„Előbb szeretek, utána szeretkezek” - Nagy a baj, ha a demiszexuálisok szexuális kisebbséget jelentenek
Vajon képviselhet még bármiféle értéket a 2020-as években az, hogy valaki a szexben a testiségnél fontosabbnak tartja az érzelmeket? Miközben a demiszexualitásról gondolkodtam, rájöttem, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit időszerű lenne megválaszolni.
Ezeket láttad már?
Szokatlan jelenség nálam, de ahogy egyre több cikket olvastam el a demiszexualitásról, úgy egyre erősebben tört elő belőlem a konzervatív boomer. Oké, nem szeretnék senkit megsérteni, habár tudom, hogy azok közül, akik a cikk végére érnek, nem mindenki fog velem egyetérteni, és ez teljesen rendben is van. Vajon miért kell mindent elnevezni, és mennyit törődünk azzal, hogy milyen következményekkel jár a mindenfélének az elnevezése? Miközben persze azt is gondolom, hogy virágozzék minden virág: nagy drukkere vagyok a szexuális kisebbségeknek, és fontosnak tartom, hogy ne szenvedjenek semmiben hátrányt, teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak, részesülhessenek a házasság intézményének és a gyerekvállalásnak a csodájából. Egyetlen megfontolandó felvetésem van csak: nézzünk rá arra, mit nevezünk szexuális kisebbségnek!
Mi is az a demiszexualitás?
Ez a fogalom röviden és egyszerűen olyan emberekre használatos, akik szexuális kapcsolatot csak úgy tudnak létesíteni másokkal, ha mögötte erős érzelmi kapcsolat áll. A demiszexuális ember számára az a vonzó, akit megismert és megszeretett, akivel az intim helyzetekben biztonságban érzi magát. Ez természetesen meghatározza randizási szokásait is, lassan, megfontolva halad, verbálisan kapcsolódik, kitárja a lelkét, előbb szeret, utána szeretkezik. Nincsenek egyéjszakás kalandjai, vagy ha mégis – talán belemegy párba –, azok borítékolhatóan pocsék élmények neki. Hosszú távú, akár életre szóló kapcsolatban gondolkozik. E leírás alapján ki jut először eszünkbe? Nos, nekem barátnőim jutottak eszembe, akik ugyan nem hirdetik fennen szexuális másságukat, csak élik az életüket nagyjából e paraméterek szerint.
Aztán eszembe jutott a húgom is, aki szintén beleillik ebbe a képbe, és életem néhány kétségbeesett és megroggyant időszakától eltekintve én is. Amikor épp nem vagyok padlón, hanem érzelmi állapotom viszonylag kiegyensúlyozott, akkor egyértelműen demiszexuális vagyok. További megfigyelésem, hogy ha végigtekintek férfi barátaimon (van számos), akkor közöttük csak elvétve találok olyat, akire illene a demiszexuális jelző. Ám ha jobban belegondolok, ebben nincs is semmi meglepő, mert érzelmeinket és szexualitásunkat erősen meghatározzák a tanult minták is. Tudom, ez nem tűnik politikailag korrekt kijelentésnek egy olyan országban, ahol a kormány azt harsogja, hogy bizonyos civil szervezetek LMBTQ-embereket nevelnek a gyerekeinkből (ez nyilvánvaló hülyeség), ugyanakkor kár lenne eltagadni, hogy a nők és férfiak által elsajátított minták más jellegű szexuális preferenciákat eredményeznek. Ilyen másfajta preferencia az, hogy mennyire tekintjük a másikat hús-vér embernek vagy használati tárgynak.
Nem, nem akarom azt kihozni ebből, hogy az összes férfi tárgyként kezeli a nőket, de az biztos, hogy nagyobb az aránya a férfiak között azoknak, akik hajlamosak erre. A nők pedig, hogy úgy mondjam, fogékonyabbak az érzelmi kapcsolatokra. Ezt sulykolják nekünk a hercegnős mesék, ezt játsszuk gyerekkori szerepjátékaink közben: esküvőt képzelünk magunknak, családot és biztonságot, mialatt az éretlen fiúk még leginkább csak focisikereket, aztán egyik pillanatról a másikra a focilabdák női mellekké változnak az álmaikban – túlzok, de mindannyian érezzük, hogy egy kicsit igazam van. Sok vacak dolog van, amit a nők szocializációjuk során elsajátítanak, de ez – azt hiszem – nem tartozik közéjük. Sőt ritkán beszélünk róla, de vannak előnyök, amikre épp a gyerekkortól jelenlévő genderkülönbségek miatt teszünk szert. Meg tudjuk élni, ki tudjuk fejezni például az érzéseinket, könnyedén össze tudjuk őket kapcsolni a szexualitásunkkal, amely összességében gazdagabbá teszi a belső világunkat, összetettebbé a párkapcsolatokról való gondolkodásunkat. Így ebből a szempontból talán az lenne a legjobb, ha a kisfiúkat is ugyanúgy nevelnénk, mint a kislányokat, akkor több lenne köztük a demiszexuális.
