Az egyenlőség fontos a tárgyalóteremben és a hálószobában egyaránt - Augusztus 8. a női orgazmus világnapja

Nálunk is indokolt lenne. Hogy miért? Néhány éve szerkesztettem Magyarország akkor még egyetlen aktív feminista honlapját, amikor egy olvasónktól emlékezetes levelet kaptam. Egészen addig abban a tévhitben éltem, hogy napjainkra a nők legalább már a szexben kiharcolták az egyenlőséget. Abszurdnak hatott a „dőlj hátra, hunyd le a szemed és gondolj Hunniára” megközelítés (ez egy transzparens volt a 2012-es Nők Lázadása tüntetésen). A második házasságában élő háromgyermekes anyuka viszont azt írta: sosem volt még orgazmusa.

Némi kutakodás és kérdezősködés után kiderült: ő nem egy ritka kivétel. Akkor rá kellett jönnöm, hogy 21. század ide vagy oda, a női kielégületlenség még egy továbbra is velünk élő probléma, amivel foglalkoznunk kell. Lux Elvira 1982-es kiadású Női szerepek című könyvében ugyan azt olvastam, hogy a szerelmes nő számára a vágyott férfival való „összeolvadás gyönyöre” többet ér „a legviharosabb orgazmusnál is”, de – akkor huszonkét éves, és férfi párjába szerelmes nőként – erősen kételkedtem ebben. Maga a levél is azt tanúsította: a nők ma már nem érik be ennyivel – és ne is érjék!

A világnapot kezdeményező Dantas nem mást ismert fel, mint (a nemek közti bérszakadék - gender wage gap - mintájára) a nemek közti orgazmusszakadék (orgasm gap) jelenségét. Ezt a kifejezést a Floridai Egyetem professzora, Dr. Laurie Mintz találta ki, aki a probléma megoldása érdekében könyvet is írt a klitorisztudatosság („cliteracy”) fontosságáról. Minden oka megvolt rá: egy, az Archives of Sexual Behaviour című folyóiratban 2017-ben megjelent nagymintás felmérés szerint az USA-ban élő heteroszexuális emberek közül a férfiak 95, a nőknek viszont csak 65 százaléka él át szex közben rendszeresen orgazmust. (Mintz 2019-es TED-beszédében még rosszabb, 91 vs. 36 százalékos eredményt említ egy másik kutatás kapcsán.) A leszbikus nők 86 százalékos sikerről számoltak be, ez is azt támasztja alá, hogy a csikló felé érdemes keresni a megoldást. Az eredmények szerint növelte továbbá a rendszeres orgazmus esélyét nőknél többek közt a párkapcsolattal való általános elégedettség, a nyílt kommunikáció a szexről, illetve szex közben, a fantáziák kiélése, a csókolózás, és a nemiszerv kézzel vagy nyelvvel történő izgatása.

Az elmúlt évtizedekben azért sikerült megérteni, hogy a nők túlnyomó többségét nem elégíti ki az „előjáték” nélküli (ez önmagában egy problémás kifejezés, mert a behatolást állítja be az „igazi” szexnek), vagy minimális előjáték utáni párperces mechanikus reszelés. (Noha találkoztam már olyan középkorú nővel, aki élete során olyannyira adaptálódott ehhez a macsó tempóhoz, hogy elmondása szerint bármilyen gyengédség kimondottan idegesíti, és ő tényleg egyből durr bele igényli. De ez mindennaposnak nem mondható.) Shere Hite hetvenes évekbeli (szintén amerikai) nő válaszadói még csak 30 százalékban állították, hogy partnerrel rendszeresen eljutnak az orgazmusig – ehhez képest a mai 65 százalék jelentősen jobb arány. A szexuálszociológus eredményeit a Hite-riport a nők szexuális életéről című, magyarul is megjelent, terjedelmes könyvében összegezte.

