Több mint 220 ezer magyar nő szenved el fizikai vagy szexuális bántalmazást a partnerétől, mégsincs hatékony védelmi háló az áldozatok számára

Jelenleg több mint 220 ezer magyar nő szenved el fizikai vagy szexuális bántalmazást a partnerétől, és ebbe még nem számoltuk bele a lelki, gazdasági, érzelmi, tehát kevésbé kézzelfogható abúzust. Éppen ezért volt újabb pofon, amikor kiderült: a magyar kormány elutasította az Isztambuli Egyezmény, az Európa Tanács nőkkel szembeni családon belüli erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló Egyezményének ratifikálását.
Spronz Júlia, a PATENT jogásza és szakértője segített nekünk eligazodni a témában, és összegyűjtöttünk néhány dolgot, amit érdemes tudni.

Júlia már a beszélgetésünk elején leszögezi: pártpolitikától független jelenség, hogy Magyarországon sem a múltban nem volt és jelenleg sincs hatékony védelmi háló, ami szakszerűen, gyorsan és eredményesen támogatná az áldozatokat. A jelenlegi belső jogrendszer, ami a nőket hivatott védeni, valójában nem a nők speciális helyzetéhez és igényeihez igazodik, hanem általános megfogalmazásokat tartalmaz, de a jelenség jellemzőire szabott protokoll híján az esetek döntő többségében elbukik. Mivel a fenyegetettség a legtöbb esetben nem szűnik meg a feljelentés megtételével és az áldozat nem kap védelmet az eljárás alatt sem, rengeteg bántalmazott nő kénytelen visszavonulót fújni.

Elmondjuk, miért.

1. Míg az Isztambuli Egyezmény gyors, szakszerű, igazságos, kiszámítható és legfőképpen áldozatközpontú rendszert dolgozott ki, itthon sajnos nincs bevált protokoll. Az eljárás eredménye eshetőleges, nagyrészt azon múlik, hogy az ügyben eljáró jogalkalmazó − rendőr, ügyész, bíró, ügyintéző stb. − hogy viszonyul a témához, és mennyire elszánt és kitartó az áldozat.
2. Az erőszaknak rengeteg eltérő formája van, és itthon csak a legegyértelműbb megnyilvánulása esetén számíthat az elkövető büntetésre, bár az sem letöltendő szabadságvesztés jobbára (ellentétben az Isztambuli Egyezmény vonatkozó előírásával). Képzettség, készségek hiányában a bíróságot könnyen megvezeti egy jól öltözött, halk szavú, kedves úriember, s még az sem ritka manapság, hogy neki ítélik a közös gyereket.
3. Ahhoz, hogy egyáltalán büntetőeljárás induljon, a legtöbb esetben a sértettnek kell feljelentést tennie, magánindítványt előterjesztenie egy hónapon belül. Ez azért ellenjavasolt az Egyezmény szerint, mert sok áldozat folyamatos fenyegetettség alatt áll, és nem kap megfelelő védelmet az eljárás idejére, így azzal, hogy közreműködik az eljárásban, saját magát teszi ki veszélynek. Magyarországon csak a legvégső esetekben rendelnek el kényszerintézkedést, a bántalmazó távoltartására is akkor kerül sor, amikor a cselekmény jellege alapján inkább előzetes letartóztatásnak lenne helye. Ezzel szemben az Isztambuli Egyezmény áldozatközpontú, előírja, hogy a nők elleni erőszak esetkörébe eső bűncselekmény hivatalból üldözendő – tehát nem csak a sértett tehet feljelentést – és az ügymenet teljes egészében a bántalmazott fél maximális kímélete, mellőzése a fő szempont.
4. Hazánkban az eljárás során a sértettnek jellemzően többször is találkozni kell a vádlottal: először a rendőrségen a szembesítés során – ami általában eredménytelen –, majd a bíróságon. Az Isztambuli Egyezmény alapján ez tiltott. Amúgy a hatályos törvény is lehetővé tenné a találkozások minimalizálását, de ez a gyakorlatban többnyire nem valósul meg.
5. Egy reprezentatív kutatás alátámasztotta, hogy a bántalmazott nők Magyarországon nagyon kevés bizalommal fordulnak a hatóságok felé. Ennek az egyik fő oka az áldozathibáztató magatartás, ugyanis a hatósági segítségért folyamodókat védelem helyett gyakran vádolják meg azzal, hogy rosszul választottak párt, nem voltak elég óvatosak, kihívóan öltözködtek, és így tovább.