Merjünk demiszexuálisok lenni!
Kicsit hosszú volt a felvezetés, tudom, de most rátérek arra, amiről igazából írni szerettem volna. Ez röviden annyi, hogy szerintem a demiszexualitásnak nem szabadna léteznie. Mármint nem az érzelemalapú szexuális kapcsolatokról beszélek, hanem magáról a fogalomról, amely összességében korunk amorális szexuális hedonizmusát erősíti. Ugyanis ha azt állítjuk, hogy az érzelemalapú szex egy szexuális kisebbség sajátja, akkor azzal azt is állítjuk, hogy a többség nem ebben érdekelt, és azt is, hogy ezt hajlandóak vagyunk elfogadni. Pedig a szex és az érzelmi kötődés, mondjuk ki: szerelem, ideális esetben egymástól nem elválasztható fogalmak. Ha civilizációs szempontból tekintünk erre az egészre – és nekem nagy kedvencem az ilyen típusú elméletek felállítása –, akkor talán kijelenthetünk valami olyasmit, hogy az embert több más dolog mellett az különbözteti meg az állattól, hogy a morális része háttérbe tudja tolni a benne élő biológiai véglényt. Tehát, hogy például a párválasztásnál fontosabb szempontjai is lesznek, mint egyszerű testi vágya. Hogy a másikat mennyire látjuk vonzónak, az legjobb esetben nem a másik kigyúrt felsőtestén múlik.
Hogy a demiszexuálisok szexuális kisebbséget jelentenek, az gyakorlatilag annak a beismerésével és elfogadásával egyenlő, hogy a többségi társadalomban győzött az emberben az állat. Ha pedig ez tényleg így van, akkor ez sok borzasztó párkapcsolatot eredményez, mert hosszú távon nem a másik felsőteste határozza majd meg, hogy boldogok leszünk-e, hanem az, amire a demiszexuális emberek kíváncsiak: hogy a másik milyen ember, például mennyire érzékeny, mennyire intelligens, mennyire képviseli azt az értékrendszert, amit mi, és mennyire képes minket szeretni. Beismerem, hogy a Tinder és az egyéb párkereső applikációk világában nehéz belsővé tenni ezt a nézőpontot. Alapvetően jól és rosszul sikerült fotók szűrőjén át nézzük és filterezzük opcionális partnereinket, pontosan ugyanúgy, ahogy a webshopok termékeit. Ugyanakkor fontos belátnunk, hogy ez inkább ránk erőltetett kényszer, mintsem a valós igényünk, és az emberek nagy részének ezek a platformok több kínlódást és kellemetlenséget okoznak, mint örömet. Így azt hiszem, hogy a demiszexualitást szexuális kisebbségként meghatározni már csak azért is veszélyes, mert valójában mind arra vágyunk, hogy demiszexuálisak lehessünk, hogy a másik emberhez ne csak genitálisan kapcsolódjunk, hanem érzelmileg is. És most nagy szavak következnek, de: valójában akkor járnánk legjobban, ha mind megtalálnánk a lelki társunkat.
Merjünk (néha egy kicsit) konzervatívak lenni!
A demiszexualitás fogalma éppen a konzervativizmussal szemben jött létre. Pontosan azért, hogy ne legyen normatív, irányadó és elvárt kategória, csak egyetlen típusa annak a sokféleségnek, amit szexualitásnak nevezünk, vagy akként megélünk. Talán furcsa, de komolyan mondom: néha egy kicsit mernünk kéne konzervatívnak lenni. Ez alatt egyáltalán nem azt értem, hogy erőszakoljunk rá dolgokat emberekre, amiket nem akarnak, vagy korlátozzuk őket a szabadságukban, csak hogy mondjuk ki, ha valamit össztársadalmilag érdemes értéknek tekintenünk. A két ember közti érzelmi stabilitásra épülő szexuális kapcsolat egy ilyen érték, ennek akceptálása pedig nem a másképp élők és gondolkodók hétköznapjait nehezíti meg, hanem sokunknak adhat támpontot a boldog élethez.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es novemberi lapszámában jelent meg.