A Hite-nak küldött válaszok arra mutatnak rá, hogy a hetvenes években (nem sokkal vagyunk a szexuális forradalom kirobbanása után) még számos tabu kötődött az orgazmushoz. Az csak egy része volt a problémának, hogy a csikló kevesebb szerepet kapott a heteroszexuális aktusokban. A válaszadók egy része azért nem mert a partnerétől klitorális izgatást kérni, nehogy látens leszbikusnak nézzék (!) – másik részük azért, nehogy a férfi úgy érezze, hogy „ő”, azaz a pénisze, már nem is elég. Hozzáadódott a problémához, hogy sok nő, még ha el is tudott volna élvezni, nem mert: félt attól, hogy az orgazmus közben megváltozó arckifejezése és/vagy kiadott hangja taszító lesz a partner számára.

A pornó időközbeni elterjedése (Hite adatgyűjtésekor ez még nem volt számottevő), ha nem is segített ez utóbbi a problémán, legalább átbillentette a ló másik oldalára: szinte elvárássá vált, hogy a nő az aktus teljes hossza alatt hangosan nyögjön, lihegjen, sikoltozzon. A szexuális „forradalom” végül nem segített: a szexuális „tisztaság” elvárását a szexuális elérhetőség és a gombnyomásra elélvezés nyomasztó elvárásával helyettesítette a nők számára. Innen ered az orgazmus színlelése: Mintz szerint ezt a heteroszexuális nők mintegy 70 százaléka tette már élete során, mert a kudarcért magukat hibáztatják.

Az iskolai szexedukáció során – már akinek egyáltalán volt benne része – mit hallhattunk a női orgazmusról? Legfeljebb annyit, hogy nem olyan automatikus, mint a férfiaké, és (nesze semmi, fogd meg jól) „meg kell tanulni”. Nem, e logika szerint nem a férfinak kell megtanulni, hogyan elégítse ki a nőt (az iskolai szexedukáció, ha van egyáltalán, mindig heteronormatív, és a jövőben végképp az lesz), hanem a nőnek kell megismernie a saját testét és kommunikálnia a partnere felé a vágyait. Ezek egyébként fontos dolgok, de nem mindegy, hogy egyenlően oszlik-e meg a felelősség mindkét fél élvezetéért, vagy egyedül a nőre hárul. Idekapcsolódó káros nemi sztereotípia, hogy a férfi (lelkileg és szexuálisan is) „egyszerű”, a nő meg „bonyolult” - ezzel aztán annyiban is lehet hagyni a dolgot. Sokszor a nő/fiatal lány maga adja fel, mert „defektesnek” érzi magát. Holott a klitorisz működése nem atomfizika, és az sem igaz, hogy a női orgazmus feltétlenül mindenféle bonyolult érzelmi feltételhez kötött: maszturbáció során még Hite hetvenes évekbeli válaszadói is közel 100 százalékban rendszeresen elélveztek.

A nő helye a nemi életben tükörképe a társadalom egészében elfoglalt helyének

– szögezte le Hite 1976-ban. Mintz szerint is az orgazmusszakadék nem biológiai, hanem társadalmi eredetű probléma. Ahogyan ő fogalmaz, kultúránk túlértékeli a férfiak legmegbízhatóbb útját a szexuális élvezethez: a pénisszel vaginába behatolást, és alulértékeli a nők legmegbízhatóbb útját a szexuális élvezethez: a csikló izgatását. Pedig maszturbáció során a nők 99 százaléka ezt teszi, és, akárcsak a férfiak, átlagosan négy perc alatt jutnak el így az orgazmushoz.

A szexedukátor arra is felhívja a figyelmet, hogy a szexualitás kölcsönösségen alapuló szemlélete a férfiakat is megszabadítja a teljesítménykényszertől, az ezzel kapcsolatos szorongástól. Kulcsfontosságú üzenete: az egyenlőség fontos a tárgyalóteremben és a hálószobában egyaránt.

Szerző: Antoni Rita