„Ha tudtam volna, milyen valójában egy házasság, sosem megyek bele”
A legtöbb narratívában csúcspont a házasság, ami többnyire fehér ruhával és Instagram-komptaibilis dekorációval és a retinánkba. Olvasónk, Gréti szerint azonban a legfarsabb dolog, hogy a házasság hangulatát és dinamikáját az esküvővel azonosítjuk, és saját történetén keresztül mutatja be, mennyivel több boldog házasság lenne, ha megtanulnánk őszintén beszélni a mélypontjairól és a szürke hétköznapjairól is.
Ezeket láttad már?
Mielőtt belekezdenék, szeretném tisztázni már a legelején: nem a házasság ellen van kifogásom, hanem az édes kis fondant réteg ellen, ami beborítja. A marketing része zavar, amiből hiányzik az apró betűs rész, és én évek óta igyekszem átrágni magam ezen. Emlékszem, a kampányidőszakban (az esküvőnk szervezésekor) csak arról faggattak az ismerőseim, hova megyünk majd nászútra, mi lesz az esküvői fotók témája (miért, kell neki téma?), megvan-e már a ruhám, mert a legjobbakat már januárban elkapkodják, és nem egy ismerősöm ültette a bogarat a fülembe, hogy ne ijedjek meg, amikor az esküvő után majd ürességet érzek, amiért lement a nagy nap, és nincs több elintéznivaló. Én meg titokban úgy voltam vele, hogy ugorjuk át a kirakatot, legyen meg az a szövetség, amire annyira vágyom, jussunk el a kéz a kézben sétákig szakadt mackóban, a békés, reggeli közös kávézásokig, meg az órákig tartó esti beszélgetésekig egy pohár bor mellett.
Lement az esküvő, eltelt másfél év, és megkésve ugyan, de jelentkezett az a bizonyos nagy üresség. Nem azért, mert hiányzott volna a ruha, amiben amúgy alig kaptam levegőt, vagy a smink, amiben gyakorlatilag magamra sem ismertem. A szövetségnek az a fajta megélése hiányzott, amit annyira vártam tőle. Azon kaptam magam, hogy ülök a kanapén, tök egyedül, keresek valamit a Netflixen, amit a saját életemben nem találok, elidőzöm benne úgy másfél órát, hogy aztán újra a sajátomban kössek ki, amiben elmondhatatlanul egyedül érzem magam.
Az a baj a társas magánnyal, hogy senki nem készít fel rá. Nem része a nagy házasság mítosznak, egyezményesen és historikusan hallgatunk róla. A válságainkról nem posztolnak az emberek (a globálisat sem vesszük szívesen tudomásul), hétköznapokról szóló rész valahogy a vágószoba padlóján landol, és még csak nem is beszélhetsz róla nyíltan, mert ha panaszkodsz, szimpla lúzerként könyvelnek el, aki nem látja, mennyire szerencsés. Elvégre a házasság az a járat, amire mindenki fel akar jutni, és ha olyan mázlista vagy, hogy rajta ülsz, ne merd rosszul érezni magad. Így nyilván én sem panaszkodtam. Ültem esténként a társas magányomban, azon kaptam magam, hogy 31 évesen – jobb híján – nyugdíjasokat megszégyenítő hévvel folytatok egyirányú kommunikációt a tévével, vagy csak bámulok magam elé, sírok, megnyugszom, és elalszom valahogy.
Kijutni belőle? Na az a legnehezebb. Ha házas létedre vagy magányos, korlátokat kapsz, így az is maradsz. Egy házas nő csak ne beszélgessen senkivel. Kellő tökösség esetén is bevered a fejed: lehet osztozkodni a macskákon, a közös hitelen, a lakáson, aminek az árából osztva kettővel pont nem haladtok semmire, és akkor a gyerekről, ha van, még nem is beszéltünk. Azért vagyok dühös, mert soha senki nem ültetett le, és fejtette ki, miért nehéz egy házasság. Mert módszeresen megutálod minden porcikádat, ha a másiknak nem kellesz, de másnak sem kellhetsz, hiszen papírod van róla, hogy valakinek egyszer kellettél. A változtatás jogát meg úgy tűnik, fenntartják. Ha valaki mégis kell, először magadban kell rendezned: „Helló, Gréta vagyok, és megbuktam morálisan, mert nagyon vágyom valakire, aki nem a férjem.” És mivel nincs anonim boldogtalanok klubja, senki nem köszön vissza, hogy „Szia Gréti, nem vagy egyedül, több ezer ember érez a világon ugyanígy csak ebben a pillanatban”.
Közben folyamatosan számonkérik rajtad a folytatást, kutatják a gyereket a hasadban, holott csak baromira jól laktál, azért dudorodik ennyire, és fel sem merül bennük, hogy azért nincs még gyerek, mert hónapok óta a kanapén alszol el (jó messze a másik péniszétől) valami zs-kategóriás sorozaton. Többet beszélsz a volt osztálytársaddal, mint a házastársaddal, és jobban is érzed magad vele, amit amúgy nem tehetnél meg. De ami a legrosszabb, hogy megkönnyebbülést érzel, amikor a másik elmegy néhány napra, amiből csak az józanít ki, hogy „hogy lehetek ennyire rossz ember?”.
Házasnak lenni a világ legnehezebb dolga, holott egy szívvel és ésszel kihasznált szövetséggel igazán lehetne szárnyalni. De ha tartósan nem egyeznek a vágyaitok, ezzel az erővel el is vehetik el az álmaidat a közös lakástól kezdve a gyerekig. Én például nem egy éjszaka riadtam pánikrohamra, hogy ha ebben a házasságban ragadok, sosem leszek anya. Közben a szingli barátnőimtől azt hallom, mennyire szerencsés vagyok, amiért megtaláltam a társam, és soha ne éljem át azt, ami a Tinderen megy, mert harminc felett labdába sem rúghatsz a huszonévesek mellett. És különben is, mindenki csak a szexre hajt (te jó ég, mennyire hiányzik...), és őszintén nem tudom, mi a kétségbeejtőbb: úgy élni tovább párban, hogy magányos vagyok, homokba dugni a fejem, vagy kezdeni az egészet az elejéről. Utólag már bánom, hogy hagytam magam megvezetni, és most mindent megadnék érte, ha azt az egy csillogó napot elcserélhetném egy szakemberre, aki - ha egy esküvő árából is, de - valóban felkészít arra, ami ránk vár.
