Zséda: „Az ember a hibáival együtt szép”
Zsédenyi Adrienn azon kevesek egyike, akiknek zenei karrierje töretlen. Ám ha Zsédára gondolunk, a nőiességtől sem tudunk elvonatkoztatni – bár nem is akarunk.
Ezeket láttad már?
Néhány éve házi közvéleménykutatást végeztem férfi ismerőseim körében, ki az a magyar nő, akit leginkább barátnőjüknek szeretnének, és e nem reprezentatív kutatásban Zséda végzett az első helyen.
Mit lát benned a másik nem, hogy sokuk ismeretlenül is az eszményi barátnőnek tart?
Örülök ennek az eredménynek, de nem biztos, hogy az a jó, ha valaki tökéletes, még barátnőként sem. Nem tartom magam tökéletesnek, ráadásul szerintem az ember a hibáival együtt szép. És ez így van jól.
A rólad kialakult kép mennyire azonos a hétköznapi Zsédáéval?
Nagyrészt azonos, de Adrienn ösztönösebb, Zséda pedig átgondoltabb. Szeretem az időtlen, klasszikus eleganciát, ahogy a francia nők öltöznek, keverve a mai korszellemmel. Nem engedem közel a rajongókat a hétköznapjaimhoz, például a rajongók nemigen láttak még főzni, mégis elképzelnek hétköznapi nőként. Nincs tévedés annyiban, hogy én is rendes háztartást vezetek. Vidékről származom, láttam magam körül vérbeli háziasszonyokat, tanultam tőlük fortélyokat, kezdve azzal, miként kell lekvárt eltenni. Bármikor bárki jön hozzánk, meg tudom vendégelni. Tizenhatéves koromban, a kollégiumban lettem önálló, amikor pedig megszületett a gyerekem, egy pillanatig sem okozott nehézséget ellátni őt is. Társaságok is jönnek hozzánk, szívesen háziasszonykodom. Azonban főzőműsorban nem szerepelnék. Nem akarom, hogy amiatt legyek érdekes, mert mondjuk kitűnően főzöm a rákot.
A nők pedig biztosan a jó barátnőjüknek képzelnek el.
Szeretek sok nővel együtt lenni, talán mert kollégiumban laktam. Mindenhol otthon érzem magam, akár nagyvárosban, akár falun. Budapesten is van, hogy elkap a kisvárosi hangulat: végigmegyek egy bevásárlóközpontban, és természetes, hogy rám köszönnek, én pedig visszaköszönök, mintha ismernénk egymást. Ez jó érzés, szeretem, ha odajönnek hozzám. A pandémia alatt odafigyeltem arra, hogy erősítsem a „női hálót” magam körül. Nem sajnálom az időt, hogy összeismertessek embereket, akikről tudom, hogy hasznos számukra egymás megismerése. Visszakapom ezeket a baráti gesztusokat, nem biztos, hogy ugyanattól, akinek segítettem, de ez egy körforgás. Ha rossz kedvem van, csak kimegyek az utcára: egy kedves szó vagy kacsintás kizökkent és feltölt.
Amióta háborús helyzet van a világban, még több törődésre van szükségünk. Többen jönnek koncertre is, mint korábban, a mostani erdélyi turnén is dupláztunk. A közönségünk teljesen átadja magát érzelmileg a zenénknek, de mi, előadók is érzelmesebbek lettünk. Mindegyik világháború után megváltozott a zenei ipar: az újjáépülésnek emblematikus előadóművészei voltak, akik reményt adtak dalaikkal. Például Bill Cosbynak a White Christmas című száma nemcsak karácsonykor szólt, egész évben ebbe a dalba kapaszkodtak az emberek. De ilyen karizmatikus előadó volt Marlene Dietrich is.
Sok fontos ügyet támogatsz. Mi alapján döntöd el, hogy mi mellett állsz ki?
Érdekelnek a hírek, elemzőműsorok, podcastek. Szeretek tájékozott lenni, a szigorú tények pedig szívüggyé válnak: ha minden ötödik nőt érint a családon belüli erőszak, amellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ehhez a kampányhoz nem felkérés miatt csatlakoztam, késztetést éreztem, hogy segítsek. Sokszor kérik, hogy vegyek részt jótékonysági eseményen, a 2020-as kalendáriumomban pedig a minimalizmus jótékony hatásaira hívtam fel a figyelmet. Hangot adok olyan égető problémákkal kapcsolatban, mint a környezetvédelem. A mellrák elleni küzdelemben szintén részt veszek. Jó látni, hogy amikor kampányolunk, megnő a részvétel a szűréseken.
Ha zenei korszakaidat a megjelenéseddel kellene jellemezni, hogyan tennéd?
Elsőnek volt a bluesfesztiválos. Mintha a Hair egyik szerepelője lettem volna! Dráma tagozatos iskolába jártam, bontogattam a szárnyaimat. A tarisznyás bölcsészfigura után jött a Cotton Club Singers. Az együttessel a húszas és harmincas éveket idéztük meg. Ez a korszak mindenkinek jól áll, imádtunk beöltözni. Miután kiléptem az együttesből, egyedül folytattam. Mai akartam lenni, az egyszerűségre törekedtem, szemben a korábbi teátrális megjelenéssel. 2002-ben jelent meg szólóalbumom, Zséda címmel. Akkortájt találkoztam először stylisttal, addig magam válogattam a fellépőruhákat, csináltam a hajam és sminkeltem. A szólókarrierem elején megtanultam, hogyan kell stylingolni, összeszedtem a trükköket és titkokat. Már csak nagyszabású rendezvények előtt vonok be szakembereket.
Sok magyar divattervezővel dolgozom, szeretem képviselni a stílusomhoz közelálló márkákat. Erről megjelent könyvem, amiben tizenkét tervezőnő stílusát ötvözöm a sajátommal. Voltak nemzetközi megkereséseim is: kisfiam születésekor a Louis Vuittontól kaptam egy szuper babatáskát, a mai napig féltve őrzöm. A szülés utáni vissszatéréskor jött a Fekete rúzs. Az kicsit olyan motown, egyben franciás stílusú is volt. Valahogy mindig franciás lesz az, amit csinálok. Egy év telt el a Fekete rúzs megjelenése után, mire az igézőbb formát is elfogadták tőlem. Ha a Hellóhoz hasonló romantikus számot adok elő, azt mindig könnyebben veszik tőlem, mint a dögöset.
A lírai Zséda közel áll a szívekhez, ez a koncerteken jól látszik. Ha kijövök egy lírai számmal, az hatmilliós nézettséget is elérhet. Szerintem izgalmasabbá válik egy nő, ha szexi, csak az arányokat kell jól eltalálni. Egy koncerten nemcsak lírai dalok kellenek, szükség van erőre, keménységre, játékosságra is. Úgy gondolkodom Zsédáról, mint egy színpadi jelenségről. Számításba veszem, pályája mely szakaszában van éppen, és ahhoz próbálom kitalálni a megfelelő arculatot.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es július-augusztusi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Kiss Annamária
Fotó: Zsólyomi Norbert
