A szívhang kényszerű meghallgatása az abortuszok számát nem csökkenti, csak a nők jogait csorbítja
Tegnap megjelent a Magyar Közlönyben az a rendelet, miszerint Pintér Sándor módosított az abortusztörvényen. Eleve abszurd, hogy olyan országban élünk, ahol nem szakértői egyeztetés és társadalmi vita történik az ilyen döntések meghozatala előtt, hanem csak úgy reggel arra ébredünk, hogy egyetlen ember, hovatovább, férfi, önkényesen átírja a nők jogait és a szívhang meghallgatásához köti az abortuszt. Már hozzászokhattunk volna? Lehet, de én ehhez nem tudok hozzászokni, és nem is akarok. Antoni Rita nőjogi aktivista, társadalmi nemek szakértő, filozófus véleménycikke.
Ezeket láttad már?
A méhünkben matatnak
Az abortuszszigorítás régi vágya a jelenlegi kormánynak, csak éppen útját állja az a makacs tény, hogy a terhességmegszakítás jogát a magyarok túlnyomó többsége támogatja. Ezért már hatalomra kerülése után a lopakodó abortuszpolitikát választotta. Éppen tíz évvel ezelőtt, 2012-ben tiltották be, minden szakmai érvet figyelmen kívül hagyva, az abortusztablettát - holott az, az akkoriban terjesztett tévhitekkel ellentétben, nem holmi fejfájáscsillapító módjára működik, hanem, cseppet sem fájdalommentes módon, vetélést idéz elő. Előnye abban áll a műtéti eljáráshoz képest, hogy a szövődmények esélyét csökkenti.
2013-ban azzal borzolták a kedélyeket, hogy a nemi esélyegyenlőségre szánt EU-s támogatást abortuszellenes plakátkampányra fordították, melyeken az örökbeadás felé nyomasztották a nem kívánt terhességgel küzdő nőket. Felszólításra a plakátokat le kellett szedniük. Az örökbeadásnak mint lehetőségnek nyitva kell állnia a nem kívánt terhességgel szembesülő nők előtt, de az abortusz alternatívájaként nem megfelelő. Terhességre és szülésre kényszeríteni valakit ugyanis a testi integritás alapvető emberi jogával ellenkezik, többek közt mert a terhességgel és szüléssel járó egészségügyi kockázatok vállalása csakis önkéntes alapon történhet. (A terhesség és a szülés társadalmi és anyagi vonzatairól már nem is beszélve.)
2016-ban és 2017-ben két budapesti kórház állami támogatásért cserébe kijelentette: nem vállalnak abortuszt többé. Engem kifejezett félelemmel töltene el, ha várandósként valamilyen komplikáció érne, és a mentő ezen kórházak egyikébe szállítana: ahogy Savita Halappanavar esetében is láthattuk, ez a fajta “életpárti” hozzáállás a nő halálához is vezethet. A 31 éves nő azért halt meg 2012-ben Írországban, mert a magzat hallható szívhangjára hivatkozva megtagadták tőle az életmentő abortuszt.
A szívhangrendelet hatása
A rákövetkező években a Magyar Keresztény Misszió Alapítvány az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával több magyarországi nőgyógyászati klinikán, márványtáblákat helyezett ki „a meg nem születettek emlékére”. (Hasonlók azelőtt csak temetőkben, illetve templomkertekben kegyhelyek formájában léteztek – azaz egyházi, és nem állami helyszíneken.) Ez feltehetően a várt és kívánt terhességüket elvesztőknek is szól, ugyanakkor nekik segítségnek vajmi kevés, az intézménybe abortuszra érkezőket viszont érthető módon nyomaszthatja.
A lelkiismeret-furdalás felkeltésére apellál a jelenlegi színhangrendelet is (amit az Amnesty International, találóan, traumarendeletnek keresztelt el), abban a reményben, hogy a magzat szívhangjának hallatán az abortuszra jelentkező nők majd meggondolják magukat. Eddig e törekvésnek a védőnői “tanácsadással” igyekeztek eleget tenni, amely azonban nem bizonyult hatékonynak: a két kötelező konzultáció közt nagyon kevés nő gondolja meg magát, és az ő esetükben sem bizonyítható, hogy a konzultáció hatására tettek így. Ellenben aki megengedhette magának, már eddig is Ausztriába vagy Szlovákiába utazott, hogy a pénzéért cserébe felnőtt embernek tekintsék, aki egyedül is képes dönteni.
A szívhang meghallgatásától sem várható tömeges visszafordulás: a nők túlnyomó többsége úgy megy abortuszra, hogy biztos a döntésében. Sokan a mostani vitában is az érzelmekre igyekeznek hatni. Odáig igaz, amit mondanak, hogy senki sem örömében vagy szórakozásból megy abortuszra. Ugyanakkor én nem értek egyet azzal, hogy minden egyes abortusz mögött szívettépő vívódást és mély lelki gyötrelmet feltételezzünk, mert ez egyszerűen nincs így. Vannak olyan nők, akik egyszerűen csak (az életük adott szakaszában, vagy egyáltalán) nem akarnak gyereket szülni - és (legalábbis az első trimeszterben) ennek is épp elég indoknak kell lennie az abortusz engedélyezésére. Tévhit, hogy minden nőt végtelenül megvisel az abortusz. Van, aki csak túl akar lenni rajta, és egy cseppet sem rázza meg. Ami már nekem is az elfogadás határán billeg, az az eset, amikor valaki sorozatban jár abortuszra (pl. mert tovább alkalmazza azt a fogamzásgátló módszert, ami esetében először nem vált be). De ezekben az esetekben sem a tiltás/szigorítás a megoldás, hanem a felvilágosítás, és a különböző fogamzásgátló szerek és eszközök könnyen és olcsón hozzáférhetővé tétele.
Csak a nőket terheli a rendszer
Az egyetlen járható út az állam számára, ha abban támogatja a nőket, amit ők akarnak, legyen az akár a gyerekvállalás, akár annak későbbre halasztása vagy elutasítása. A nem kívánt terhesség következményeit mindkét kimenetel esetén a nő viseli: a férfira, aki pedig kétségtelenül szereplője a történetnek, sem a tanácsadási kötelezettség nem vonatkozik, sem most a szívhang meghallgatása. Azzal együtt, hogy igazságtalan, hogy a férfiak csak úgy elsétálhatnak a szülői feladatok elől különösebb társadalmi szankció nélkül akár a terhesség alatt, akár később, míg a nők nem, én nem szorgalmazom az érintett férfiak elleni hajtóvadászatot. Szeretetet, ragaszkodást a nő vagy a születendő gyerek felé kikényszeríteni nem lehet, ahogy a résztvevő apaság vállalását sem, és ugyanúgy jogsértés lenne, ha a pár tagjainak ketten kellene magyarázkodniuk a magánéleti döntésük miatt. Egyszerűbb a nők döntéseit tudomásul venni.
Tüntess te is a nők jogaiért szeptember 28-án! Itt találsz erről információt.
