Vajon elvesz feleségül?

A 21. század nem kedvez a tartós párkapcsolatoknak. Egyfelől rettegünk az intimitástól, attól, hogy nagy műgonddal felépített identitásunk esetleg háttérbe szorul valaki más miatt, másfelől annyi a választási lehetőségünk, hogy minek is mennénk bele valamibe túlságosan komolyan, amikor számtalan más lehetőség várhat még ránk életünkben.

Mi van, ha kiderül, hogy él valahol egy pasas, aki a jelenlegi barátunknál érdekesebb, izgalmasabb, vagy éppen csak sokkal jobban illik hozzánk? Aztán ott van a sok csalódás! Kedves ismerősöm aranyköpése, hogy manapság egy nőnek már csak "olyan hévvel" szabadna belemennie egy viszonyba, mint hisztis csajnak a tizennyolc fokos Balatonba?

Biztosan sokan egyet értően bólogattok, hiszen bizonyára már mindegyikőtök letette a nagy fogadalmakat, miszerint: soha többet nem hagyja, hogy valaki így kibabráljon vele! Végső soron ez a blog is kicsit arról szól, hogyan legyél szerelmi ügyekben kicsit józanabb. Csak a sok józanságnak és okosságnak van egy olyan hátulütője, hogy sokan minél okosabbnak hisszük magunkat, annál hevesebben nyomunk el minden olyan érzést, ami kissé szertelen, vagy éppen irracionális. Csak hát a szerelem irracionális. És ha közelít, jobb, ha megadjuk magunkat. Már csak azért is: mert a másik iránt hevesen fellobbanó érzés sokszor a két ember genetikai összeillőségét mutatja, másfelől pedig azért, mert - ellentétben a regényekkel és filmekkel - a valóságban a szerelmet sajnos el lehet nyomni magunkban. Főleg, ha arra vagyunk tréningezve, hogy mindenki gyanús, aki él?. Mert ha folyamatosan készenlétben vagyunk, mikor derül ki a másikról, hogy becsaphat minket, félreléphet, megcsalhat, ellophatja a tévénket, vagy csak, ne adj isten, nem ő a legszuperebb ember széles-e világon, addig nagyon ügyesen visszatarthatjuk magunkat attól, hogy egész lényünket átjárhassa egy másik iránti teljes odaadás és szeretet érzése. Ez főleg annak tükrében izgalmas, hogy, 21. század ide vagy oda, változatlanul utálunk egyedül lenni, úgyhogy kapcsolataink azért vannak. Csak éppen sok esetben nem haladnak sehová.

Néhány évtizede az együtt töltött éveknek volt valami hozadéka. Egy év után lehetett fontolgatni az összeköltözést, három év után szóba kerülhetett a házasság, aztán a gyerek. Újabban viszont nem egy párt ismerek, akik évek óta együtt vannak, de még csak fontolóra sem vették az összeköltözést, vagy hallom azt férfiaktól, hogy amíg a csajuk nem kezdi el szó szerint fenyegetni őket, hogy elköltözik, amennyiben nem történik meg a leánykérés most azonnal, addig lapítanak, mert magától a házasság szótól is kirázza őket a hideg. Igen, lehet, hogy a nagyapáinknak sem ez volt a kedvenc szertartásuk, csak akkor valahogy nem lehetett másképp. Akkoriban is történtek válások, félrelépések, születtek rossz döntések, de az emberek legalább belevágtak valami komolyba egymással, ha már így hozta az élet. Ha húszas éveid vége felé is úgy vagy együtt valakivel évek óta, hogy semmilyen előrelépés nem történik a szálak szorosabbra fűzése érdekében, esetleg még csak együtt sem laktok, akkor valamelyikőtök - általában mindketten - valamiért tart az igazi intimitástól. Ezt pedig meg kell beszélni. Persze, nem felelősségre vonásra gondolok, vagy hisztire, de olyan nincs, hogy évekig egy helyben toporog egy kapcsolat. Mert akkor ott valami nem stimmel. Ha pedig 30 körül, két év együtt járás után is félve ülsz le a pasiddal, hogy megbeszéld vele, vajon halad-e házasság, családalapítás felé a kapcsolatotok, vagy nem, akkor ott már eleve sürgős változtatásokra van szükség, különben kuka az egész?.