Várandósság és szülés Finnországban: „Nem sürgettek, nem mondták meg, hogyan kellene éreznem, mit kellene tennem!”

“Nem féltél külföldön szülni?” Ezt a kérdést nem én kaptam, hanem egy külföldi szüléstörténetről szóló interjúban olvastam. Nagyjából egy évvel azután, hogy a második fiam is megszületett. Finnországban. Lappföldön. Rovaniemiben.

Életemben akkor hasított belém először a felismerés, hogy tulajdonképpen az a normális, hogy az ember lánya abban az országban akar szülni, ahol ő maga is született. Amit ismer. Amit minden jó és rossz tulajdonságával együtt megszokott. De nekem ez a lehetőség egyszer sem fordult meg a fejemben. Én Finnországban akartam szülni. Ma sem csinálnám másként.

A várandósságom előtt viszonylag ritkán kerültem kapcsolatba a finn egészségüggyel, és azt sem mondanám, hogy maximálisan elégedett voltam vele. Fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy az első pillanattól kezdve teljes mértékben rábízzam magam erre a rendszerre.

Talán az, hogy tudtam, világviszonylatban is kiemelkedően jók a szüléssel kapcsolatos statisztikáik.

Pedig itt szinte minden máshogy működik, mint ahogyan az Magyarországon megszokott. Otthon, ha pozitív lett a terhességi teszted, úgy a 6-8. hét táján felkerekedsz és elmész egy nőgyógyászhoz. Ha az orvos mást nem is tesz, biztosan megvizsgál, ultrahangot készít, kapsz kiskönyvet. A kilencedik hónap végére otthon szinte minden kismama simán kijárja gyorstalpalón az orvosit. Profin olvassák a különféle leleteket, értelmezik az ultrahang vizsgálatok eredményeit, mindent, aminek a várandóssághoz na és persze a szüléshez köze van.

Ehhez képest Finnországban más a forgatókönyv. Itt valahogy sokkal inkább a maga természetes útján halad minden. Nagyjából az első trimeszter végéig nemhogy orvossal nem találkozol, de még a védőnővel sem. Ha minden rendben van, akkor nemcsak az egész várandósság, de még a szülés során is, az orvosnak van ebben a történetben a legkisebb szerepe. A szülést szülésznő vezeti le, és akkor megy minden a legnagyobb rendben, ha ehhez az orvos segítségére egyáltalán nincs szükség. A hálapénz, a fogadott orvos vagy szülésznő ismeretlen fogalmak errefelé. Minden adatot, minden vizsgálat eredményét egy elektronikus adatbázisban rögzítenek. Ehhez minden vizsgálatot végző szakember hozzáfér. És nemcsak, hogy hozzáférnek, de olvassák is.

A gyermeket váró finn családok a baba születése előtt két hónappal kapják meg a Kelától (finn társadalombiztosító) egy doboz babakelengyét. Az egyetlen feltétel, hogy a várandós édesanya rendszeresen járjon terhesgondozásra. A dekoratív doboz gyakran a babák első fekhelyéül is szolgál.

Az orvos minden ultrahang vizsgálat előtt megkérdezte, hogy tudjuk-e már vagy szeretnénk-e tudni a születendő kisbabánk nemét. Mi kíváncsiak voltunk, de Finnországban ezzel nem mindenki van így. Sőt, sokan nemcsak a születendő baba nemét tartják titokban, de a rokonok és ismerősök előtt a baba nevét is. Ez utóbbit még ma is szokás csak a keresztelőn vagy a névadó ünnepségen elárulni.

Az első terhességem alatt részletesen írtam a vizsgálatokról és a szülésről a blogomban. Sokat meséltem arról, hogy mennyire kulturáltak a körülmények, hogy milyen olajozottan ment minden. A második terhességem valamivel komplikáltabb volt, mint az első. A finn terhesgondozási rendszer akkor is problémamentesen működött. Többször említettem, de a különböző magyar internetes felületeken is sokszor keringenek képek a kiváló minőségű ételekről, amit itt a kórházban adnak. Említettem, hogy itt lényegében az utcáról is beeshetsz szülni, mert a ruhától kezdve a tisztasági kellékeken keresztül szinte minden rendelkezésre áll nemcsak az édesanyának, hanem a kisbabának is. Mindezért nem kell milliókat fizetni, csak a kórházi napidíjat, ami még a legszerényebb színvonalon élő családok költségvetését sem terheli meg.

