Undorító férgek vagy ilyen az emberi természet?

A hatvanas években Milgram a következő kísérletet hajtotta végre: adott volt egy kísérletvezető, aki minden esetben kiválasztott az önkéntesek közül kettőt. Az egyikük kapta a tanár szerepét, a másikuk a diákét. A résztvevőknek azt mondták, hogy a memóriát és a tanulási folyamatokat vizsgálják. A tanár feladata az volt, hogy szópárokat olvasson fel, amit a diáknak meg kellett jegyeznie, és vissza kellett ismételnie. A tanuló azonban rá volt kötve egy székre, melyen keresztül a tanár áramütéssel büntette, ha a válasza helytelen volt. Minél többet hibázott, annál nagyobb volt az áramütés erőssége, a legfelső határ pedig már halálos kimenetelű is lehetett. Természetesen a diák egyre hevesebben tiltakozott, kiabált, kérte, hogy engedjék el. Ha ilyen esetben a tanár elbizonytalanodott, akkor a kísérletvezető olyan szavakkal, mondatokkal biztatta tovább, mint "kérem, folytassa", "a kísérlet előírásai szerint folytatnia kell", "haladjon tovább". A kísérletben résztvevő tanárok 65%-a túlment a gép veszély feliratú fokozatán, és a többség a 450 voltos, halálos áramütésssel is gond nélkül büntette a diákot.

Szerencsére mégsem haltak halomra az emberek, mert a diák beépített személyként "szenvedte el" a dolgokat, és nem volt összeköttetés az elektródák és a gép között, tehát valójában semmilyen fájdalmat nem éreztek a résztvevők. A kísérlet pedig nem a tanulást vizsgálta, hanem az engedelmességet. Az eredményeken mindenki megdöbbent. A kutatók azt hitték, amint jelzi a diák a fájdalmat, a tanár nem fog továbblépni. Ehhez képest az ellenkezője bizonyosodott be, annak ellenére, hogy tudták, nem helyes a cselekedetük. Mindezt mivel lehet magyarázni?

Gyerekként az nevelik belénk, hogy nem szabad másokat bántani, illetve, hogy a tekintélyszemélynek (szülő, tanár, felnőtt) szót kell fogadni. A fenti kísérletben azonban ott a dilemma: melyiket válasszam? Vagy bántok valakit, vagy nem engedelmeskedek. A védtelen bántalmazása rossz érzést okozhat ugyan, de sokkal rosszabb és evolúciós szempontból veszélyesebb az, ha kiközösítik a személyt, így hát marad a bántalmazás. A lelkiismeret-furdalást pedig a következőképpen csillapították a résztvevők:
A kísérlet teljesítését, azaz a munka megfelelő elvégzését felülértékelték, tehát fontosabbnak tartották, mint a másik épségét. A felelősséget áthárították a kísérletvezetőre, mondván "én csak az utasítást végeztem". Elhitették magukkal, hogy a tettük egy magasabb, nemesebb célt szolgál, a tudományt. Ezen kívül pedig a diák képességeit is leértékelték, mondván, ha olyan buta, hogy nem tud szavakat megjegyezni, akkor meg is érdemli a fájdalmat.

A kísérlet igazolta a valóságot, akár a történelemre gondolunk, akár csak a hétköznapokra. Fontos tanulság, hogy brutális tettek végrehajtásához nem kell feltétlenül pszichopatának lenni, ugyanis adott körülmények között az átlagemberek is képesek bármilyen szörnyűség végrehajtására úgy, hogy még rossz érzés sem feltétlenül alakul ki bennük.

Az azonban, hogy valaki végrehajtja az adott hatalom kérését, nem jelenti azt, hogy nem tiltakozik ellene. A kérdés, hogy a végrehajtó személy a helyzetet képes-e felülírni, és kitart a saját meggyőződése mellett, vagy enged a helyzet nyomásának, és hiába érzi tette helytelenségét, mégis cselekszik. Sajnos az utóbbiból jóval több van, hisz a kultúra ezt tanítja, ám a kísérlet bizonyítja: az engedetlenség is fontos, és olykor hasznos eleme az életünknek.