Állj ki magadért, más nem fog! - az orvosi rendelőben sem

Mi a tapasztalatod, tisztában vannak az emberek az egészségügyi jogaikkal?
Egyáltalán nincsenek, az egészségügy nagy hiányossága, hogy nincs megfelelő tájékoztatás. De az egészségnevelésben sincs nagy hangsúly az egészségjogokon. Tisztázni kellene a határokat: hogy mi történik, ha orvoshoz megyünk, mi az, amit kérhetünk, mi az, amit javasolhat, vagy megtehet az orvos, akár a beleegyezésünk nélkül.
De szerencsére egyre több fiatal egészségügyi szakember – akik Nyugat-Európában, nálunk betegbarátabb egészségügyekben is eltöltöttek néhány évet – hozza haza a páciens-barát szemléletet.

Tehát összességében a változás útján haladunk?
Igen. Úgy gondolom, öt év múlva sokkal inkább partnernek fogják tekinteni az orvosok a betegeket. Ennek ellenére még mindig dominál az orvosközpontú, betegeket utasító, tőlük engedelmességet váró orvosi magatartás. Sajnos nem csak az a hiba, hogy a betegek keveset tudnak a jogaikról, hanem az egészségügyi dolgozók képzésében is háttérbe szorul, hogyan kell kommunikálniuk, mikor, milyen jogi kereteket kell betartaniuk, például mikor, mihez kell a beteg beleegyezését kérniük. Az egész habitusuk abból indul ki - ami egy régivágású mentalitás- hogy ők értenek a gyógyításhoz, a beteg maradjon csendben, és tartsa be az utasításokat. De ez nem egyeztethető össze sem a világtrendekkel, sem a magyar jogszabályi háttérrel, hiszen a mi egészségügyi törvényünk is pontosan megmondja azt, hogy alapvetően a beteg dönt a saját ellátásáról, az orvos pedig ehhez segítséget nyújt. Bizonyos ritka kivételektől eltekintve – amikor például nincs beszámítható állapotban a beteg, vagy életveszélyes állapotban van – a hétköznapi helyzetekben annak kellene történnie, amit a beteg szeretne, még akkor is, ha az orvos azzal nem ért egyet.

A nőgyógyászok sokszor számon kérik azokat a nőket, akik például nem akarnak szülni. Ez ellen jogi eszközökkel nehéz lenne fellépni, etikusnak viszont egyáltalán nem mondható!
Igen, jogi eszközökkel azért nem lehet az ilyen magatartás ellen fellépni, mert nehéz ezeket azonosítani; nehéz a két szereplő lelkiállapota alapján az adott szituációban meghúzni a határokat. Sok olyan esettel találkoztam, amikor az orvos a feszültség oldása miatt viccelődött a beteggel, de a beteg szakszerű véleményt várva, aggodalommal fordult az orvoshoz, és nem volt nyitott erre a stílusra. Az orvos úgy érzékelte, hogy ő csak próbált kedves lenni, a beteg pedig úgy, hogy mindez az ő tűréshatárát meghaladta. Ezek nagyon nehezen bizonyítható esetek. Ilyenkor az orvos általában nem tud, vagy nem akar visszaemlékezni, az asszisztens kiszolgáltatott helyzetben van az orvossal szemben, így nem várhatjuk el tőle, hogy a beteg igazát alátámassza.

Sakk-matt helyzet? Vagy azért lehet tenni valamit?
Itt a szemléletformálásnak lenne a legnagyobb jelentősége. Hogy az egészségügyi dolgozókat úgy képezzék, hogy ne csak szakmai kiválóság legyen a diplomaszerzés egyetlen követelménye, hanem a bánásmód és a megfelelő kommunikáció is. A durva, udvariatlan, megalázó magatartásformáknak nem lenne helyük egy orvosi rendelőben sem.
Egymás között is sokat tehetnek az orvosok, ha például az orvosi kamara hathatósan figyelmezteti azokat a tagjait, akik nem úgy viselkednek, ahogy az emberekkel szemben kellene. És az is sokat segíthet, ha tudatosak a betegek, és az udvariasság keretein belül, de mindent megtesznek azért, hogy érvényesítsék a jogaikat. Ha olyan nemkívánatos magatartással találkozunk, ami bántja az önérzetünket, biztonságérzetünket, komfortérzetünket, azt jelezzük az orvosnak! Két éve megjelent egy könyvem, abban sokat boncolgatom ezeket a kérdéseket, és ott is azt hangsúlyozom, hogy az én tapasztalatom az, hogyha valaki határozottan, de udvariasan - nem átvéve a másik féltől a bántó magatartásformát – jelzi, hogy őt zavarja valami, akkor erre általában oda szoktak figyelni.
Ha tűrjük némán a megaláztatást, az nem vezet sehová. Ha pedig nagyon heves a reakciónk, az további konfliktusokat eredményez.

Mi történik, akkor ha megjegyzéseken túl, például nem hajlandó fogamzásgátlót felírni egy nőgyógyász azért, mert ellenzi, hogy valaki nem akar gyereket?
Ha önhatalmúan annak ellenére, hogy annak szakmai és élethelyzetből adódó indokoltsága meglenne, egyéb meggyőződésből a fogamzásgátlásból adódó különvéleménye miatt vagy éppen valamilyen retorzióként nem akar fogamzásgátlót felírni, az súlyos visszaélés. Annak nem csak etikai, hanem egyéb szakmai, jogi felelősségre vonás is lehet a következménye.

