolsz miért bántjuk egymást? Milyen erő van az okozott fájdalomban? Gondold el milyen elképesztő félelem élhet abban, aki szenvedést okoz, aki poklot hoz el, aki kínt ad egy másik embernek? Micsoda szeretetlenség uralkodhat annak a lelkében, milyen űr, milyen határtalan kétségbeesés?

Tudod, vallom, hogy ha valaki egy témával, gondolatmenettel, szúró szavakkal meg tud sebezni minket, ennek oka valójában bennünk keresendő. Ilyenkor érdemes elcsendesedni és a bántásra való reflektálás helyett befelé figyelni és előásni lelkünk legmélyéről az okot. Megkeresni mi áll annyira ingoványos talajon bennünk, ami azt eredményezheti, hogy magunkra vegyünk egy véleményt, hogy fájdalomként épüljön belénk egy másik ember rólunk, a mi világunkról, gondolatainkról, hitünkről formált gondolatösszessége. Nekem van egy barátom, ki különleges képességgel viseltetik lelkem fájdalmainak legmélyéig hatolni. Nagy tanítóm, hiszen véleménynyilvánításaival másodpercről másodpercre rángat ki pihe-puha komfortzónámból. Rendkívül hálás vagyok neki, amiért hitem gyakoroltatásában segít önmaga által. Ugyanis ilyenkor egyet tehetünk, azonmód elkezdjük erősíteni hitünket, meggyógyítani a sebeinket, megbocsájtani magunknak és mindenkinek, aki iránt haragot, dühöt érzünk. Nem kell senkinek a társaságát keresni kivel nem kívánunk együtt rezegni, de fontos, hogy ne legyenek bennünk régi, vérző tüskék, hiszen könnyen elfertőződhet szívünk, táptalajt biztosítva minden olyan érzetnek mely hátráltat a fejlődésben, gátat szab a szárnyalásnak.

Hiszen az él békében a világgal kinek a lelkében is az uralkodik. Ki ismeri magát, egója harcait, lelke félelmeit, belül keresi a gyógyszert is rá. Így nem kell háborúznia, mások legyőzéséből nyert (vélt) fölénnyel építenie a védfalat maga köré. Ha béke él benned, minden kinyílik, elsimul, selymessé válik. A fegyverek átalakulnak, az erőd kiegyensúlyozódik és állandóvá válik. Nem, nem változik a világ csupa madárfüttyé és szivárvánnyá, de egyre gyakrabban, tisztábban, mélyebben és igazabban fogod látni, hallani benne őket.