Most őszintén: miért olyan szörnyű, ha valaki nem akar gyereket?
Azok felé, akiknek nem lehet gyerekük, empátiát szokás mutatni, vagy rosszabb esetben sajnálatot, mintha ez a világ legszörnyűbb dolga lenne. Ha az illető szeretne szülővé válni, de nem sikerül neki, akkor azt valóban nagyon nehéz feldolgoznia – de nem hiszem, hogy még a környezetnek is rá kellene tennie egy lapáttal (azaz, ne erősítsük már meg az illetőt abban a hitben, hogy ez tragikus, és így értelmetlen az élete ). De mi a helyzet azokkal, akik nem akarnak gyereket?
Ezeket láttad már?
Az angol childfree kifejezés mintájára (mely a childless – gyermektelenhez képest igyekszik hangsúlyozni a szándékos döntést) kezd már nálunk is elterjedni a „gyermekmentes” kifejezés. Nem tartom szerencsésnek, mert megbélyegzőnek hangozhat a gyermeket vállalókkal szemben: a -mentes utótagról valamilyen káros, vagy allergén anyagra asszociálunk. Maradjunk inkább a semlegesebb kifejezésnél: tudatosan gyermektelenek. Ez a címe Rácz Laura Rebecca idén megjelent könyvének is. Tanács Eszter Nők gyermek nélkül (2019) és Férfiak gyermek nélkül (2022) c. könyveiben már foglalkozott a gyermektelenséggel, az ő kutatása azonban olyan emberekre is kiterjedt, akiknek akaratukon kívül maradt ki az életükből a szülőség. (És több interjúalany életútjának adott pontján még nyitva is volt a kérdés.) A Tudatosan gyermektelenek c. kötetben viszont olyanok szólalnak meg, akiknek önkéntes, határozott és végleges döntésük, hogy utód nélkül kívánnak maradni. (Kivéve egyiküket, akinek van gyereke, de eredetileg nem akart - az egyik legkomplexebb és legelgondolkodtatóbb történet az övé.)
Klímakatasztrófa, túlnépesedés, felborult életek
A felsorolt okok, ami miatt a tudatosan gyermektelenek így döntenek, igen változatosak. Vannak köztük egészen kézenfekvőek, amikre talán sokan tippelnénk. Például nem érez magában szülői késztetést, anyai/apai ösztönt, kiteljesedett a szakmájában (nem érez az életében betöltendő „űrt”), vagy el akarja kerülni a terhességgel, szüléssel, és szülőséggel járó testi, lelki és nem utolsósorban párkapcsolati változásokat, esetleg az egészségi állapotával tartja összeegyeztethetetlennek a szülői szerepet. A nők egy részét a közmondásos „magadnak szülöd” rettenti el, azaz más nők példája, akik minden feladatra egyedül maradtak akkor is, ha párkapcsolatban éltek: állandó készenlétben kellett lenniük, egy két-háromórás osztálytalálkozóra sem tudtak nyugodtan elszabadulni. Többen megemlítik a klímakatasztrófát, és a túlnépesedés megállításáért érzett felelősséget is. Akadnak olyan okok is, amelyekre talán csak kevesen gondolunk és meglepően hathatnak. Volt például, aki azt nyilatkozta, hogy a gyermekkora nagy részében a kistestvéreire kellett vigyáznia, és nem kívánja a felnőttkorát is hasonlóképpen tölteni. De a legérdekesebb ebből a szempontból az az interjúalany, aki már gyerekként is meglehetősen idegenkedett a gyerektársaitól. Ami még szintén viszonylag keveseknek juthat eszébe: az introvertált embereknek terhére lehet, ha nem tölthetnek naponta legalább pár órát egyedül, csendben – szülőként ez jóval nehezebben kivitelezhető.
Rosszindulatú sztereotípia ugyanakkor, hogy a tudatosan gyermektelenek mindegyike biztosan utálja a gyerekeket - többen inkább semlegesen viszonyulnak hozzájuk, vagy a rokonok, barátaik gyerekeivel akár kifejezetten jól megvannak. Persze olyanok is akadnak a megkérdezettek közt, akik valóban utálják a gyerekeket, vagy legalábbis nagyon irritálja őket a nyafogás, a sírás, a hangzavar – de most őszintén, ha ez a helyzet, nem bölcs döntés részükről, hogy akkor nem vállalnak? A legmegrázóbb indok persze a bántalmazott múlt, például agresszív vagy elhanyagoló szülők. Ez önmagában ugyan nem magyarázat, hiszen sokan vállalnak gyereket hasonló háttérrel, ahhoz viszont mindenképp hozzájárul, hogy az illető felvállalja: nem dől be a családi idillről szóló cukormázas általánosításoknak.
Normakövetés mindenek felett?
Akármi is az ok, a tudatosan gyermektelenektől - mivel döntésük szokatlan - általában magyarázatot követel a környezetük. (Sőt, az még a jobbik eset, ha egyáltalán meghallgatást nyer az álláspontjuk - többen visszajelezték a szerzőnek, hogy eddig senki sem volt kíváncsi a gondolataikra, csak egyből jött az ítélkezés. Emiatt volt, aki a saját házastársával sem mert erről beszélni!) Holott, ahogy a történetek közül több is megerősíti, arra is rá kellene kérdezni, azon is el kellene gondolkodni, valaki miért akar. Vannak erre természetesen legitim indokok: erős anyai/apai ösztön, gondoskodási vágy, pozitív családi minta követése iránti vágy, az értékek továbbadása stb. De, ahogy a kötetből is kiderül, az elvárások teljesítése, a meggondolatlan normakövetés traumatikus helyzeteket eredményezhet. Visszaköszönő fordulat, hogy sok tudatos gyermektelennek azt jelzi vissza a környezetük, hogy „pedig jó szülők lennének” - paradox módon épp azon önreflexiós képesség és felelősségérzet miatt, ami miatt nem vállalnak gyereket.
