Te mitől félsz? Fóbiáink titkai

Elég szégyenlős vagyok, és néha kellemetlenül érzem magam olyan szociális helyzetekben is, amelyekben mások talán könnyebben helytállnak. De persze nem kell ahhoz szégyenlősnek sem lenni, hogy az ember olyan helyzetbe kerüljön, amikor úgy érzi, minden szem rá szegeződik, szinte a föld alá süllyed, és közben csak úgy lüktet az arca.

Nekem viszont szerencsém van, mert kreol bőrömnek köszönhetően, mindez nem látszik rajtam kívülről. Ismerek azonban olyan embereket, akik porcelán bőrük miatt pillanatokon belül el tudnak pirulni. Nos, ők vagy megszokják, hogy ilyenek, vagy sajnálatos módon fóbiássá válnak. Míg vannak olyan fóbiák, amelyekkel könnyebb együtt élni – még a mai világban is megteheti például valaki, hogy sohasem utazik repülőgéppel - addig egy kezeletlen eritrofóbiával rettentő nehéz lehet élni, hiszen a fóbia tárgyát nem tudja elkerülni az illető. Ha abba is belegondolunk, hogy nyilván az ilyen emberek eleve szégyenlősebbek, fóbiájuk miatt elkezdik majd kerülni az olyan helyzeteket, amelyekben elpirulhatnak, vagyis lassan izolálódhatnak a társadalomtól. Sajnos a fent említett cikkben írnak egy fiúról, aki öngyilkos lett eritrofóbiája miatt.

De mi is pontosan a fóbia? A fóbia abban különbözik a hétköznapi értelemben vett félelemtől, hogy tartósan fenn áll, jelentős szenvedést okoz és a fóbia tárgyának nagyon aktív elkerülésével jár. Aki például egyszerűen csak tart a kutyáktól, az nem szívesen simogat idegen kutyát, megijed, ha az állat felé rohan és összerezzenhet az ugatás hallatán is. Ha viszont kutyafóbiás, akkor vélhetően több száz méteres körzetébe nem megy egy kutyának, akkor is rettentően szorong, ha az állaton szájkosár van és békés, és akár több utcát is kerül, csak hogy ne kelljen egy olyan ház mellett elmennie, amelynek a kertjében egy kutya van, még akkor is, ha biztonságosan el van zárva, és súlyos esetben még tévében vagy könyvben sem képes elviselni a kutyák látványát.

Mind az eritrofóbia, mind a kutyafóbia (kinofóbia) az úgynevezett specifikus fóbiák körébe tartozik, amelyek meglehetősen gyakoriak a népesség körében, az emberek 10-11%-ánál előfordulnak. Vannak olyan ismertebb típusai, mint a kígyóktól, a repüléstől, a betegségektől, a magasságtól vagy a pókoktól való rettegés, de egészen érdekes fóbiákkal is találkozhatunk, mint például a hídon átkeléstől való rettegés (gefirofóbia), rettegés az álmodástól (oneirofóbia), a naptól (heliofóbia), az üres szobáktól (kenofóbia), a szakálltól (pogonofóbia) és a virágoktól (antofóbia). Minél ritkább egy fóbia, sajnos vélhetően annál alacsonyabb a társadalmi megértettsége. Míg például az én enyhe kígyófóbiámat mindenki átérzi, mert a legtöbb ember nem kifejezetten rajong a kígyókért, addig egy dendrofóbiás – aki a fáktól fél – vagy egy kionofób, azaz hófóbiás biztosan gyakran kerül félelme miatt kellemetlen helyzetbe. Pedig nagyon nem szép dolog a fóbiást kinevetni, vagy túl aggodalmaskodónak, gyengének, feleslegesen rettegőnek nevezni, hiszen a fóbia egy mentális zavar.
Hátterében többféle iskola többféle okot feltételez, amit biztosan tudunk az az, hogy a fóbiák nagyon jól reagálnak a viselkedésterápiás kezelésekre. Ilyen kezelés a szisztematikus deszenzitizáció, amikor is képzeletben vagy a valóságban egy listán haladva a fóbia legkevésbé félelmetes elemétől haladnak egészen a fóbia leginkább szorongáskeltő eleméig, miközben a fóbiás megpróbál relaxált maradni – hiszen a relaxáció ellentéte a szorongásnak. A következő elemhez csak akkor érnek, amikor az előző esetében a fóbiás már képes relaxált maradni. Az elárasztás során pedig a képzeletben vagy a valóságban azt kell átélnie a fóbiásnak, hogy fokozatosan kapcsolatba kerül félelme tárgyával. Mondjuk, kígyófóbia esetén odáig kellene eljutni, hogy megsimogatok egy kígyót és hagyom, hogy rám tekeredjen. Jaj!