Mégis, ha pár év távlatából visszagondolok erre az időszakra, én nem ezt tartom a finn terhesgondozási rendszer legnagyobb erősségének. Bár nagyon fontosak ezek is.

Mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, azt hiszem, az egyetlen dolog, amitől nagyon tartottam, az a 12. heti ultrahang volt. Pontosabban az, hogy majd nehogy megjegyzéseket kapjak a korom miatt, és a magzatvíz vizsgálat felé terelni pusztán csak azért, mert már ilyen “öreg” vagyok. Két lábon járó rizikófaktor. Ha jól emlékszem, még nem töltöttem be a harmincat, amikor az otthoni nőgyógyászom nem is nagyon burkoltan célozgatott rá, hogy nem ártana már szülnöm. Mert “kifutok az időből”.

Itt sok mindent kérdeztek tőlem a várandósságaim hónapjaiban sok adatot felírtak rólam. De az, hogy 38 éves leszek, mire megszülöm az első gyerekemet, soha, egyszer sem volt terítéken. Mikor a testvért terveztük, elmentem nőgyógyászhoz. Nem is nagyon értette, hogy mi a problémám. Megvizsgált, közölte, hogy teljesen egészséges vagyok. Majd nyugodtan elmagyarázta, hogy csak azért, mert 40 éves vagyok, majd ránézett a születési dátumomra és kijavította magát: csak azért, mert 39 éves vagyok, nem jelenti azt, hogy bármi miatt is aggódnom kellene. Ez két héttel a születésnapom előtt történt.

Szóval, elmúltam 40, mikor a második babámat vártam, de soha, senki nem próbált meg elbizonytalanítani csak azért, mert elmúltam már húsz éves. Egyszerűen békén hagytak. És én azóta is hálás vagyok ezért. Elvégezték a szükséges teszteket és vizsgálatokat. Segítettek, ha kértem. Mindenre válaszoltak, amit tudni akartam. De ha nem volt panaszom, akkor nem nyaggattak semmivel. A második terhességemet úgy csináltam végig, hogy a szülés előtt egyszer sem vizsgált meg az orvos kézzel. Nem kellett hetente ctg-re járnom, nem sürgettek, soha senki nem mondta meg nekem, hogy mit kellene tennem vagy hogyan kellene éreznem. Nem beszéltek el a fejem fölött, nem utasítgattak. Mindent elmagyaráztak, enyém volt a döntés, a választás lehetősége.

A 12. heti ultrahang után azt mondta a szülésznő, aki megvizsgált: "a gyereknek megvan az összes ujja, minden rendben van vele. Menjen haza és csak növessze szépen a hasát, és benne a kisbabát."

Én pontosan így is tettem. Valószínűleg szerepet játszott ebben az is, hogy engem sohasem hoztak lázba testünk titkai. Nem akartam mindent tudni. Az ultrahangon megszámoltuk a baba ujjait, értettem, hogy zárt a gerince. Láttam a kis arcát, hallottam a szívverését, hallottam ficánkolni a hasamban. Most őszintén. Kell nekem ennél többet tudni? Rábíztam magam erre a rendszerre, és ha valamire azt mondták, hogy rendben van, akkor elhittem nekik.

Nem vagyok a szuperlatívuszok híve, és összehasonlítási alapom sincsen. De talán nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy a kismamák és a születendő kisbabák számára Finnország az egyik legjobb hely a világon. Mindent a magzatért. All inclusive mama hotel.

Ehhez képest a bölcsisek és ovisok élete különösen sok elvárást és kihívást tartogat. Legalábbis magyar szemmel nézve biztosan. Egy rossz emlékű Helsinki-Tallinn hajókirándulást leszámítva, engem sosem ért kultúrsokk Finnországban. Egészen addig, amíg a nagyfiam két éves korában el nem kezdte a bölcsit. Onnantól kezdve viszont folyamatosan. Na, de ez már egy másik történet. Mesélek róla egy külön cikkben!

Szerző: Donászi Franciska