El sem tudjuk képzelni, hogy korábban mennyi rosszat kellett átélnie Zsiga Melindának, a GLAMOUR Women of the Year 2023 Az év sportolója jelöltjének. Sokáig nem ismerte, mit jelent családban felnőni, szeretetet kapni vagy kirekesztés nélkül élni. A beszélgetésünk előtt épp egy nevelőintézetben tartott előadást, mára az egyik missziója lett, hogy felemelő történetével erőt és lendületet adjon a hasonló helyzetben lévő fiataloknak.

Sokszínű, inspiráló személyiség vagy, nem mindennapi történettel.

Jóval nehezebb csomaggal indultam, mint mások, számtalan megpróbáltatáson mentem keresztül. Mindig úgy éreztem, hogy nem kellek senkinek, az egyik családtól a másikhoz kerültem. Voltak, akik kihoztak az intézetből, majd miután kiderült, hogy lehet saját gyerekük, már nem voltam érdekes számukra, egy másik család viszont a roma származásom miatt küldött vissza. Hosszan tudnám sorolni, hány nagyon nehéz helyzetbe kerültem gyerekkoromban és fiatal felnőttként. Akkoriban nem éltem meg fájó tragédiaként ezeket a történéseket, azt hittem, hogy ez a normális, nem is beszéltem róla senkinek. Utólag, felnőttfejjel döbbentem rá, mennyi nehézségen kellett átmennem. Gyerekként mindig abban reménykedtem, hogy felnőttként jobb életem lesz, nem fognak bántani. A mai napig adódnak helyzetek, amikor az állami gondozott múltam, a barna bőröm miatt ítélnek el, de szerencsére rengeteg szeretetet kapok ismerősöktől, ismeretlenektől, és néha úgy érzem, meg sem érdemlem ezt.

Zsiga Melinda a sportban találta meg önmagát

Fotó: Annoni Zita

Előfordult, hogy magadat hibáztattad a megpróbáltatások miatt?

Folyamatosan magamban kerestem a hibákat, és ez a mai felnőtt életemre is hatással van. Volt, hogy lefogták a kezem, nekivágtak az ajtószekrénynek, miközben a nevelőszüleim megverték a saját gyereküket is. Azt hittem, mindez miattam történik. Nem a fájdalom miatt sírtam, borzasztó volt látni, hogy a fogadott testvéremet is bántják, valamiért magamat okoltam a történésekért. Egyszer egy másik családnál hallottam, ahogy a gyámmal közlik az akkori nevelőszüleim, azért kell máshová mennem, mert nem tudok egyedül játszani és egyébként rossz gyerek vagyok. Ez nagyon fájt akkor. Később, a kézilabdacsapatba bekerülve sokáig azt hittem, azért nincs párom az edzéseken, mert cigány vagyok. Emlékszem, egyszer elmentem egy edzőterembe, ahol összesen ketten voltak, mégis elküldtek, nyilván a roma származásom miatt, de hasonlókat éltem át az albérletkeresésnél is. Nagyon sok sportágat kipróbáltam, és bármiben versenyeztem, hiába értem el dobogós helyezést, soha nem értékelték. Valószínűleg ezért is volt mindig egy nagyfokú bizonyítási vágy bennem, meg akartam mutatni a tehetségemet. Azt gondolom, ha a média nem foglalkozna jobban ezzel a társadalmi kérdéssel, akkor én is csak egy átlagos cigánylány lennék, és még durvábban kapnám a negatív előítéleteket, át kellene élnem a kirekesztést.

Puskás-Dallos Bogi: „Jobban szeretek kérdezni, mint magamról beszélni”

Többször hallani, hogy a legtöbb hasonló helyzetet átélt állami gondozott gyerek ilyenkor rossz társaságba kerül, és egyre több negatív élmény éri. Te viszont bebizonyítottad, hogy lehet ezt másképpen is csinálni.

Valahogy úgy alakította az élet, hogy mindig olyan gyerekekkel vettem magam körbe, akiknek nagy része normális volt. Valószínűleg ezért sem keveredtem rossz társaságba, és nem indultam el a lejtőn, mert a menő gyerekek sosem bandáztak velem, másrészt erősebb volt bennem a bizonyítási vágy. A sport adott nekem mindenben lendületet, a segítségével ki tudtam zárni a gátló tényezők közül, hogy nincs se apám, se anyám, és csak arra koncentráltam, hogy jól teljesítsek az edzéseken és a versenyeken. Másrészt erősebb volt bennem a tudat, hogy jó és tehetséges ember vagyok, szerettem volna ezt bebizonyítani másoknak is.

Úgy képzelem, a sport a védelmeződ, itt nem kerül előtérbe, hogy honnan jöttél, milyen a bőrszíned, csak az számít, hogyan hozod ki magadból a maximumot.

