Ha az aputest oké, az anyutest miért tabu?
Leonardo DiCaprio, Zac Efron és Chris Pratt puha pocakot növeszt. Szeretjük? Nem szeretjük? Vonzó? Nem vonzó? Valójában tökmindegy. Most gyorsan elmondom, mit is jelent pontosan az aputest, hátha valaki még nem tudja, habár a fogalom az elmúlt évtizedben igen népszerűvé vált.
Ezeket láttad már?
Az aputestű férfi nem egyenlő a kövér férfival, hanem az átlagos testalkatú férfit jelenti. Az olyat, aki a vékony vagy izmos testére tekintélyes pocakot növeszt. Az aputestű férfin az látszik, hogy szeret jókat enni, és mellé pár korsó sört is szívesen legurít. Mióta ezt a cikket írom, próbálom ilyen szemmel nézni a Budapest belvárosában sétáló embereket, és meg kell állapítanom, hogy negyven fölött nagyjából a férfitársadalom kilencven százalékáról beszélünk, de sebaj, hiszen – ahogy egy 2021-es felmérésből kiolvashatjuk – az aputest vonzó.
Testszégyenítés vagy testpozitív gondolkodás?
Hogy az aputest kifejezés testszégyenítés-e vagy kifejezetten a testpozitív gondolkodás egyik verbális megnyilvánulása, az sokat változott az elmúlt tíz évben. Kezdetben volt az aputest, amely alapvetően gúnyos, testszégyenítő jelentést hordozott magában. Az olyan sztárokra használták főleg, akik valaha nagyon vonzók voltak póló nélkül, aztán teltek-múltak az évek, és már nem. Ilyen volt az említett Leonardo DiCaprio, Chris Pratt és Zac Efron is – habár utóbbinál hadd jegyezzem meg, hogy az ő aputeste messze túlszárnyalta a pesti utcai megfigyeléseimet, szóval nem pontosan értem, hogy kerül ebbe a felsorolásba.
Oké, ha most csak egy példa jut eszünkbe arra, hogy mit várunk el eközben a nőktől, akkor legyen ez: 2016-ban Palvin Barbara egy bikinis fotósorozattal lett a Victoria’s Secret modellje. 175 centiméter és 54 kilogramm volt ekkor. Egy női magazin úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban, hogy „ez a márka kísérlete lehet arra, hogy valaki a nők többségének testalkatát is képviselje”. Na most egyrészt ezekkel a paraméterekkel szerintem senki nem képviseli a nők többségének testalkatát, bár az is lehet, hogy nekem és a bölcsész barátnőimnek savanyú csak a szőlő, másrészt, ami ennél sokkal érdekesebb: Palvin Barbarát akkoriban rengetegen leducizták, letömzsizték, meg amit csak el tudtok képzelni.
Miért érdekes ehhez képest az aputest fogalmának bevezetése? Szerintem azért, mert ez volt az első alkalom, hogy a nyilvánosság elkezdte megszégyeníteni a férfiak testét is, nem csak a nőkét. Ami persze marhára nem jó, hiszen a cél nem az, hogy egyenlővé váljunk a kellemetlen helyzetekben, hanem az, hogy ne érjenek minket fölöslegesen kellemetlen helyzetek. Ám mikor az aputest fogalma bekerült a körforgásba, történt egy érdekes dolog. 2015-ben egy Mackenzie Pearson nevű fiatal nő írt egy cikket Why Girls Love The Dad Bod? (A lányok miért szeretik az aputestet?) címmel. Ez egy rövid, de annál népszerűbb szöveg lett a témával kapcsolatban, amely az aputest előnyei mellett kampányolt. És szép lassan a fogalom átértelmeződött a köztudatban: a testszégyenítő gesztusból testpozitív gondolkodás lett olyannyira, hogy egy 2021 márciusában megjelent angol felmérés szerint, amelyet a dating.com oldal készített, az egyedülállók 75 százaléka választaná inkább az aputestet az izmos, kisportolt férfitest helyett.
Szívesen, srácok!
