Újra itt - Egy lecke önmagamtól önmagamnak

Sosem felejtem el mennyire szerettem úszni. A kora reggeli keléseket, az edzés utáni gyors átöltözéseket, hogy odaérjek időben az iskolába, egyszóval mindent. Élveztem, hogy jó voltam valamiben. Valamiben, ami különlegessé tett.

Nagyon lelkes és szorgalmas voltam, és gondolnátok-e, hogy az egész egy fürdőruha miatt indult el? Amikor is a szüleim eldöntötték, hogy a testvéremmel együtt beiratnak minket úszásoktatásra, felvettük az egyenfürdőruhánkat, és annyira passzolt rám, hogy Apa meg is jegyezte "Fanni, téged meg elindítunk a pekingi paralimpián, annyira jól áll ez a ruha". Akkor még úszni sem tudtam, nemhogy versenyezni, így elég nagyot nevettünk, mikor Apa ezt mondta.

Rá egy évre már ezen a BVSC kupán voltam. Nagyon izgultam. Emlékszem, mikor a 100 méteres mellúszás jött, akkor már egyenesen be voltam tojva, hiszen azt mondta Apa és az edzőm, Málnai István (nekünk csak Pike), hogy ebben vagyok a legjobb. 14 éves kis kezdő voltam, de annál elszántabb. Mikor elkezdődött a verseny, akkor éreztem igazán, hogy jó vagyok. Most is látom magam előtt, mikor az 50 méterhez értem, akkor Apa odafutott a fordulóhoz, és kiabált "FANNI, NYOMJAD, MEGLEHET EZ!"

És én nyomtam, az utolsó métereken már csak a szívem vitt előre, de meglett. Behúztam az aranyat. Hihetetlen érzés volt! Ettől kezdve ezért az érzésért csináltam minden edzést. Át akartam élni újra és újra. Rengeteg versenyt nyertem itthon, és külföldön egyaránt. 2006-ban már válogatott voltam és világbajnokságra vittek Dél-Afrikába. A legnagyobb célom azonban nem volt más, mint a 2008-as pekingi Paralimpián való részvétel. Ez is sikerült, és nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek.

A Paralimpia után edzőt váltottam, és elkerültem Zalaegerszegre gimibe, így ott kellett folytatnom az úszást…

Ahogy gondolkodom ezeken, rá kell jönnöm, hogy 2008 után valami megváltozott. Nem találtam új célt magamnak. Talán túl hamar jött a siker, talán túl sok szakember mondta el, hogy tehetséges vagyok. Időközben eltűnt belőlem az a kislány, aki élt halt ezért a sportért.

Persze voltak jobb periódusaim, mint amikor európa-bajnoki bronzot nyertem 2011-ben, vagy mikor rengetegszer lettem első a nemzetközi versenyeken, amikor sorra döntöttem meg az országos csúcsokat, azaz akkor már a saját rekordjaimat. Azonban ekkor már nem voltam alázatos. Csak csináltam az edzéseket, mint egy gép, és elvártam a jó szereplést magamtól.

Az első igazán nagy pofont a 2012-es Paralimpián kaptam, Londonban. Érmet akartam, de csupán nyolcadik lettem a 100 méteres mellúszásban. Abba is hagytam az élsportot, képtelen voltam visszamenni a vízbe. Nem sokkal utána megműtötték a vállam, ami a kemény edzésektől ment tönkre.

Csalódtam az úszásban, de legfőképp önmagamban. Úgy éreztem, mindent megtettem, azt gondoltam, hogy az az érem járt volna nekem…

Aztán gyógytornára jártam a vállammal, és a gyors gyógyulás érdekében úsznom kellett. Mikor beleugrottam újra a medencébe, a vállam szinte kiszakadt a helyéről és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de ott és akkor eldöntöttem, hogy nekem ezt kell csinálnom. Nem azért, mert meg akarok felelni az edzőmnek, nem azért mert érmet kell nyernem, hanem magam miatt. Tartoztam ennyivel.

A visszatérésem sem volt zökkenőmentes, és már-már feladtam volna, mikor a tavalyi EB-n szintén nyertem egy bronzot, természetesen 100 méter mellen. Ekkor úgy határoztam, hogy rendesen nekiállok edzeni, mert ki szeretnék jutni Rióba. Nem mintha előtte nem edzettem volna, azonban más akkor, amikor akarod is, és teljesen más, amikor csak ott vagy az edzésen, de nem mélyen érdekel a dolog.

Iszonyatosan keményen edzettem. Erős kondikat nyomtam és a medencében is széthajtottam magam. Minden jól ment, és fejben is készen álltam az idei nyári világbajnokságra, ami már kvalifikációs verseny volt a Paralimpiára. Aki aranyat vagy ezüstöt nyert, az automatikusan kijutott Rióba.

A 100 méteres mell döntője előtt már a torkomban dobogott a szívem. Második idővel kerültem be a fináléba. Gondoltam, itt a lehetőség, csak oda kell menni és meg kell csinálni. És megcsináltam! Életem legjobb eredményét értem el, azaz világbajnoki ezüstöt nyertem, azonban nem egészen egy percig tudott ünnepelni a magyar csapat. Mikor kimásztam a medencéből, láttam a hivatalos eredményeket. A táblán az állt, hogy kizártak.

A csapatvezetés és én is értetlenül álltunk a tények előtt. Nem tudtunk mit tenni, szabálytalan úszás miatt diszkvalifikáltak. Oda az ezüst! Mikor mindent megtettem, pont akkor, amikor újra révben éreztem magam, és készen álltam… Borzasztó volt. Nem tudtam, miért velem történik ez. Tív év alatt most zártak ki először. A szabály az a mellúszásnál, hogy minden tempónál meg kell törnie a fejemnek a vizet, és a hajrában nem figyeltem erre. Nem mintha éreztem volna, de hagyjuk is…

A nyaram erre ment rá. Elalvás előtt is ezen kattogtam. Válaszokat akartam, de azokat nem kaptam. Próbáltam blogolni is, azonban nem álltam készen arra, hogy leírjam a velem történteket.

Pár héttel a világbajnokság után, szeptember elején az úszóválogatott megkezdte a Paralimpiára való felkészülést. Sokat finomítottunk a mellúszásomon, hogy több ilyen hiba ne csússzon be.

Nemrég az IWAS Világjátékokon vettem részt, és 100 méter mellen ezüstöt nyertem, új országos csúccsal. Majdnem pontosan tíz éve vágytam már erre a rekordra, hiszen nem az enyém volt.

A választ a világbajnokságon elvesztett ezüstömre magamnak válaszoltam meg. Nem azért zártak ki a Vb-n, és vették el életem érmét, mert túl mélyen volt a fejem a vízben. Sokkal inkább azért, hogy az élet újra megtanítson az alázatra. Hogy vissztaláljak ahhoz a kislányhoz, aki az úszásért élt.