Pontosan, ez egy olyan terület, ahol nem számítanak ezek a dolgok, csak a teljesítmény. Egy nemzetközi versenyen meg pláne nem érdekel ez a kérdés senkit, a világ minden tájáról érkeznek sportolók, egyáltalán nem számítok kisebbségnek. Mindig arra gondolok, amit az edzőm szokott mondani: „nézz szembe a múlttal és adjon ez erőt, adj ki magadból minden benned lévő rosszat!”.

Említetted, hogy sokáig nem beszéltél a megpróbáltatásaidról. Hogy ismerted föl, hogy a te történeted esetleg más, hasonló sorsú embereknek is segíthet?

Azért nem beszéltem róla korábban, mert úgy éreztem, mindenkinek megvan a saját gondja, problémája. Aztán 2017-ben megjelent az első sztori rólam, onnantól rengeteg visszajelzést kaptam, úgy gondoltam, azzal, hogy elmesélem a történetemet, talán másoknak is segíthetek. Nagyon jó érzés, amikor olyan visszajelzéseket kapok, hogy elolvastak egy interjút velem, és ez adott nekik erőt a céljaik eléréséhez.

Zsiga Melinda története mindenkit motivál céljai elérésében

Fotó: Annoni Zita / GLAMOUR

A társadalom még mindig hajlamos a roma származású embereket alapvetően elítélni, miközben óriási különbség van az emberek között ebben a kisebbségben is. Te hogy látod?

Nem lenne szabad általánosítani. Persze megértem azt is, mi okozza az előítéletet. Én is tartok azoktól a romáktól, akik az utcán köpködnek, megfélemlítenek, verekednek és bűnöznek. Azt kellene tudatosítani, hogy nem csak a romák lehetnek ilyenek, a fehér bőrűek között is bőben vannak hasonlóak.

Mennyire ástad bele magad a roma kultúrába?

Minden kultúrának megvan a szépsége, ahogy a roma kultúrának is, de az igazság az, hogy én még nem mélyedtem el benne nagyon, csak annyira, amikor egyszer megkerestem az édesanyámat, más kapcsolódási próbálkozásom nem volt. A nevelőszüleim fehér bőrűek, ők sem ismerik a hagyományokat, szokásokat, bennem sem volt még késztetés, hogy erről az oldaláról is megismerjem ezt a világot. Annak ellenére, hogy sokáig nem egy klasszikus családban nőttél fel, biztos vagyok abban, hogy mostanra rengeteg fontos ember vesz körül. Szerencsére 2015-ben bekerültem a mostani munkahelyemre, ahol soha nem volt téma a származásom. A főnökeim ismeretlenül is megbíztak bennem, nekik az a fontos, hogy rendes és megbízható legyél, jól bánj a vendégekkel. Felkaroltak, támogattak, nekik köszönhetem, hogy most itt tartok az életemben. Persze ők mindig azt mondják, hogy ez az én érdemem, nem az övék, de tudom, hogy nélkülük ez nem így alakult volna. Amióta tizennyolc évesen Budapestre költöztem, minden döntést egyedül hozok meg, de mindig kikérem az egyik fogadott testvérem, Csoszó Gabi fotóművész véleményét, és jó érzéssel tölt el, hogy mindig számíthatok a barátaimra is.

Trokán Nóra: „Ahelyett, hogy várakoznék egy szerepre, inkább kitöltöm a napjaimat más álmok megvalósításával”

Mire vagy a legbüszkébb?

Több dolog is eszembe jut. Az egyik a jellememre vonatkozik, büszke vagyok rá, hogy nagyon jó, jólelkű ember lett belőlem. Büszke vagyok a munkahelyemre és az elért sporteredményeimre, örömmel tölt el, hogy voltam annyira erős lelkileg és fizikálisan, hogy letettem valamit az asztalra.

Mi üzensz azoknak, akik épp hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben te annak idején voltál?

Rengeteg pofont kaptam az élettől, ha akkor a siránkozni kezdtem volna, valószínűleg nem jutottam volna semmire. Elcsépeltnek tűnhet, hogy legyenek kitartóak, szorgalmasak, de ahhoz, hogy sikereket érjünk el, tényleg szükség van erre a két tulajdonságra, és egy nagy adag lelkierőre is. Ezek kellenek, hogy egy-egy pofon után képesek legyünk felállni, és azt tudjuk csinálni, amit tényleg szeretnénk.

Olvass még több inspiráló történetet

• Trokán Nóra: „Ahelyett, hogy várakoznék egy szerepre, inkább kitöltöm a napjaimat más álmok megvalósításával”
• „Bárcsak úgy látnál engem, ahogyan én látom magamat!” - Kerekesszékesként is tudom szeretni magam, és köszönöm, ha ezt elfogadod
• Orvos-Tóth Noémi: „Igenis hagyjuk sírni a fiainkat is, ha éppen fájdalmuk van”