Kihez fordulhatunk ilyen esetben?
Először megpróbálhatjuk az orvossal megbeszélni. Ha ez nem lehetséges, az intézmény vezetőjének tegyünk panaszt.(Előfordul persze, hogy "maga az orvos az intézmény" – például egyszemélyes magánrendelőben.) Ha pedig ez sem segít, akkor érdemes külső fórumokhoz fordulni, mint például a betegjogi képviselő, az egészségügyi hatóság (kórházak esetében a Nemzeti Népegészségügyi Központ, járóbeteg-ellátókat érintően a kormányhivatalok kerületi/járási hivatalai), valamint – orvos esetén – a Magyar Orvosi Kamara. Jelentős károkat okozó vagy bűncselekmény lehetőségét felvető esetben érdemes megfontolni a polgári vagy büntetőeljárás megindítását. A kártérítési perekhez sok türelem és lelkierő kell, ráadásul sokba is kerülhet a pereskedés, ezért ezt csak akkor javaslom, ha szakemberrel konzultálva megfelelő esély mutatkozik a siker elérésére. A betegek, a hozzátartozók sokszor jogos felindultságukban és a megfelelő szakértelem hiányában nem feltétlenül tudják ezt segítség nélkül jól megítélni. Az is probléma, hogy akit kellemetlen benyomás, retorzió ér, azonnal szeretne megoldást, ezek az eljárások viszont a legjobb esetben is hónapokig tartanak. Ilyenkor a jog nem tud azonnali megoldást nyújtani, ezért fontos, hogy először próbáljuk békés úton tisztázni a helyzetet. Ha elmérgesedik a helyzet, sajnos sokszor az bizonyul a legjobbnak, ha felkeresünk egy másik orvost.

Sajnos olyan esetről is hallhattunk már, amikor a nőgyógyász próbált hatni az abortuszra váró nő lelkére, hogy tartsa meg a babát. Megmutatta a szívhangot, szándékosan húzta az időt. Persze az csak utólag derült ki, hogy egy abortuszellenes orvosról van szó.
Amikor alternatív megoldásokat kínálnak a terhességmegszakítás mellett döntő nő számára - legyen szó például az örökbeadásról – van, ahol nagyon emberségesen, az adott élethelyzetet megértve végzik, más helyeken pedig megalázó módon, akár hibáztatva a teherbe esett nőt.
Az orvosnak az abortusz elleni kampány nem feladata. Lelkiismereti szabadsága alapján megteheti, hogy ne vegyen részt ilyen beavatkozásban, de akkor ezt jeleznie kell a munkahelyi vezetője felé. Egy orvos sem kötelezhető rá, hogy részt vegyen benne. Másfelől viszont ha egy páciens abortuszt szeretne, és a törvény alapján ez lehetséges, minden állami intézményben joga van hozzá, hogy elvégeztethesse. Akkor korrekt az orvos, ha az elején tisztázza, hogy kimarad az abortuszból, és nem hátráltatja a folyamatot a meggyőződése miatt. Arra tehát nincs lehetősége, hogy a hatáskörét túllépve a szakmaiságon túl megpróbálja lassítani a folyamatot, vagy meggyőzni a kismamát, hogy változtassa meg a döntését. Ez az illető egészségére testi és lelki értelemben is negatívan hathat. A döntés senkinek sem könnyű, de ha meghozzák, az a szakmai és egyéni érdek, hogy a beavatkozás az optimális időben megvalósuljon. A lelki tényezők miatt sem szabad további terhet hárítani arra, akinek egy testét-lelkét igénybevevő, sokszor megrázkódtatást okozó beavatkozáson kell keresztül mennie.

Éppen azért, mert lelkileg megterhelő, nehéz lehet ilyen helyzetben kiállni magunkért..
Sajnos a legkiszolgáltatottabb emberek azok, akiket a legtöbb ilyen retorzió ér. Mert ők nem mernek kiállni magukért, nem emelik fel a hangjukat. A visszahúzódó, konfliktuskerülő személyiségek, társadalmi helyzetükből adódóan érdekeiket nehezen érvényesítő személyiségek kerülnek legtöbbször ilyen helyzetbe. De nehéz nagy bölcsességeket megfogalmazni, hiszen amikor hüvelyi ultrahang történik, vagy a meztelen hasunkat vizsgálják, az általában nem az a helyzet, amikor egy fehérköpenyes, határozott orvossal szemben elkezdjük ecsetelni a jogainkat.

Viszont kellene. De mikor?
Ha egyértelmű a helyzet, és van rá alkalom, akkor ha nem is a vizsgálóasztalon, de utána álljunk ki magunkért. Ha az orvossal nem érezzük feloldhatónak a konfliktust, írjunk a munkahelyi vezetőnek, illetve váltsunk orvost mielőbb. De egy abortusz esetében minden nap számít, így arra várni, hogy jogi úton rendeződjön a dolog, nincs lehetőség. A legfontosabb bármilyen nőgyógyászati vagy más ellátás esetén, hogy megnyugtatóan megoldjuk az egészségügyi kérdéseket, a jogi procedúrákat hagyjuk ez utánra.

Más országokban is ilyen hosszadalmas a terhességmegszakítás folyamata?
Van ahol lényegében tilos, van, ahol szintén lehetséges változó adminisztratív folyamatok mellett, és több ország van, ahol kifejezetten egyszerű. Korai terhesség esetén sok országban gyógyszeres beavatkozást javasolnak, ami sokkal humánusabb, mint egy invazív terhességmegszakítás. Nálunk is évről évre felmerül az abortusz szabályozása kapcsán, hogy sokan szigorítani szeretnének, mások pedig könnyítenének a folyamaton - például az említett tablettával, ami Magyarországon nem elérhető.