Végül is mi történt itt az aputest fogalmával? Megmondom én! Mi, sokat piszkált nők érzékenyen reagáltunk a férfiakat megszégyenítő társadalmi hangokra, mert ezt a típusú szégyenkezést mi is jól ismerjük. Meghallottuk a problémájukat, és a segítségükre siettünk. És hogy mi lett ennek az eredménye? Hogy az aputest vonzó lett, az anyutest meg továbbra sem létezik. Erre is van egy nagyon látványos példám. Én is, mint sokan mások, nagy örömmel vártam a Jóbarátok sorozat visszatérő részét, de valami megütötte a szemem már akkor, amikor a trailert néztem. A nemi arány ugye itt ötven-ötven százalék. Háromból három férfi növesztett legalább egy kis pocakot, volt, aki tekintélyesebbet. Ám háromból három nő nézett ki nagyjából ugyanúgy, mint a kilencvenes években. Ami a férfiakon látszik, az az, hogy kellemesen megöregedtek, ami a nőkön, hogy iszonyú sokat fogyóztak, edzettek, és hogy átestek néhány kellemetlen plasztikai beavatkozáson. A mi testszégyenítésünk ugyanakkor nem anyukakorunkban kezdődik.
Mostanában jutott eszembe az, hogy gyerekkoromban sok időt töltöttünk a tesómmal a nagyszüleimnél, és a nagyapám rengeteget nézte a Fashion Tv-t. Na nem azért, mert érdekelte a Chanel legújabb kollekciója, hanem mert tetszettek neki a „manökenek”. Helyes kislányok voltunk a húgommal, de a nagyapám minden egyes alkalommal elmondta, amikor találkoztunk, hogy szépek vagyunk, szépek vagyunk, csak kár, hogy ilyen rövid a combunk. Öttől tizenkét éves koráig az ember sajnos viszonylag kevés kritikai érzékkel és esélyegyenlőségi öntudattal rendelkezik, ezért ahelyett, hogy visszakérdezne, hogy „miről dumálsz, nagyfater?”, inkább összehasonlítgatja a combjának a hosszát a vele egykorúakéval, és megállapítja, hogy ez bizony tényleg rövidebb. Ez egy elég általános sztori, tudom, hogy minden nőnek van száz meg egy ilyen, amit fel tud idézni az életéből. Sokkal érdekesebb kérdés viszont az, hogy miért nem mondunk olyat, hogy anyutest, hogy miért nincs az aputestnek párja. Ennek az az egyszerű oka, hogy bár ugye mi nők vagyunk azok, akik kihordjuk és megszüljük utódainkat, amely komoly befolyással van a testünkre, még mindig úgy gondolja a társadalom nagyobb része, hogy az a helyes, ha szülés után pár hónappal visszaszerezzük versenysúlyunkat.
A női test felszabadítása
Réz Anna, az Üvegplafon blog főszerkesztője (és legkedvencebb barátnőm) írt egy csodás cikket 2016-ban Palvin Barbara és a mi testünk címmel, amelynek lényege az a nem nagyon meglepő, ám keveset hangoztatott megállapítás volt, hogy a franc egye meg, változunk, változik a testünk, és ez a változás teljesen természetes folyamat. „És nem csak a korról van szó (bár nagyon is szó van a korról). Ha Palvin Barbarához hasonlóan elmúltunk már 18 évesek, akkor minden valószínűség szerint a testi változások számtalan formáját megtapasztalhattuk a kortársaink között. Láttuk a barátnőnket beragyásodni egy rosszul megválasztott fogamzásgátlótól; egy másikat belefogyni a 12 órás multis munkanapokba; láttunk randa szakításokat 10-15 kiló plusszal/mínusszal – majd láttuk, ahogy ezek nyomtalanul eltűnnek a következő boldog kapcsolatban. Az egyik haverunk a kardióra csúszott rá; a másik belepohosodott a céges traktákba. Láttunk szülés után megmaradt pocakokat; a közeli barátnőnket hónapokig gipszben bicegni; egy harmadikat, aki a cukorbeteg diétájától fogyott a felére. És ha, ó irgalom, esetleg már 30 évesek is elmúltunk volna, akkor nagy valószínűséggel láttunk egy, a szívünknek nagyon kedves nőt parókában, mellműtétre várva…” – írta Réz Anna.
És igen, a feladat az lenne, hogy fogadjuk el, tegyük az anyutestet is legalább olyan népszerűvé és szexivé, mint az aputestet. Fogadjuk el a változást, az évek múlását, az öregedést. Különben látok a világban némi pozitív elmozdulást. A nyári szezon elején például kifejezetten felszabadító volt nézni a H & M plussize modellekkel felvett, víz alatt úszós bikinireklámját. De ne higgyétek, hogy a H & M fog minket megváltoztatni. A divatcég egyszerűen azt ismerte fel, hogy nekünk van igényünk erre, hogy elegünk van abból, hogy a képeken látható fürdőruha rajtunk sosem úgy áll, ahogy a modelleken. És szívből remélem, hogy nagyapámnak lesz még ideje kiábrándulni a Fashion Tv hosszú combú manökenjeiből is.
