Tudod, kik menőbbek még a hipsztereknél is?

Nem tudom, hallottátok-e, hogy hipszternek lenni már nem menő. Akinek most összeszorult a gyomra, attól elnézést kérek, nem én találtam ki, hogy már nem menő, a média most ezt írja. Az új menő a yuccie, azaz a young urban creative (fiatal városi kreatív). Azért megijedni nem kell, aki egy nap alatt nem tud yuccie-vá válni, az nyugodjon meg, lesz még rá ideje! Még a Google sem ocsúdott fel, a kereső folyamatosan a yucca pálmák szaporítását ajánlgatja nekem a yuccie helyett. (Félek, ez utóbbi hasznosabb is, főleg, hogy újabban kertészkedem).

Szóval, a yuccie mint fogalom még csak most van születőben. Úgy látom, egyelőre az a helyzet, hogy egy magát yuccie-nak deklaráló személy írt egy cikket a Mashable.com-ra, amit aztán átvett pár más portál is, külföldiek és magyarok egyaránt. Így születik szemünk láttára a yuccie, aki ugyan elutasítja a hagyományos karrierlehetőségeket, viszont – a hipszterrel ellentétben – ő igenis meggazdagodni szeretne, csak éppen saját kreatív ötleteiből, lehetőleg a saját vállalkozása keretében. Ahogy a yuccie prototípusa írja: "az álmuk a gyors meggazdagodás, miközben kreatív autonómiájukat is megőrzik". Ja, és az Y generáció tagjai, szóval már itt sokan kiestünk. (Amúgy ez is nagyon izgat: ha most tartunk a Z generációnál, akkor mi következik majd ezután?! Az angol abc ugyanis a Z-nél véget ér. Hasonlóan izgi, hogy vajon a mega előtag után használják-e a gigát, majd a terát, ha sztárokról lesz szó. Remélem, megérem még, hogy 2050-ben lesz Terasztár című műsor. De melyik betűvel ellátott nemzedék nézi majd??).

A Mashable-ön kvíz is van, ahol megtudhatjuk, mi magunk mennyire vagyunk yuccie-k, a Buzz Feeden pedig egy végtelenül hosszú és végtelenül buta listát is olvashatunk arról, mit csinál egy yuccie. Például rozét iszik, aztán még egy kis rozét, avokádót tesz a salátájára és a telefonját használja ébresztőóra helyett (őrület, pont, mint én kb. tíz éve!!!). De nem akarok senkinek sem hazudni. Hiába a telefonos ébresztő, hiába az avokádó imádat – talán az általam mindig is utált rozén bukhattam el?! -, a kvíz alapján nagyon kicsit vagyok csak yuccie.

1996-ban nagyon alter voltam. Kispálon tomboltam, nirvanás pólóm volt, minden ruhám tíz mérettel nagyobb volt, mint én, zöld Martensben jártam és vastag fekete szemceruzával kereteztem a szemem. Az volt életemben az utolsó alkalom, amikor nem hogy szégyelltem volna a beskatulyázottságot, de egyenesen imádtam, hogy olyan vagyok, mint sok ezer más kamasz. Hogy ránézésre tán össze is tévesztenének egy másik, barna hajú alterossal. Kamaszként az identitásfejlődésünk fontos része, hogy legyen egy referenciacsoportunk, akikhez viszonyítjuk magunkat, akiknek utánozzuk a szokásait, beszédstílusát, öltözködését. A csoportba tartozás élménye sokat hozzá tesz a személyiségfejlődésünkhöz, szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy normális felnőttek legyünk.

A csoportba tartozás felnőttként is fontos, hiszen biztonságot ad, azonban akkor már előtérbe kellene, hogy kerüljön az egyéniség, az, hogy én miben vagyok más, mint a többiek. Ennek nem kell különcségnek lennie, nem erőltetetten kell másnak lenni, de szerintem egy egészséges személyiség nem elégszik meg azzal, hogy úgy öltözködik, úgy beszél, úgy gondolkodik, ahogyan azt mások meghatározzák. Érthető is, miért akadunk ki az olyan beszólásokon, mint a "tipikus szőke nő", a "minden férfi egyforma" vagy a "ti újságírók mindig csak a botrányt keresitek". Még a pozitív elismerés sem hangzik olyan jól, ha nem személyesen nekünk, hanem annak a csoportunknak szól, amibe külsőségek alapján beletartozunk.
Ezért furcsállom nagyon, miért vált mostanában ennyire fontossá, hogy a felnőttek is skatulyákba tuszkolják önmagukat. Ha valakire azt mondják, tipikus hipszter vagy tipikus yuccie, az olyan, mintha azt mondanák: pontosan olyan, mint több százezer vagy több millió másik ember. Ráadásul ezek a kategóriák nem az életünk egy-egy aspektusára vonatkoznak (mint az, ha ügyvédek, horgászok, hamburgerimádók, tetováltak vagy állatvédők vagyunk – bár ezeknél is dühítő, ha mindenkit egy kalap alá vesznek), hanem tulajdonképpen az élet minden területére kiterjednek, az öltözködésünktől és hajviseletünktől kezdve egészen addig, hogy mit dolgozunk, mit eszünk, hová járunk szórakozni, milyen zenét hallgatunk, és milyen készülékkel telefonálunk. Ez tényleg ijesztő, vagy csak én nem látom az előnyeit?