Szomorú filmeket és sorozatokat nézni valójában igazi megváltás az agyad számára
Mintha tegnap lett volna, hogy az Aftersun című film utolsó kockája után fél órát zokogtam a fürdőkádban. A narratíva első pillantásra súlytalan és történésmentes, amikor viszont az embernek leesik, hogy egy lassan, de biztosan építkező tragédiát lát egy apáról, akinek a döntését a gyermeke szenvedi meg egy életen át, az hosszú időre a szívére nehezedik.
Ezeket láttad már?
Mindenkit sajnálsz ebben a szomorú filmben. Azt is, aki úgy érezte, el kellett mennie, és azt is, aki itt maradt. A semmiből jött zokogás aztán egyszer csak elállt, és ott ültem felfrissülve, mint valami tavaszi nagytakarítás után. Annak, hogy elmerülünk egy szomorú filmben, és mélyen legbelül mintha megmozdulna bennünk valami megmagyarázhatatlan jó érzés, komoly pszichológiai oka van.
Távolról tapasztalunk
De nézzük, mi is történt egészen pontosan: azon túl, hogy jólesett végre pityeregni egy nagyot, amit magamnak alapjáraton nem engedtem volna meg, mert a sírás időigényes és fárasztó, ez a végtelenül szomorú film viszont elősimogatta belőlem, a műfaj biztonságos közeget és egyfajta biztonságos távolságból való bámészkodást és beleérzést jelentett.
Úgy élhettem át a főszereplő fájdalmát, és közben úgy empatizálhattam vele, hogy azt a saját életemben közben nem kellett elszenvednem – maga az érzelmi reakció viszont nagyon is valóságos volt. Aztán itt van a katarzis érzése és fontossága is: szögezzük le gyorsan. A katarzis nem feltétlenül egy pozitív dologra adott reakció.
Katartikus folyamatnak számít a nevetés, de a sírás is, ami gyakorlatilag segít átmozgatni a bennünk rekedt fájdalmat, és minden olyan érzést, amit a dolgos hétköznapokban megpróbáltunk elfojtani magunkban. (Az elengedés vagy a gyászfeldolgozás sokszor olyan luxuscikk a 2020-as években, amire egész egyszerűen nem telik az időnkből.) De az is lehet, hogy nem feltétlenül tudtál feldolgozni egy veszteséget, egy bizonyos film szereplője és az élményei viszont előhozzák belőled, ezáltal hozzásegítve egyfajta érzelmi felszabaduláshoz.
Egyébként maga Arisztotelész is hitt a tragikus színdarabok erejében, és úgy gondolta, ezek a narratívák mind segítenek megküzdeni az élet azon területeivel, amiben a racionális énünk egész egyszerűen nem tud megfelelő partner lenni. Korát meghaladóan úgy vélte, a tragédiából fakadó katarzis gyógyító hatással van korábbi lelki sérüléseinkre.
Persze van olyan lehetőség is, amikor nincsenek a filmben látottakhoz hasonló és elnyomott, fájdalmas élményeid, viszont egész egyszerűen bekapcsol benned a „de jó, hogy ez nem velünk történik” érzés. Az emberek arra használják a tragédiákat, hogy elgondolkodjanak életük fontos kapcsolatairól.
– írja Silvia Knobloch-Westerwick tanulmányában.
Fájdalomra fájdalom? Működik!
Talán nem tűnik logikusnak, hogy egy amúgy is nehezebb – szakítás, válás, szabadság utáni „vissza a valóságba” - időszakban vágj neki egy szomorú filmnek vagy sorozatnak, de az emberi test és a természet ennél sokkal szebben – meg persze trükkösebben - működik. Nancy Sokarno pszichológus szerint minden szomorú film fokozza a fájdalomtűrésünket és erősíti bennünk a csoporthoz való kötődés érzését. Kicsit leegyszerűsítve: egy szomorú tartalom fogyasztása közben tényleg jól érezheted magad a megnövekedett endorfinoknak köszönhetően. (...) Amikor tehát valamilyen traumatikus tartalmat fogyasztunk, és szomorúak vagyunk, az agyunk gyakorlatilag endorfinokat kerget, hogy jól érezze magát.
Kicsit ahhoz hasonló a jelenség, amikor elesettek vagyunk, és bármennyire is tűnik gyakorlatiasabb választásnak felpattanni a Queen Bycicle Race című klasszikusára, inkább hagyjuk, hogy átmenjen rajtunk Billie Eilish mélabús What Was I Made For című úthengere. A szakember azt mondja, ez segít rávenni az agyat, hogy prolaktin nevű hormont szabadítson fel, ami támogat bennünket a szomorúsággal való megküzdésünkben. Sokarno úgy gondolja, hogy ezek a testben keletkezett „ópiátok” kellemes keveréke megnyugvást adhat. Sokkal inkább, mintha egy erőltetetten boldog narratívával szeretnél életet és örömöt lehelni magadba.
A boldogságot hajszolni kell, igaz?
Szalai Balázs mindfulness-oktató és coach szerint ha úgy érezzük, külső elvárás miatt szeretnénk boldogok lenni, mert ehhez kötjük például a szerethetőségünket, akkor az mindenképpen a saját belső ellenállásunkba ütközik majd. Azzal tartjuk távol a boldogságot, ha úgy érezzük, boldognak kell lennünk.
- szögezi le tételmondatként a szakember, majd hozzáteszi, hogy maga az akarás az, ami gátló és problémás egy ilyen helyzetben. A jó érzés nem abból származik, hogy megszerzed, hanem abból, ha hagyod.
Hogy mégis mi ebben a logika? Az, hogy akkor akarsz megszerezni valamit, ha nem rendelkezel vele, amivel implicit (hallgatólagos) módon azt állítod, hogy nem vagy boldog.
A boldogságra való állandó törekvéssel pedig pont azt a boldogságot akadályozzuk, amit most, ebben a pillanatban tudnánk megtapasztalni. Az érzelmeket ugyanis most vagy képes átélni, mi viszont sokszor halasztjuk el azt a jövőbe. Ez a másik, jövőbeli én azonban nem létezik - kizárólag az a valaki, aki itt és most vagy. Balázs szerint pont az ilyen helyzetek miatt áldozzuk fel a jelen pillanatot egy elképzelt, de nem létező, boldogabb jövő oltárán. Ha küszködünk a jelen pillanatban, és meg akarunk változtatni valamit, hogy jobban érezzük magunkat, azzal pont annak a lehetőségét toljuk el, hogy tényleg rendben legyünk.
Hogy akkor mi a megoldás a szakember szerint? „Az már önmagában egy nagyon nagy lépés, ha vállalod, hogy néha borzalmasan érzed magad, ennek a tagadása ugyanis hazugság. Onnantól, hogy elismered, valami nem oké, már nem azzal vagy elfoglalva, hogy küzdelemben állsz. Próbáld ki, hogy megengeded magadnak, ha épp nehéz. A kapacitásaidnak mindig a jelenben vagy a birtokában. Ahhoz, hogy ezt visszaszerezd, gyakorolnod kell.”
Ha kell, akkor azzal, hogy beleállsz egy kiadós sírásba, miután megnézed a Szólíts a nevedet vagy a Normális embereket.
