Vannak-e normális férfiak?

Egy nap a metróra várva álltam a peronon. Pár méterrel odébb egy idős bácsi virágot árult, és közben arról beszélt, hogy csak ezzel tudja kiegészíteni a nyugdíját, hogy aztán megvehesse a gyógyszereit. Annyira elragadott a történet, hogy csak álltam, miközben milliónyi gondolat futott át az agyamon. Például, hogy milyen lehet annak a bácsinak az élete, hogy mennyivel másabb az, hogy virágot árul, mint az, ha kéregetne? Hogy vajon hányan vásárolnak tőle és én most vegyek-e egy csokrot? Vajon neki milyen érzés lehet meglett férfiként, hogy ilyen értelemben egy fiatal nő segítségét kell elfogadnia? Hogy akarok-e nőként virágot venni? Akkoriban ugyanis ez nem volt szokásom, amin azóta túllendültem, de ott ez valóban kérdés volt a számomra.

Egész sokáig morfondírozhattam ezen, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy előttem áll egy úriember, kezében egy csokor virággal, amit épp átnyújtani készült, mondván: nekem vette. Nagyon meglepődtem, és csak annyit kérdeztem: miért? Bár ezt akkor nem is volt időm végiggondolni, de éreztem, hogy ha szó nélkül elfogadnám, azt még én magam sem érteném, hogy miért teszem, viszont elutasító sem akartam lenni, hisz nem azzal állt ott, hogy "hé, add már meg a számod szivi".

A válasza pedig a következő volt: annyira néztem a bácsit és a virágokat, hogy úgy érezte, igazán örülnék neki. És igaza volt, nagyon örültem, hisz kicsit úgy éreztem, végül sikerült segítenem a bácsinak anélkül, hogy a fenti problémakör előállna. Így hát megköszöntem és elfogadtam a virágot. Majd, mint a filmeken, jött a metró, beszálltunk, és azóta sem láttuk egymást.

Az ok pedig, ami miatt ezt megosztottam, mert úgy érzem, fontos látni, hogy vannak emberek, kapcsolatok, amik pont attól lesznek szépek, hogy csak pár pillanatig tartanak. Ez az élmény még a mai napig megmosolyogtat, örömmel tölt el, sőt biztosít arról, hogy igenis vannak normális férfiak, igazi úriemberek. Szerencsére utóbbit többször is tapasztaltam, de ez mindenképp egy kiemelkedő példa.

Ha ez a férfi akkor meghívott volna kávézni, elkérte volna a telefonszámomat vagy akár csak megkérdezte volna a nevemet, azzal elrontotta volna a "kapcsolatunk" tisztaságát, és elkezdődött volna valami egészen hétköznapi.

Így ezúton is köszönöm ennek a férfinak ezt az igazán elvárásmentes pillanatot és gesztust, és üzenem minden kiábrándult nőnek, hogy ha néha nem is tűnik úgy, de van remény. ;)